Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Több mint egy éve az amerikai Munka ünnepén rándultunk át Kanadába, Manitoba tartományba. Ezt az úticélt is régóta dédelgettük már, csak persze a sokak számára ismert akadállyal megspékelve: Texasból?!? Texasból nem, de Nebraskából igen, 2019 szeptemberében megvalósítottuk az ötletet. Ismét hosszú hétvége, ismét sok élmény összegyűjtve, igen érdekes extrákkal. Tartsanak velünk, megígérhetjük, hogy nem fognak csalódni sem a régi, sem a vadiúj olvasók!

Több szempontból maradandó élmény volt ez az út nekünk. Csak egy apró szeletét tapasztaltuk meg ennek a hatalmas országnak, akkor mégis miért? A fontosak közé soroljuk a szárazföldi határátlépést, hiszen eleddig reptéren érkeztünk, egyetlen kivétel volt: a tijuanai gyalogos kirándulás. Ez is egészen más élmény mint az említett másik kettő. Magyarország határát bármely irányba átlépve is meglehetősen nagy különbségeket észlelhetünk: másként kell viselkednünk ha Ausztria és ha Ukrajna felé indulunk. 2020-ban is. Nincs ez másként ezen a földrészen sem, bár itt a legfontosabb kérdés minden esetben az, hogy ha az Államokba vissza akarsz térni, akkor ahhoz megvannak-e a megfelelő papírjaid.

S akkor még azt nem is vettük számba, mit jelent egy fickónak, aki maga javítja, bütyköli, ötleteli a 10+ éves, már nem is gyártott járgányát, a leírt autóval történő határátlépés. Ezt az élményt is több ülésben tudná Miklós elmesélni, de a kanadai biztosan a "Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem...!" kategória lesz. A legfontosabb elem ebben az, hogy mindezt önerőből, saját magára támaszkodva (némi házastársi támogatással) érte el. S az idáig vezető út bukásait, örömeit, győzelmeit és veszteségeit beépíthette a személyiségébe és elraktározza az Életem című regényben.

Útközben Dél-Dakotában

Ez volt az első olyan utunk, amelynek során kipróbáltuk a videókészítést. Nekünk való ez vagy nem? Hogyan működik jól, mitől érdekes egy felvétel? Mi az amit megmutat az ember és mi az amit nem szívesen? A felvételekből készült kisfilmeket megosztjuk és várjuk a véleményeket!

Pedal in the Peg (kanadai MOL Bubi)

Nagyon jó volt megtapasztalni Kanadában az amerikai-európai kettősséget sok vonatkozásban. Hozzánk ez közelebb áll, ezért nagyon jól éreztük magunkat! Mire gondolunk? Keveredik például a túlzott (és mellesleg látszólagos) amerikai elfogadás és a visszafogottabb, normális vendéglátás.

Ha a kommentmezőkön túl szeretnél velünk kapcsolatba kerülni (bármi kérdésed van vagy csak szeretnél velünk megosztani egy történetet) akár írhatsz is nekünk a hellotravelbughu@gmail.com email címre!

Ha pedig követnél minket, megtalálsz minket facebookon, instagramon és néha youtube-on is! 

Nem tűnt annyira erőltetettnek az előzékenység és az udvariasság, mint itthon, de nem is annyira közönyösek és nyeglék az emberek, mint Magyarországon. Európai mértékegységeket használnak és erre nekem azonnal visszaállt az agyam, igaz Miklósnak nem. 

Különösen rokonszenves volt a többnyelvűség. Winnipegben száznál több nyelvet beszélnek a háztartásokban és szinte minden (95%) kétnyelvű. Nem akadtak fenn az akcentusunkon és nem kérdezgették állandóan, hogy honnan jöttünk. Egyszerűen csak elfogadtak. Kínai utcanévtáblát az USA-ban még sehol nem láttunk, Winnipegben viszont igen.

Királyi Postaláda

Annyi minden volt "királyi kanadai", hogy megmosolyogtatott minket: vajon jelent-e ez valami pluszt a mindennapokban? Talán igen - tradíció, egyfajta tartás és viselkedésmód emléke, összetartozás érzése van benne -, talán nem. Royal Canadian whisky, pénzverde, balett, határőrség,  klub, pénzérmék, színház, posta, haditengerészet, csokoládé, juharszirup, stb. Mennyivel menőbben hangzik bármelyik ezzel a jelzővel, nem? 

