Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Számtalan dolog jut eszembe, ha Chicagóra gondolok. Al Capone és alkoholcsempészet. Kulturális és művészeti sokszínűség. Blues Brothers és Batman. Jazz és blues. Pizza és magyar kolbász. Nagy-tavak és jeges szelek. Michelle és Barack Obama. Metró és Metra. 66-os út eleje és vége. Filmforgatások és leszámolások. Amíg Texasban laktunk elérhetetlennek tűnt, pedig valamiért már akkor is vonzott minket. Miután az ország közepére költöztünk, első útjaink egyike ide vezetett.

Amikor eldöntöttük, hogy nem autóval, hanem repülve, akkor az is eldőlt, hogy gyalogolni és tömegközlekedni fogunk. Így tehát terveznünk kellett a látnivalókat, mert mi nem szeretünk csak tengve-lengve várost nézni, illetve egy napot a strandon feküdni. Ekkor ért az első kellemetlen meglepetés. Keresgélve, hogy mit érdemes megnézni, blogbejegyzéseket böngészve (magyarul) hamar elment a kedvem: ennyi fanyalgó, unalmas leírást, semmitmondó felsorolást még nem sok amerikai városról láttam. Gyorsan angolra váltottam és Chicago arculata egyből megváltozott: több mint 40 múzeum, sétálható városrészek, jazzklubok, 200 kerület, számos nem tipikus látnivaló. 

House of Blues, Chicago

2018-ban a július negyedikei hosszú hétvégét választottuk ki a Szeles Város feltérképezésére. Sokszor leírtuk már, hogy kevés a hivatalos szabadság, muszáj trükközni a napokkal és a nemzeti ünnepet ki kell használnunk, bár tudjuk, hogy magasabbak a szállás- és repjegyárak, valamint tömegre számíthatunk bárhol. A szokásos kívánságlistára felvettük a /az

• tavat
• planetáriumot
• hídházat
• House of Blues-t
• Blues Brothers-helyszíneket
• Obama-házat
• Puerto Rico-i negyedet
• magyar templomot
• 66-os út kezdete táblát
• jellegzetes (deep dish) pizzát

Július 3-án este érkeztünk az O'Hare reptérre, miután Miklós az irodai asztal mellől ugrott a kocsiba, s tűz az Eppley-re. A repülés olyan rövid volt, hogy épp csak átbeszéltük a napot, már landoltunk is. Előre eldöntöttük, hogy Ventra-kártyát veszünk ($28), ami egy okoseszköz a tömegközlekedés használatához és kp-fizetések mellőzéséhez. A nevét stílszerűen választották: a ventus (latinul szél) szóból alkotva. Nagyszerű találmány,  könnyű használni, mi rengeteget utaztunk vele.

A metró és a busz nagy területet lefed, rajtuk utazva fontos, hogy nem kell a gyalogosokat / forgalmat figyelni,  a turista gond nélkül várost bámulhat, tapasztalhat. A metró külön élmény volt, ugyanis nem mindig a föld alatt jár, sőt sokszor magasvasútként az irodaépületek és a házak között olyan szűk helyen, hogy simán ráláttunk emberek nappalijára, erkélyére, íróasztalára. Tiszta is volt és pontos, az egyetlen hátránya az, hogy hangos, bár ez talán csak azért volt feltűnő nekünk, mert elszoktunk egy nagyváros alapzajszintjétől az utóbbi években. A vonalak megkülönböztetésére színeket használnak, ez egyszerűsíti a rendszer átláthatóságát. Szóval a reptérről kék és piros metróval besuhantunk a városba és nem bántuk, hogy nem kell vezetni, hanem nézelődhetünk az 50 perces út során.

Ennyi a távolság a robogó metrószerelvények és az épület között

Míg elhúztuk a bőröndöt a hotelig megláttunk egy boltot, így szobaelfoglalás után vissza is mentünk vízért, gyümölcsért. Ha nincs velünk csomagtartó, akkor helyben kell megoldani az ivóvíz - csipsz - müzliszelet utánpótlást. Szerencsések voltunk a bolttal, hisz semmilyen étkezés nem volt a szobaárban. Ismét megszokott hotelláncot választottunk és elégedettek is voltunk az ár-érték aránnyal. Nem belváros volt, de jó hely: a Grant Park közelében, ahol Barack Obama választási győzelmét ünnepelte kb. 240 000 honfitársa körében 2008-ban. A park másik oldalán a Michigan-tó, ezt ki is használtuk, többször elsétáltunk a vízpartra. Kellemes környezet, jól kivilágított utak voltak és mindig sok sétáló, futó, kutyabarát. A szél valóban minden percben jelen volt, de akkora vízfelület mellett ezen nincs mit csodálkoznunk. 

