Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

A következő reggel Manhattan középső és feljebb eső részében kezdtük a kalandozást, megnéztük a Metropolitan Operaházat, amelynek műsorfüzetében találtunk magyar nevet, tudva persze, hogy ez nem ritkaság. Maga az épület nem túl szép vagy figyelemfelkeltő, de ugye a híres deszkák … Ennek ellenére tud róla izgalmas kép születni, csak jó szem kell hozzá :) New Yorkot felfedező utazásunk első része a linkre kattintva érhető el.

Ellenben a mellette levő utcában az elektronikus műsorfüzet engem lenyűgözött, megállít, vonzza a tekintetet, egyszerűen bele kell lapozni!

A Broadway-n sétálva a Carnegie Hall volt a következő célpontunk. Egész más a hangulata errefelé a városnak, a Columbus Circle-n táncospárba botlottunk, muskátlisládákat és frissítő szökőkutakat csodálhattunk.

Az Ötödik sugárútra keveredve (Fifth Avenue) persze nem hagytuk ki a világhírű márkák kirakatait, valamint a föld alatt lévő Apple-boltot, ami egy nagy játszótér – felnőtteknek és kicsiknek :) nem mellesleg szuper fotóstéma. Csakúgy, mint az egymásban tükröződő üvegépületek és feliratok, s az eget karcoló irodaházak.

Ámulatba esésünk következő helyszíne a kívülről nem feltűnő, ám belülről lélegzetelállítóan szép Central Synagogue (Központi Zsinagóga) volt. Egy teljes órát töltöttünk benn, annyira megragadott mindkettőnket a szellemisége, színei, fényei, berendezése, nemes egyszerűsége. A hétezer fős közösséget befogadó imahely Amerika első számú zsidó építészének (Henry Fernbach) alkotása. Mai képe természetesen többszöri felújítás utáni, de minden esetben azzal a törekvéssel, hogy az 1846-ban létrejött újító szellemiségű zsidó közösség eredeti elképzeléseit leginkább megtartsa és tükrözze. Különleges orgonája szintén restaurált, két egyedülálló billentyűje képes egy klezmer klarinét és a sófár hangját megszólaltani.

Az egyik legismertebb bevásárlóközpontban nem tudtunk ennyi ideig nézelődni, nem kötött le igazán minket a Bloomingdale's bőséges árukínálata, csillogó vevőcsalogató mesterkéltsége, különösen, hogy sikerült egy hátsó traktust is lencsevégre kapnunk (s akkor még a női mosdó kelet-európai színvonalat mélyen alulmúló állapotát nem is említettem), egyszerűen csak azért, mert rossz gombot nyomtunk meg a liftben. Ezek után hiába minden szemkápráztató színorgia, lehengerlő kedvesség, üdvözlőajándék.

Következő megállóhelyünk stílszerűen igazi megállóhely volt, a világ legnagyobb pályaudvara, az idén éppen századik születésnapját ünneplő Grand Central (Központi pályaudvar). Az eredeti épületből mára csak a sok filmforgatás helyszínéül szolgáló impozáns előcsarnok maradt meg, a peronok és a vágányok a föld alatt helyezkednek el. A 42. utcára néző homlokzatán láthatjuk „atyja”, az egyik legtehetősebb amerikai iparmágnás, Cornelius Vanderbilt szobrát. A napi félmillió látogató közül bizonyára kevesek engedhetik meg maguknak, hogy Michael Jordan szolíd, de meglehetősen drága éttermében falatozzanak, ha megéheztek.

Hivatalos honlapján nagyon érdekes fotók nézhetőek és információk olvashatóak a vasút, s persze maga a pályaudvar történetéből.

Tőle csak pár lépésre egy nagyon vonzó külsejű épület hívogatott minket: a Chrysler Building. Itthon már kikerestük, hogy látogatható, de sajnos csak a földszinti hallba mehettünk be. Sosem működött benne a nevét adó cég egyetlen irodája sem, s talán nem is szerepel a turisták top tízes listáján, szerintünk mégis a legszebb felhőkarcoló egész New York City-ben, kivilágítva különösen. A világ legmagasabb, téglából épült tornya címmel büszkélkedhet, valamint azzal, hogy építészek véleménye szerint is az egyik legkiemelkedőbb szépségű alkotás a városban. Külső és belső látványelemei igazán megérdemlik a csodáló tekinteteket, ezek közül én a vízköpőket és a világ négy tájáról származó (négyféle) ritka, nemesfából készült liftajtókat emelném ki, amelyek természetesen az egykori tulajdonos, Walter P. Chrysler ízlését és gazdagságát dicsérik. Többszöri eladása után ma már nem amerikai tulajdonban van az épület.

Aznapi kilométeradagunkat számba venni az East River partján az ENSZ-székház közelében táboroztunk le, meg pihenni is persze, majd metrómegálló felé bandukolva azért még a (megint csak filmekből ismerős :) barna lépcsős, jellegzetes New York-i házakat fényképeztük.

A szállodai felfrissülés után, bár az időjárás nem mutatott kedvező feltételeket, az ingyenesen igénybe vehető Staten Island-re ingázó komp kikötője felé vettük az irányt, hogy távolabbról és más nézőpontból is megnézzük Manhattant. A sötét felhőknek és átláthatatlan, sűrű páratömegeknek köszönhetően egészen kivételes, apokaliptikus képeket sikerült levennünk Manhattanről.

 A Szabadság-szobor körvonalait is szakadó eső szürkeségéből próbáltuk kiszűrni.