A Középnyugat egyik vonzereje az aranyba vont naplemente (valahol a Dakotákban)

E hosszabb bevezető után következzen akkor az útleírásunk! Aki szívesebben nézi, mint olvassa, a videókra kattintva megteheti: 

2019. augusztus 30-án, pénteken indultunk útnak észak felé a 29-es úton, szokás szerint azért, mert a távolság nagy és másnap már olyan jó arra ébredni, hogy útközben vagyunk! Sioux City az autó megitatásának helye (mivel a benzin itt a legolcsóbb a környéken), Watertown (Dél-Dakota) pedig az éjszakai szálláshelyünk volt, szombat reggel tovább is álltunk Fargóba. Mindenképpen beiktattunk volna megállót, így az autópályáról lehajtva megnéztük a Moorhead látogatóközpontot, aminek legnagyobb vonzereje a Fargo című filmben szerepelt faaprítógép, amelynek saját facebook-oldala is van.

Magtárból lett látogatóközpont Moorheadben

A film vagy a rendező Coen-testvérek rajongói zarándokhelyként tekintenek az egykori magtárra, pedig a filmet nem Fargóban forgatták. Mi is elkészítettük a kötelező szelfit, megnéztük a kiállítást és a közelben álló életnagyságú bölényszobrot.

Filmszereplő faaprító Fargóban

A Coen-testvérek aláírása

Film-stáb-fotó

Nem időztünk viszont túl sokat, mert nem ez a város volt az elsődleges célpontunk. Szóval a nagy fehér hajóba visszapattanva tovagurultunk észak felé. Több mint 2 órát autóztunk még a határig és elmondhatjuk, hogy két államban nézelődhettünk Granny-ből kipillogva, hiszen az út Minnesota és Észak-Dakota határán halad. A táj persze megváltozott, hiszen már közel 1000 km-re voltunk Omahától. Hűvösebb lett a szél, frissült a levegő és egyre több nyírfát láttunk.

Képeslap Észak-Dakotából

Pembina volt az utolsó amerikai település, megálltunk és kicsit rendbeszedtük (illetve megtankoltuk) az autót, ha kinyitják a csomagtartót, ne káoszt lássanak a határőrök. De a cidrizésünk abszolút alaptalannak bizonyult: csak pár rutinkérdést tett fel a kanadai hivatalnok, ellenőrizte az útlevelünket és a zöldkártyánkat, s 5 percen belül elengedett. A meglepetésből még fel sem ocsúdtunk, amikor egy információsközpont előtt találtuk magunkat. Azért álltunk meg, mert egy Manitoba felirat van előtte (Emerson városkában).

Miután kiörömködtük magunkat, hogy ilyen könnyen átértünk és jaj, de jó, hogy ezt is megértük, mégiscsak besétáltunk az épületbe. Extrakedves fogadtatásban volt részünk, melegen üdvözöltek, kávéval kínáltak, prospektusokat és térképeket nyomtak a kezünkbe és készek voltak a kérdéseinkre válaszolni. A kocsiban jót nevettünk azon, hogy alapból amerikainak tekintettek, mert külön felhívták a figyelmünket egy nagy halom akciós kuponra, hisz az amcsik köztudottan imádják a kuponokat és ha valamihez olcsóbban jutnak hozzá. Persze egy rakat felesleges dologhoz szólt (pl. ha bizonyos moziba térsz be, akkor kapsz ajándékba popcornt), végül mi ezekből egyet sem használtunk fel. 

Winnipeg éjjel

Winnipeg nappal

Emersontól másfél órányira volt Winnipeg, a tartomány székhelye és a mi végső úticélunk. Az idő arra volt elég, hogy lassan szokjuk a km-ben kiírt sebességhatárokat és a kétnyelvű táblákat. Kanadában is  nemzeti ünnepes hosszú hétvége volt, így úgy döntöttünk, hogy becsekkolunk a szállodába, hátha fontos, hogy ne éjszaka érkezzünk. Sikerült jó szobát kapnunk, Granny-ből kipakolva hamar vacsorahelyet kerestünk. A képzeletünket megmozgatta a Francia-negyed, ezért arra vettük az irányt. Granny-t leparkoltuk és gyalog indultunk felfedezni. Az Emberi Jogok Múzeuma már nem volt nyitva, de azért körbejártuk a meglehetősen meghökkentő épületet.