Július 4-én zabkása szállodai papírpohárban fantázianevű reggelink után gyalog indultunk a parkon át az Adler Planetáriumba. Azért választottuk ezt, mert megállapítottuk, hogy jó rég jártunk efféle intézményben és van obszervatóriuma, amit már elmulasztottunk a Davis-hegyekben (Texas) és Los Angeles-ben is. Egy kényelmes sétával elértük a parkon és a múzeumi negyeden át, miközben a város is elénk tárult a tó felől nézve.

Első Chicago-látkép a planetárium felől fotózva

Adler Planetárium

A planetáriumban jó fotóstémák voltak, ha az ember már belefáradt a sok ismeretterjesztésbe. Egyébként ebből a szempontból jól vannak felépítve a kiállítások: egy tartalmasabb után valami könnyedebbel pihenhet a látogató. Van sok interaktív rész, igaz elsősorban a gyerekek számára az univerzumról, a bolygókról, holdjáró eszközökről. 

Rá is léphettünk a világegyetemre

A múzeum több dolgozója kis asztalkával és egy érdekes tárggyal járta a termeket és megszólították a látogatókat akarják-e közelebbről megnézni a náluk lévő tárgyat, így kézbe vehető és kipróbálható egy távcső vagy  óra, térkép, rajz - a gyerekek lelkesítéséhez, érdeklődésük felkeltéséhez ez egy kiváló módszer. Távcsöveket, asztrolábiumokat, napórákat csodálhattunk több teremben. Külön részt szenteltek a Holdnak és az ember Holdra lépésének. Gyerekméretű eszközökkel teljes űrutazást tehetnek a kis felfedezők: a Földről maguk indítják a rakétát és az űrben, az X bolygón játékosan átélhetik azt, amit a valódi űrhajósok.

Fényalagút üdvözöl belépéskor

Megnézhettük a Gemini 12 űrhajót is, amellyel 1966-ban négynapos űrutazást tett Jim Lowell és Buzz Aldrin. Laikusként a legnagyobb meglepetés mindig a járművek mérete - hogyan létezhettek abban a szűk térben - s persze a küldetés részleteinek megismerése.

Gemini 12

Jim Lowell órája, amely 200 F-et és az űrutazást is kibírta

Ez egy sikeres utazás volt, mindkét űrhajós épségben és valamennyi feladatot elvégezve tért vissza a Földre. Eget rengető szenzációként hirdették még az Atwood-gömböt, ami Chicago első égboltnézegető eszköze volt.

Atwood-gömb

Asztrolábiumok

Doane Obszervatórium

Napbanéző

A Doane Obszervatóriumban azon viccelődtek a múzeumi alkalmazottak, hogy mivel felhős az ég nem sok mindennel kecsegtethetik a betévedőt. Azért megnézhettük a Napot kicsit máshogyan, mint szoktuk. Számomra a legjobb rész a Skywatch Live program és az asztrolábiumokkal teli tárlók voltak. Az előbbi során megmutatták mennyire különbözik a  fényszennyezett esti Chicago égboltja az áramtalanítottétól. Megdöbbentő volt. 

Az égboltnézés során tilos volt az adatrögzítés, csak magunkat fotózhattuk.

A gyomrunk ebédidőt jelzett már, amikor kiléptünk a planetáriumból, ezért pizzériát kerestünk, ki akartuk próbálni a spéci chicagói pizzát. Jó volt már egy kicsit leülni és elandalodni egy pohár sör felett, amíg a pizza elkészült.

A képen is látszik, hogy egy magasabb falú edényben sütik meg, mivel a vékony tésztán annyi feltét van, hogy valahogyan össze kell tartsák. A tésztának tehát pereme is van, úgy néz ki mint egy torta szeleteléskor. Teljesen elég volt kettőnknek az egy pizza és nemcsak azért ízlett, mert nagyon éhesek voltunk. 

Az emeletes Metra vonaton kerékpárt is könnyedén vihetünk magunkkal.

Ezután elővárosi vonatra szálltunk - Metra a neve Chicagóban - és a South Side felé vettük az irányt. A Hyde Parknál leszállva először arra a sarokra sétáltunk el, ahol egy tábla kőbe vésve állít emléket annak az eseménynek, amikor Barack Obama először megcsókolta Michelle-t az első randevújukon. Sokszor elmesélték már, hogy egy Spike Lee-filmet néztek meg, majd jégkrémet ettek. A hely ma is ugyanaz, mint akkor volt: Baskin-Robbins.

