Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Idén ünneplik százéves évfordulójukat az amerikai nemzeti parkok. A jeles alkalomról megemlékeznek természetesen maguk a parkok - változatos programokkal, országos és helyi rendezvényekkel - számtalan weboldal és blog, a National Geographic magazin, valamint a First Lady. Michelle Obama személyes felhívásával ösztönöz bárkit arra, hogy álljon fel a fotelből és találja meg a saját (kedvenc) nemzeti parkját és élményeit ossza meg közösségi oldalakon. Barack Obama Every Kid in a Park elnevezésű kezdeményezése pedig lehetővé teszi valamennyi 4. osztályos kisiskolás és családja részére az ingyenes parklátogatást az egész országban.

Nekik igazán könnyű rápillantani a saját parkjukra, hiszen elég csak az ablakon kinézniük: a Fehér Ház maga is egy nemzeti park, mivel történelmi helyszínek is bírják a címet (National Monument). A legrégebben parkká nyilvánított, ikonikus helyeken még nem jártunk - Yellowstone, Yosemite, Rocky Mountain, Glacier -; azonban ötöt már nekünk is volt szerencsénk felfedezni. Ezekből szemezgetünk ebben a bejegyzésben képekkel, sztorikkal, emlékekkel.

GRAND CANYON

A földrajzkönyvekből is jól ismert csodát 2014-es road tripünk során néztük meg. A Nagy Kanyon esetében bármely évszak bármely napján bekövetkezhet az, hogy az időjárás veszélyezteti a látogatók testi épségét, s emiatt a parkot bezárják (hosszabb-rövidebb időre). Így az útba mi is plusznapot iktattunk Arizonában.

Szerencsénk volt, viszont az utánunk jövőknek már korántsem: a parkból kihajtva láttuk a lezárásról tájékoztató táblát. Az okát mi is észrevettük: a második, túrázós napunk végére a homokkő képződményeket sűrű füst tette kísértetiessé. Alkalmunk volt tehát a kanyon járatait naplementében, reggeli fényben és majdnem teljes szürkeségben fotózni. Másnap továbbhaladva dél felé is láttuk még a füstöt, tehát a tűzoltás sem volt egyszerű feladat valószínűleg.

A Grand Canyon egyértelműen az egyik csúcsa az Államok-beli élményeinknek. 2 napot töltöttünk ott, de feldolgozni a látványt és az érzéseket sokkal több időbe telt mindkettőnk számára. Egyszerre hihetetlen, félelmetes, lenyűgöző, vonzó, szemkápráztató, ijesztő. Próbáltuk elképzelni milyen lehetett az első felfedezőknek végigmenni, illetve átkelni rajta, de azt is "milyen kezek rakták" egymásra / egymáshoz a képződményeket: óriások játszóterének tűnt.

Sikerült teljes csendben (más turistáktól mentesen) lennünk bizonyos részeken, csak a szelet, madárhangokat hallgatnunk. Számomra megmutatta az idő és a tér végtelenségét, milyen porszemnyi az én életem a természet erői előtt. Hálás vagyok a sorsnak ezért az élményért. Sokkal maradandóbb, mint akárhány fénykép és akármilyen kamerával készült felvétel.

 MESA VERDE 

Ebben a nemzeti parkban találkoztunk a két legemlékezetesebb park rangerrel (bocsánat, de a parkőr annyira máshogyan hangzik és nem illik hozzájuk). Egyikőjükkel - a neve John volt - az anasazi indiánok Sziklapalotáját néztük meg vezetett túra keretében.

Az első 3 percben kiderült, hogy élt és dolgozott Kolozsváron, a Budapest és a köszönöm szavakon túl mélyreható eszmecserét folytattunk vele a pálinkákról és a pálinkaivásról, valamint a jó magyar ételekről. Számunkra ez honvágyat enyhítő, léleksimogató beszélgetés volt, az ő szemén pedig láttuk a sok emlék feltolulását és azt, hogy ez számára sem egy átlagos munkanap volt a parkban.

Másikuk, Joshua szintén azonnal belopta magát a szívünkbe a texasi beszédmódjával (mivel itt született), fanyar humorával és lenyűgöző történeteivel. Mindjárt más szemmel néztünk a mókusokra - akik az erkélyünk kiváncsi kukkolói nap mint nap - miután megtudtuk, hogy az őslakosok táplálkozásának egyik fő húsforrását képezték. Tőle tanultuk meg az indiánok túlélési kódjait, pl. CBS (corn - bean - squash, azaz kukorica - bab - tök).

S az egyik legelfogadhatóbb választ adta az anasazik történelmének máig megfejtetlen kérdésére: miért hagyták el 1300 körül mindenüket hátrahagyva máig álló, sziklafalba vájt falvaikat.  Joshua egyszerű válasza ez volt: mert úgy érezték eljött az idő arra, hogy továbbálljanak. Aki érezte már ezt, mint ahogyan mi is, annak nem kell magyarázni a fájdalmasan torokszorító érzést. Miklós írt róla bővebben a road tripet leíró bejegyzésben.