Az Emberi Jogok Múzeuma

Miklós a videóban mondja el a véleményét, az enyém pedig az volt, hogy egy csapat gyereknek adtak rajzlapot és ceruzát, hogy tervezzenek múzeumépületet, s aztán pár építész ezeket összekombinálta és ez lett belőle. Valószínűleg hosszú időre elmulasztottuk, de mi kihagytuk ezt a múzeumi sétát, a későbbiek során egyszer még beszédültünk, de mivel kevesebb mint 1 óra volt zárásig, nem láttuk értelmét, hogy végigfussunk a tárlatokon. Szóval talán legközelebb. Aki arra jár, ne hagyja ki! A weboldalán számos érdekesség olvasható a történetéről és magáról az épületről is. A mögötte húzódó hídon sétáltunk át a Vörös-folyó felett és mivel ekkor már erős jelzések érkeztek a vacsora szükségességét illetően, beültünk a Promenade Cafe and Wine étterembe.

A gyaloghídat fotózni érdekesebb volt, mint az előbbi múzeumot.

Ahol bár kevéssel voltak zárás előtt, nem küldtek el, hanem simán leültettek és kiszolgáltak, de nem ám 5 perc alatt az utolsó maradék étellel. Kivárták, amíg választunk, elkészítették az ételt és nem pakoltak, takarítottak látványosan, azaz nem utáltak ki, hanem sürgetés nélkül megvárták, amíg befejezzük. Természetesen nem éltünk vissza a kedvességükkel, amilyen gyorsan lehetett megettük az egyébként nagyon finom vacsorát és a távozás mezejére léptünk. Egyikünk húsos, másikunk hús nélküli poutine-t evett - ez egy adag sültkrumpli barnamártással és sajttal, valamint húsos pitével - csíra volt rajta díszítésként és balzsamecetet kínáltak hozzá. Nagyon ízlett mindkettőnknek, főként mert semmi nem volt túlzásban rajta és nem tocsogott a zsírtól. A nevét úgy ejtik, mint Vlagyimir Putyinét angolul, szóval elszórakoztunk a tényen, hogy mit is ettünk. Még annyit a helyről, hogy nekünk az is nagyon bejött, hogy francia sanzonok szóltak halk háttérzeneként és nem 8 falméretű TV-ből ömlött ránk a "kultúra". Ennek egyenes következménye, hogy a vendégek nem ordítanak a vacsoraasztal felett, mint mostani otthonunkban, mert erre nincs szükség.

Városháza a Francia-negyedben hólapát-őrségben

Az étteremből kilpéve még úgy döntöttünk, hogy sétálunk a környéken, biztonságosnak tűnt és utólag jó választásnak bizonyult. Hamar ráakadtunk a városrész hivatali központjára, a Városházára és egyáltalán csak első benyomásnak is kellemes volt. Az utcákon, parkokban és a Városháza kertjében szobrokat találtunk, amelyekről kiderült, hogy a lakóközösség tagjai készítették (vagyis nem hivatásos művészek). Ezen a módon is igyekeztek közelebb vinni egymáshoz a lakókat és teret adni amatőrök kibontakozásának.

Mi lehet arra?

Visszafelé is a Riel-gyaloghídon keltünk át a folyón, ami kivilágítva jó témának bizonyult, sokat fotóztunk. A kábelhíd Louis David Riel nevét viseli, aki a kanadai történelem egyik legtöbbször hivatkozott és különböző korok által meglehetősen eltérően megítélt személyisége volt. Ha a fényképére pillantunk, inkább rablóvezérre vagy betyárra emlékeztet, mintsem képviselőre és Manitoba tartomány alapító atyjára. Rövid élete küzdelemben és eseményekben gazdag volt, 1885-ös kivégzése hosszú időre mély nyomot hagyott az angol fennhatóság alá kényszerített métis és bennszülött indián népcsoportok szabadságharcában. 

Másnap reggel a határon kapott térképpel a kezünkben gyalog vettük nyakunkba a várost, hiszen jobban megismerhető így mint csak autózva. Nem volt percekre lebontott tervünk, ismét inkább bíztunk abban, hogy amivel találkoznunk kell, az úgyis szembejön és milyen igazunk lett! A Fő utcán hamar ráakadtunk a winnipegi Városházára, amely előtt viszont nem kis meglepetésünkre ukrán (és angol) nyelvű emléktáblát találtunk, mellyel az 1932-33-ban, Ukrajnában pusztító éhínség áldozatai előtt tisztelegtek.

Városháza

A Városháza egyik bejárata

Továbbsétálva a kínai közösség lakta negyedbe értünk és írásjeles utcanévtáblát láttunk - először ezen a földrészen! Minden bolt és kifőzde, kajálda zárva volt a Chinatownban, ezért a régi városközpont felé indultunk. Az emeletes házakból persze sok lakó indult már ügyes-bajos dolgai után, nem is lepődtünk meg a sok idegen szó hallatán. 