Csokoládéízű volt...

A történelmi fagyizó: BR

Továbbsétálva a Kenwood-negyedben megnéztük a házat, amelyben laktak mielőtt a Fehér Házba költöztek. A ház és az utca kamerákkal és kordonnal védett volt, nem lehetett belesni az ablakon. Kellemes és nyugodt környéknek tűnt, elképzeltem ahogy arra sétáltak a gyerekeikkel vagy siettek iskolába, oviba, munkahelyre, amerre mi is jártunk.

Az Obama-család lakóháza a Kenwood-negyedben

Számunkra mindenképpen fontos és emlékezetes Barack Obama elnöksége, hiszen az ő idejében kaptuk meg a zöldkártyánkat.

Kenwood, Chicago

A zsinagóga körül veteményeskertet láttunk

Esteledett már amikor visszabuszoztunk a hotelbe  és némi ejtőzést, energia-utántöltést követően eldöntöttük, hogy elmegyünk a Navy Pier-re ünnepi tűzijátékot nézni. A móló alapból szórakozóközpont vidámparkkal, ikonikus szobrokkal, boltokkal, éttermekkel. Mindig rengetegen vannak, hiszen egy tipikus menekülőhely a város forróságából, valamint turistacsalogató étel-italtúrák kiindulópontja, városnéző és vízikörutak találkahelye. A buszon kóstolót kaptunk a valódibb Chicagóból. Jó sok fekete tizenéves igyekezett ugyanoda, ahová mi is, valószínűleg már felhevülve az ünnep nyújtotta szabadság, grillezés-barbecue-zás-iszogatás következtében, jókedvük volt, hangoskodtak és zenét hallgattak. Egy idő után azonban egyre zavaróbb volt már a hangerő és a ritmus nekünk is. Rájuk szólni nem nagyon mert senki, inkább leszállni vagy félrenézni próbált a többi utas. Egy megállóban aztán felszállt 2 rendőr (a sofőr hívására) és valamelyest rendre utasították őket. Közel jártunk már a mólóhoz és egyébként is szinte lépésben haladtunk akkora volt a gyalogos- és mindenmás-forgalom, így mi is jobbnak láttuk leszállni és gyalogolni. 

Navy Pier tűzijáték előtt

Igyekeztünk helyet találni a látványossághoz, nem vegyültünk igazán a tömegbe, ami persze óriási volt. Az, hogy a móló és a tömeg szélén maradtunk, később életmentőnek bizonyult. A sötétedéssel együtt ugyanis az időjárás is eléggé fenyegetőre váltott, egyre nagyobb volt a szél, a tavon a hullámok, villámok cikáztak. Semmilyen figyelmeztetés nem volt, leginkább az ösztönünkre hallgattunk, amikor még az eső eleredte előtt menekülőre fogtuk. Még véget sem ért a tűzijáték. Rövid idő alatt szakadt le az ég és a vihar a tó felől jött félelmetesen nagy erővel, felhőszakadással. Próbáltunk védett helyet találni, mert az esernyő semmit nem ért és a vihar nem csitult. Sokadmagunkkal egy épület beugrójában, tető alatt egymáshoz bújva igyekeztünk amennyire lehet szárazak maradni, hiszen ekkor már nem volt 33 C.

A gondviselést azon az estén is megtapasztaltuk. Volt időnk gondolkodni azon jó döntés volt-e ekkora tömeget vonzó eseményre elmennünk. (Nem.) Leírhatatlan káosz volt egyébként, sok tízezer ember próbált fedezéket találni, de babakocsival, kempingszékkel, napernyővel, több kisgyerekkel szétázva, mezítláb futva a szakadó esőben nem volt könnyű jó megoldást találni. A vihar következtében nem működött a net, később pedig mindenki egyszerre akart ubert, taxit, tömegközlekedési eszközt találni. Mindenki csak a dugóban állt, a buszok sem tudtak haladni, hol a hömpölygő víztől, hol a gyalogosok áradatától. Szörnyű volt. Utólag visszagondolva, kb. 1-1,5 óra kellett mire valamennyire realizálódott a helyzet. Csendesült a vihar, oszlott a tömeg és sűrűsödtek a járatok. Végül mi is busszal jutottunk el a hotelig és erősen megfogadtuk, hogy legközelebb sokkal körültekintőbben hozunk döntést. Mondanom sem kell, mérföldekkel jobban értékeltük a fejünk felett lévő tetőt és a forróvizes zuhanyt aznap éjszaka, mint bármikor korábban.