 PETRIFIED FOREST

Az általunk megkövült erdőnek nevezett park egy újabb tanulságos történet helyszíne volt Arizonában. A bejáratánál lévő boltok kínálták a látnivalót, a kisebb-nagyobb, változatos színekben pompázó kövületeket. Átlagturisták mindig azt remélik, hogy nem az általuk elvitt 1-2 kő / növény / bogár, etc. teszi majd tönkre a természet bármely csodáját.

A belépő megváltásakor azonban a ranger figyelmeztetett: a kövületek gyűjtése bűncselekménynek számít (kilépéskor átvizsgálhatják az autónkat - ezen nem lepődtünk meg, így volt a Grand Canyonban is), azonban nemcsak erről volt szó, hanem azt is elmondta, hogy a titokban hazavitt (ellopott) kövületek balszerencsét hoznak.

Nekünk már az első közlés is elég visszatartó lett volna, de az ösvények bejárásakor sikerült az első kígyóval testközelbe kerülnöm (Texasban elvileg bárhol találkozhatunk velük, de nekem még nem volt "szerencsém"). Mielőtt a rémült kiáltás elhagyta volna a számat, az állat persze már okosabb volt: eltűnt a színről. Nekem ezek után eszembe se jutott bármit a hátizsákomba tenni: örültem, hogy megúsztam a találkozást!

Aztán a nap végén - amikor befejeztük a túrát az óriási alapterületű shopban (mert a kijárat érdekes módon csakis ezen keresztül érhető el) - kiderült, hogy ha jó pénzért veszed meg a köveket az indiánoktól, akkor nem kísér balszerencse, sőt!

 CARLSBAD CAVERNS

Az Új-Mexikóban található barlangrendszer sok érdekességet tár a látogató elé: leg-jelzői, denevérszínháza, cseppkövei, korallzátony alapja mind önmagában megér egy misét. Mi majdnem véletlenül kerültünk ide, a tervünk ugyanis arra a napra a Texas és Új-Mexikó határán álló hegyekben való túrázás volt, azonban a jeges szél és az ónoseső megfutamított, így gyorsan olyan helyet kerestünk, ahol nem fagyunk meg, de mégis lehetünk a szabadban .

A barlang a legkellemesebb klímával fogadott, s a ranger újra meglepett minket: mivel a liftek nem működtek a teljes barlangi túrát le kellett gyalogolnunk (ha a liftek működnek az ösvények egyirányúak, azaz kifelé csak lifttel jöhetsz), viszont nem kellett belépőjegyért fizetnünk a kellemetlenség miatt.

A fantasztikus látványon és a fotókon túl itt egy sor negatív tapasztalatot gyűjtöttünk be. Szemmel látható volt a barlang elhanyagolt állapota és pusztulása, sem kellő mennyiségű pénzt, sem energiát nem fektetnek az állagmegóvásba.

Véleményem szerint erősen korlátozni kellene a látogatók számát, pl. a kisgyerekek esetében, akik ahol érik, ott érintik / fogdossák / tapossák a köveket. Kiiktatnám a biznisz mindenek felett szemléletmódot, azaz kidobnám a kólaautomatákat és snack-árusokat a barlangból. Hiába vannak egyértelmű tiltások, az embereket nehéz rábírni a betartásukra, láthattuk ezt az ösvények mellett elhagyott tárgyakból.

 GUADALUPE MOUNTAINS

A Texas és Új-Mexikó határán elterülő nemzeti park nem büszkélkedik különösebb legekkel, bár itt találjuk Texas legmagasabb pontját, a 2667 m magas El Capitant, sokkal inkább változatos történelemmel és gazdag élővilággal. A XIX. század közepéig a mescalero apacsok lakhelye volt ez a vidék, később spanyol hódítók, európai telepesek és a vadnyugatra vándorlók népesítették be.

Sokakkal ellentétben nekünk nem sikerült meghódítanunk a csúcsát, így lehet, hogy egyszer visszatérünk még Nyugat-Texas-ba. Olyan változékony időjárást sikerült kifognunk tavaly Hálaadáskor, hogy 90 méterrel a csúcs előtt feladtuk a túrát, mivel úgy ítéltük meg, hogy fontosabb a dicsőségnél a biztonságos lejutás a hegyről.

Az élmény így is félelmetes és szürreális jelzőkkel illethető, mivel a 2000 m elérése után a kiszámíthatatlan szél és a hegyet beburkoló ködös pára nehezítette a mászást.

Leírhatatlan érzés amikor  egy embernyi széles, meredek ösvényen egyik oldalunkon a (köd miatt nem látható) mélység, a másikon az "ellenfél": a hegy tesz próbára. Így is elmondhatjuk - az amerikai elpuhulásunkat leszámítva - hogy életünk eddigi legnehezebb hegyi túráját éltük túl. Számokban pontosítva: 14,25 km, 800 m szintkülönbség, 6 óra 53 perc menetidő. Amíg láttunk (nemcsak az orrunkig), a látvány fantasztikus volt.

Akinek kedve van, a Find Your Park oldalát is megnézheti, sok-sok felvételt osztottak már meg, klassz időtöltés böngészni közöttük. Aki pedig teheti és erre jár az év során, keresse fel az adott nemzeti park oldalát, biztosan talál ünnepi programot!

Ha tetszett a cikk, kövess minket a facebook-on is!