Bármerre jártunk szembejött egy klassz graffiti.

Miklós figyelt fel arra az utcákon, hogy az épületek homlokzata régi, mögöttük viszont akár hipermodern üveg-acél irodaházak rejtőznek. Valószínűleg anyagi megfontolásból tartották meg a szép, régi homlokzatokat, a többi részt viszont nem felújították, hanem teljesen újat húztak fel.

Ötletesnek tartottuk azt, hogy a tájékoztató táblákon kiírták hány perc sétával érjük el az adott látnivalót. Ez a nemzeti parkokban, túraösvényken inkább megszokott és nagy segítség, amerikai nagyvárosban nem sokszor jött még szembe. Még ott sem, ahol pedig szép számban vannak gyalogos turisták. Kis idő kellett ahhoz is, amíg rájöttünk miért vannak a tűzcsapok mellett kétméteres piros rudak a földbe szúrva. Télen a hórakások betemethetik magukat a csapokat, de a tűzoltóknak szükségük lehet rájuk - legalábbis ez a mi elméletünk, hogy a rudak tehát a láttatás célját szolgálják. Eme vidám felfedezések tarkították sétánkat az üzleti negyedben és persze graffitik, meghökkentő köztéri szobrok. Véletlenül keveredtünk a könyvtárhoz, ami láthatóan sokfunkciós közösségi tér és találkahely Winnipegben is.

Egy üres parkoló mellett vettünk észre egy olyan épületet, amihez eddig még nem sokszor volt szerencsénk: kelta kereszttel ékesített templom. Körüljártuk, de nem úgy tűnt, mint ami nyitott kapukkal várná a látogatókat. Egy bejáratnál mégiscsak próbálkoztunk és be is jutottunk, sőt még rövid, személyes tárlatvezetést is kaptunk egy alkalmazottól. Nem reméltük, hogy megnézhetjük, de nagyon örülünk utóbb, hogy megnyomtam azt a bizonyos csengőgombot! A Szentháromság anglikán templomban az első szertartást 1884-ben celebrálták. Idegenvezetőnk szerint erős és tartós cölöpökre építettek alapot - a legtöbb winnipegi épülethez hasonlóan - hogy ne süllyedjen el a mocsárban. Ha a térképre nézünk nem nehéz hitelt adni a szavainak: ezer és ezer kisebb-nagyobb tó szabdalja Manitoba tartomány területét.

A berendezés teljes egészében eredeti, csak a kényelmi funkciókon javítottak az idők változásával (világítás, fűtés és légkondícionálás). Nagyon szépek voltak az ólomüvegablakok, amelyekről megtudtuk, hogy Angliában készültek és viaszosvásznakba csomagolva, melasszal teli hordókban utazták át az óceánt egy hajó gyomrában. Egyetlenegy sem sérült meg közülük az út során.

Az ablakok mindegyike egy-egy winnipegi család adományaként díszíti a templomot, erről emléktáblák tanúskodnak. Meg kell még említenünk a padokat, amelyekben kis elválasztók szabályosan eltolt boxokra osztják az ülőhelyeket. Régen ezek egy-egy családhoz tartoztak, mára ez a hagyomány már nem maradt meg, a boxokat jelölő egykori névtáblákon bibliai verseket olvastunk.

Érdekes volt még az orgona, amely a szentély részét képezi, bár nem a képeken (vagy a videón) látható sípokkal, mert ezek csak dekoratív célt szolgálnak. A valódi orgona ezek mögött és szinteltolással valamelyest alattuk helyezkedik el. A szentélyt és az orgonát is épp felújították amikor mi ott jártunk, nem lehetett közelebbről megnézni őket.