Július 5-én reggelizőhelyet kerestünk és a szakadatlanul ránk ömlő hírekből megtudtuk, hogy egyetlen halálos áldozata volt az előző esti csapásnak a mólón. A képen látható mennyire jó volt a kaja. Nem kell nagy dologra gondolni, csak a szokásos amerikai reggelit választjuk ilyenkor: egyikünk biztosan egy min. hat összetevőből álló kiadós omlettet, másikunk bacon-tojás-hashbrown-palacsinta-juharszirup kombót. Csepegtetett, extragyenge amerikai kávéval (fejenként min. 2 nagycsésze) azért jó pár órán át tartó energiát ad és borravalóstul kijön 20 dollárból.

"A metró a metró a metró
A föld alatt a te helyed
Az árnyak a fények az arcon
Csak hagyod, hogy söpörjenek."

(Cseh Tamás-Másik János)

Első utunk - ki nem találná senki - a metrólejáróhoz vezetett és a belváros felé vettük az irányt immár hivatalosan várost nézni. A közismert nevén Bab, hivatalosan Felhőkapu egy acélból készült kompozíció Chicago egyik legnépszerűbb látványossága.

Megálmodóját, egy indiai származású brit művészt, Anish Kapoort a higany inspirálta a majdnem 4 m magas ív elkészítésére. Sok más azóta jelképpé nemesült alkotáshoz hasonlóan a Babot is ugyanannyian imádták, mint ahányan gyűlölték a felállításakor (2006). Aztán persze beleolvadva a városképbe ma már turistacsalogató és találkahely minden korosztály számára. Az biztos, hogy egészen egyedülálló fotókat lehet készíteni általa a benne tükröződő felhőkarcolókról.

Ezen a képen mi is rajta vagyunk.

A "higanyfelhő" alulról fotózva.

Folytattuk a felfedező sétát a Millenium Parkban, a nap egyre jobban tűzött, de nem tudtunk elszakadni a felhőkarcolós üzleti negyed adta háttértől és az utcai fotóktól. Itt és valamennyi későbbi belvárosi séta során megállapítottuk, hogy Chicagóban vannak szép, réginek tűnő épületek, s nemcsak szmog, égésnyomok, és városi kosz takarja őket, érdemes tehát a látogatónak felfelé is néznie. Előkerült a halszemoptika is, amely mindig más szemszöget ad, mint a hagyományos lencsék.

Jay Pritzker Amfiteátrum  - halszemmel

Locspocs a betonrengetegben

Ebéd az irodaházak tövében

Ugye, hogy érdemes felfelé is néznünk?

Az üzleti negyedben volt, hogy csak az orrunk után mentünk, később segítségül hívva a movie-locations.com oldalt célirányosan róttuk a szabályosan elhelyezkedő utcákat. Tovább ámultunk azon, hogy mennyire közel húznak el a metrókocsik ablakok, erkélyek előtt, illetve hogy hogyan lehet ezt megszokni.

Az egyik legpozitívabb élményt a Daley Plaza nyújotta nekünk, ez is Blues Brothers-helyszín és 1967 óta a Picasso által a városnak ajándékba adott, cím nélküli szobor helye.

Egy a Miklós által fentebb említett hölgyek közül megszólította őt és kérdés nélkül elmesélte, hogy mennyire szeretik a lakók a szobrot és ki mindenki mit lát bele, ha a fölötte magasodó irodaházból megnéznénk, akkor egy bizonyos női szervet látnánk... (ezt végül nem próbáltuk ki).

Picasso szobra

Miró szobra

S ha már itt vagyunk, nézzünk át az utca másik oldalán lévő kisebb térre, mert ott pedig Joan Miró nőalakját csodálhatjuk meg. Extra bónuszpontot ítéltünk meg neki, mivel a Miró-szobor nem volt a listámon, nem valószínű, hogy magunktól észrevesszük.  Termelői piacba is belefutottunk a Daley-n és rövid séta után a Városháza bejáratánál álltunk, ahová Jake és Elwood tartott a filmben.

Városháza, bejárat, Blues Brothers-érzés

Elzarándokoltunk még arra a sarokra, ahol Elwood apró lakása volt, de az az épület sajnos nem állt már. A belinkelt weboldalon sokkal több forgatási helyszínt megtalálhat az érdeklődő, a legtöbb esetben a metró / Metra-megállót is megadják, ha valaki felkeresné azokat.