Mindenesetre jó nagy volt a kontraszt, amikor pár nap múltán ragyogó napsütésben is megnézhettük a város talán legismertebb jelképét. Staten Island-en egy röpke órát sétáltunk, mert már sötétedett és nem ítéltük megfelelően biztonságosnak az utcákat.

Egy udvarról kirontó eb végképp visszaűzött minket a kikötőbe, ahol már tisztább időben naplementébe burkolva, majd kivilágítva csodálhattuk az ismert körvonalakat.

A következő napra izgalmasnak ígérkező programokat sikerült találnunk, ezért a komp kikötése után hamar az igazak álmát aludtuk.

Július 4-re próbáltunk olyan helyet keresni, ahol nem ünneplők sokaságával kell vánszorognunk vagy éppen árral szemben úsznunk, tervbe vettük tehát a gyémánt- és ékszerboltok sorát, egy TV-stúdió-bejárást és a Central Parkot, ahogyan aztán lenni szokott: ember tervez, Isten végez :) De egyáltalán nem bántuk meg, hogy a nap máshogyan alakult!

A Diamond Row útikönyvek által is felkínált híresség NYC-ben – mi csak arról feledkeztünk meg, hogy a nemzeti ünnep hétvégéjén az üzletek jó része nem nyit ki, természetesen kihasználják a hosszabb pihenési lehetőséget, mint ahogyan mi is ezért választottuk ezt a hetet. Mindössze három boltban töltötték fel a kirakatokat és integettek hívogatva - vevőcsalogatva a szép eladólányok. Nekünk sikerült egyedülállóan üresnek látni ezt az utcát :)

Kicsit csalódottan érkeztünk a már zászlódíszbe öltözött Rockefeller Center elé, amely egyben az NBC tévétársaság székháza is, ahol volt egy stúdióbejáró foglalásunk. Egyikünk sem járt még valódi stúdióban, ezért ragadtuk meg a lehetőséget (ismét a NY Pass révén), s bár hiába reméltük, hogy élő adásba is bepillantást nyerhetünk, egy elég érdekes órát töltöttünk el többnyire amerikai rajongókkal az épületben barangolva. Az emlegetett műsorokat nem ismertük ugyan, de így is maradandó élmény volt látni az egyetlen adáshoz használt több száz lámpát és más kellékeket, amelyek segítségével olyan sikeresen tudják manipulálni, befolyásolni a valóságról alkotott képzeteinket. Ezt sajnos nem tudjuk megmutatni, mert tilos volt minden kép- és hangrögzítőeszköz használata a stúdiókban.

A helyszín adta lehetőséget kihasználva, napsütéses időben is megnéztük a magasból a várost a pláza tetejéről. A Top of the Rock két élménnyel gazdagította a napunkat – két csalódást követően - egyrészt üvegtetős liftben száguldottunk fel a kilátó részbe: nem mindennapi látvány volt a 67 emelet mélységét / magasságát magunk fölött látni! Másrészt innen szép kilátás adódott az Empire State Buildingre, valahogy vele együtt ragyogóbb képeket készítettünk a New York-i égboltról. Azért az épületrengeteg nyomasztó élménye továbbra is velünk maradt.

Nem írtam eddig a helyi ételekről, ami ugye mindig része a mi felfedezéseinknek. Minthogy Austin és New Orleans esetében már „bejött” Adam Richman (Man vs Food) ajánlása, az általa kipróbált Katz's Deli étlapjáról válsztottuk az első jellegzetes NY-i fogást. 

Kipróbáltuk még a pizzát, amelynek leheletvékony a tésztája NY-i módra és az otthonira rímelő nagyméretű sósperecet – ez utóbbit erősen a feledhető kategóriába soroltuk. A filmekben is látott utcai árusokat nem találtuk igazán jónak, lévén 35 fok árnyékban, kókadozó zöldségekkel, napsütötte kolbászokkal és szúrósszagú füsttel „jeleskedő” kis bódéikat inkább elkerültük nem kockáztatva az egészségünket. A mindkettőnknek legjobban ízlő ételt Harlemben találtuk meg vasárnap – szintén Adam Richman ajánlása alapján.

Ekkor az idő már estébe hajlott, tehát áttettük a biciklizést másnapra és visszametróztunk a 42. utcára, hogy Madame Tussaud viaszbábuit megnézzük – valójában nem áldoztunk volna 39 $-t ezekre a figurákra, tehát most is a NY Pass juttatott be minket a múzeumba. 

A megtekintése után sem értem mitől olyan viccesek, élvezetesek ezek a bábuk az emberek számára - én többeket fel sem ismertem és azt az információt is kétkedve fogadtam, hogy egyenként 220 000 dollárba kerül az elkészítésük (!?) Mindenesetre kiderült, hogy Michael Jordannek a válláig sem érek, Woody Allen viszont ülve is alacsonyabb nálam :) Fotós szemmel nézve pedig lehet rajtuk gyakorolni a portréfotózást.

A szállodai estebédet követően – mindennap lehett édes sütik közül választani, valamint teát, kávét vagy forró csokoládét iszogatni – elsétáltunk a Hudson partjára, remélve, hogy az ünnepi tüzijátékot élvezhetjük, de túl messze voltunk a kilövéstől, csak kihunyó csillámtöredékeket kaptunk a Függetlenség Napját dicsőíteni hivatott örömtüzekből.

Aki szívesen olvasná NYC utazásunk többi részét is, a következő linkekre kattintva megteheti: első rész, harmadik rész, negyedik rész.