Régen láttunk az európaiakhoz jobban hasonlító templomot, több előző posztban említettük már, hogy az Államokban sokkal praktikusabb épületeket emelnek és több céllal működő intézményként használják az Isten házát. Ez a templom Winnipeg egyik legemlékezetesebb látnivalója volt számunkra. Az itt kapott prospektus fedőlapján olvastam az alábbi mondatot:

Tervezett látnivaló volt a Winnipeg-felirat és a régi kikötő, így visszaautóztunk az előző napi helyszínre, a sokat emlegetett múzeum környékére. A kocsit leparkoltuk és jó sokat gyalogoltunk ezen a délutánon. Nem is maga a felirat volt igazán érdekes, hanem a környéke, ismét érdekes-meghökkentő-fura köztéri szobrokkal, jó nagy parkkal, sétautakkal, gördeszka- és BMX-pályával. Kicsit elbámultunk a fiatalok akrobata mutatványain, aztán pedig elsétáltunk a közelben lévő fedett piacra és ételudvarba (The Forks Market) ebédelni. (Mindezekről kép- és hangkavalkád a videóban látható/hallható.) Csupaegészséges összetevőkkel készült hipszterburgert ettünk jó kis kanadai csapvízzel és finom volt! Kicsit bóklásztunk a folyó mentén és egy lakóövezetbe tévedtünk, amit nem bántunk, mert mindig szeretjük megnézni a házakat, apartmanokat, parkoló kocsikat - ugyanis sok infóval szolgálnak az ott lakókról, ha helyesen olvassuk a jelzéseket.

Random felbaktattunk a rakpartról és egy meglepően szép épület előtt találtuk magunkat. Ismét felvettük a "helló turiszt" jelmezt, azaz simán besétáltunk a több mint százéves Fort Garry Hotelbe és körülnéztünk egy kicsit. A középnyugati városokban nem egyszer találtunk már hasonlóan szépen karbantartott, klasszikusabb és fényűzőbb szállodákat (eltérően a praktikus, egyforma hotelláncoktól).

Nehéz bársonyfüggönyök, aranyozott díszítések, míves liftek és lépcsők, szivarszoba, kristálycsillárok, velencei tükrök és szolíd, egyenruhás alkalmazottak jönnek ilyenkor szembe. Ma is fogad vendégeket és persze a társasági élet központja az 1913-ban emelt épület. Tőle egy köpésre van a winnipegi pályaudvar, persze hogy ide is bekukkantottunk. S elandalodtunk, milyen klassz is lenne a kanadai vasúttal keresztülszelni egyszer ezt  a hatalmas országot mondjuk Brit-Kolumbia és Új-Skócia között!

Ticket to Ride-megálló a nagyvilágban.

Ekkor ismét visszamentünk a folyópartra, pontosabban a Vörös- és az Assiniboine-folyó összeömléséhez (ezt nevezik Forks-nak), s egyben a régi kikötőhöz, Winnipeg legrégebbi részéhez. Nem sokat őriz az egykori prémvadászok és -kereskedők építette telepek képéből, mindent többször modernizáltak már. Alkonyodott már amikor átgurultunk a Vörös-folyón, hogy megnézzük a Szent Bonifác-katedrálist.

Nem tudtuk pontosan mit fogunk találni, így aztán újabb ámulatba estünk. A katedrálisnak is tulajdonképpen a homlokzata van meg, amely mögött csak romokat, illetve nyitott teret találtunk. A lemenő nappal a háttérben nagyon jó fotóstéma volt, számosan próbálkoztak a nap képét elkapni. Mi is. A helynek egyébként különös vonzereje volt: felettünk az égbolt, a bejárattal szemben a lenyugvó napkorong, oszlopok és falmaradványok észak és dél felé. Körülötte pedig a temető, régi és újabb síremlékekkel. Ez a temető Louis Riel nyughelye is.

Este 8 óra is elmúlt már, amikor tettünk egy óvatos próbát a törvényhozás épületével (Manitoba Legislative Building) és egy újabb meglepetésben volt részünk. Részben mert nem bíztam benne, hogy még nyitva lesz, részben figyelmetlenségből a kocsiban hagytam a személyimet, a biztonsági őrök azonban ennek ellenére pár kérdés és persze Miklós lecsekkolása után engem is beengedtek, szabadkozva, hogy már csak egy bő negyedóráig van nyitva az épület. Másnap viszont zárva, lévén nemzeti ünnep. Nem bántuk, hálás voltam, hogy beengedtek, így csak kutyafuttában néztünk körül. A főlépcsőnél két óriási bölény fogadott minket, ezen már azt hiszem meg sem lepődtünk. Igazából meglehetően visszafogottan díszített, egykupolás, praktikus épület, szép, tiszta környezettel. 

Nem tudom hány ezer lépést gyűjtöttünk be ezen a napon, de élményektől zsongó fejjel zuhantunk ágyba mindketten. S az utazásnak még csak a felénél járunk! Tartsanak velünk a következő két nap beszámolója során is, ígérjük, hogy hasonlóan sok meglepetésben és kalandban lesz része minden Kedves Olvasónak!