A Blues Brothers hotelépülete nincs már meg, ez a helye a Van Buren Streeten

Itt amíg azon zsémbelődtünk magunkkal, hogy miért is nem ebédeltünk a piacon, pár perc alatt leszakadt az ég, így bemenekültünk egy Subway-be, s a kényszerpihenő során betermeltünk 2 szendvicset. Kicsit még pihentünk, de hamarosan elállt az eső, tehát mi is továbbálltunk. Újra metróra szálltunk, és egy másik kulthelynél pattantunk le: a 66-os út táblájánál.

Egymáshoz közel az út elejét és végét jelző mindkét ikonikus táblát lefotózhatjuk, meg is tettük, hiszen már több államban gurultunk rajta és reméltük, hogy egyszer a Santa Monicán levőhöz is befutunk.

Erre a délutánra múzeumot terveztünk még. Az Art Institute of Chicago egy, a gyűjteményéhez méltó épületben kapott helyet a múzeumnegyedben. Nagysága és a rengeteg látnivaló ellenére úgy éreztük óriási tömeg van szinte mindenhol - ez végül is öröm, talán sokan voltak valóban kiváncsiak és nyitottak a művészetre és nemcsak hűsöltek. Egyetlen délután alatt lehetetlen mindent bejárni, így nekünk is választanunk kellett. Megnéztünk két fotókiállítást, az impresszionistákat, papírnehezékeket, miniatűr szobabelsőket, ritkaságokat, moderneket, klasszikusokat, Chagall ólomüveg ablakait és a chicagói tőzsde kereskedő parkettjének mását. A papírnehezékekről írott posztunkat a linkre kattintva olvashatják.

Az egyik legérdekesebb rész volt a Thorne miniatűr szobák folyosója. A cipősdoboz-méretű helyiségek a falba vágott kockákba lesve nézhetőek meg, ez érdekes látószöget ad az önmagukban is egyedülálló alkotásoknak. A 68 szobabelső ötlete Narcissa Niblack Thorne és alkotótársai nevéhez fűződik az 1930-as évekből. Céljuk a lakáskultúra vizuális történetének felvázolása volt.

Roppant szórakoztató volt belesni, odakönyökölni és beleképzelni magunkat az adott dizájnokba. György-korabeli rajzolószoba, katolikus templom, XVI. Lajos korabeli francia szalon, kaliforniai nappali, XVIII. századi új-angliai nappali, japán fogadószoba - ezekbe mind bepillanthattunk. Az is kiderült, hogy e gyűjtemény nagy rajongója Wes Anderson filmrendező, ha csak teheti órákat tölt el az apró helyiségek nézegetésével.

Ha már Blues Brothers, akkor a szomorúzene házát is meg kell néznünk! A múzeumból kiszédülve és energiát utántöltve visszametróztunk az üzleti negyedbe, a folyó partján a Dearborn Streeten van a vonzónak nem mondanám külsejű épület. A közelében lévő két kukoricacső becenévre hallgató hatvanemeletes viszont annál érdekesebb látvány volt.

Hivatalos nevük Marina Towers és lakásokat, irodákat, boltokat, bankokat, éttermeket, valamint 18 emeletnyi parkolóházat rejtenek. 

A House of Blues részben megidézte a New Orleans-ban látottat, részben persze más volt, köszönhetően a helyi művészeknek. Én mindig több órát el tudok tölteni a szabálytalan, sokszor amatőr képek, fotók, szobrok között sétálva és a zenét hallgatva, Miklós pedig partner ebben, illetve türelmes velem. A zene nem mindig csúcs, de mindig helyi és élő. Két koktélt ittunk, amelyekhez a pohár ajándékba jött azaz kifizettük az ital árában. Azért persze jó érzés rápillantani Miklós pohárgyűjteményében a chicagóira. 

Esőember

Összefoglalva jó első két napot zártunk a Szeles Városban, a vihar okozta rémületen túllépve csomó művészeti ággal randevúztunk és sokat mászkáltunk az utcákon. A következő két napról és a magyar kolbászról a második részben esik majd szó, ha kiváncsi, tartson velünk akkor is!

Ha a kommentmezőkön túl szeretnél velünk kapcsolatba kerülni (bármi kérdésed van vagy csak szeretnél velünk megosztani egy történetet) akár írhatsz is nekünk a hellotravelbughu@gmail.com email címre!

Ha pedig követnél minket, megtalálsz minket facebookon, instagramon és néha youtube-on is!