Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Kaliforniai kirándulásunk első bejegyzése ez. Elsősorban én ütöttem a vasat, hogy ugorjunk át a határon, ha lehetséges. Texasban egyszer sem voltunk elég bátrak ehhez. Az összes mexikói ismerős lebeszélt arról, hogy a szokott módon - kettesben, feltűnő piros Mazdánkkal - ránduljunk át Mexikóba. Viszont vonzott az ismeretlen, az, hogy felfedezhessük a magunk módján egy szeletét az ottani valóságnak. Így nagyon megörültem amikor ráakadtam egy már öt éve működő kis vállalkozásra: hosszabb-rövidebb utakat szerveznek San Diego-ból Tijuanába, illetve Alsó-Kalifornia államban, kinek-kinek igénye szerint. Sörfőzdéket, borospincéket, food tourt, városi nevezetességeket kínálnak, de ha valakit csak a határ másik oldalán lehetséges bevásárlóturizmus érdekel, erre is van megoldásuk. Az árak is barátiak és a mi számításunk abszolút bejött: február közepén ketten alkottuk a Tijuana városnéző túra csoportját. 

National City-ben levő szállásunkról egy kényelmes tömegközlekedős utazással értük el a határt - 6 perc buszozás és kb. félóra vonatozás (HÉV) után érkeztünk meg San Ysidro-ba és külön örültünk, hogy nem kell vezetni / parkolni, hanem gyaloglással tölthetjük a napot. A megbeszélt találkozóig volt még kis időnk, így saját szemünkkel győződhettünk meg a határátkelő forgalmasságáról: mindkét irányban tíznél több sávban léptették át a járműveket. Nem tűnt túlzásnak a napi 300 000-es mennyiség. Sergio (a Border Tours kitalálója) tanácsára váltottunk némi pénzt még az amerikai oldalon és pár perc múlva már üdvözölt is minket széles mosollyal. A határt gyalogosan léptük át vele, alig tízperces ügyintézést követően és egy méretes pecséttel az útlevelünkben. Kicsit paráztunk vajon ilyen egyszerű lesz-e a visszalépés is, de aztán a hangulat annyira magával ragadott mindkettőnket, hogy megfeledkeztünk az aggodalmainkról.

A gyalogos átkelő mexikói oldala

Azonnal olyan forgatagba, színkavalkádba, hangzavarba kerültünk, amilyenben már régen volt részünk. Tijuanai túravezetőnk, Fernando késett egy keveset, így élvezhettük ezt a megváltozott világot. Érdekes módon itt nem érződött az állandó militáris jelenlét (San Diego-ban alig tudtunk olyan fotót lőni az óceánparton, amelyen ne lenne katonai helikopter vagy a parti őrség hajója.), átlagos szerda délutánnak tűnt, mindenki ment a dolga után, lázasan építkeztek a határon és a kevés egyenruhás nyugodt, mosolygós volt.

Amíg várakoztunk, Sergio elmesélte, hogy azért hozta létre a vállalkozást, hogy megmutassa milyen barátságos, klassz város TJ (ahogyan a helyiek hívják). Bár San Diego-ban született, ma családjával együtt kétlaki életet él: a mindennapi élet, a munka és a tanulás kényelmesen megosztható San Diego és Tijuana között. Tőle tudtuk meg azt is, hogy egyre több amerikai költözik át, hiszen a költségek mérföldekkel csökkenthetők Tijuanában és speciális, rájuk szabott határátlépővel nem kell órákat sorban állniuk, hanem külön sávban percek alatt átjuthatnak. Dolgozni visszajárnak az Államokba, viszont az életet Mexikóban élvezik. Természetesen rengeteg mexikói is átjár dolgozni az amerikai városba.

Fernando megérkezése után Sergio elbúcsúzott, mi pedig buszra szálltunk és egy népdalnyi idő után már le is szálltunk Tijuana belvárosában. Velünk együtt utazott egy idősebb nő, aki egy nagyon szép dalt énekelt el - hogy aztán persze begyűjtse az ezért járó pesókat és dollárokat. A következő 5 órát tehát egy tijuanai egyetemista társaságában töltöttük és bejártuk a várost szerencsénkre igazi ragyogó tavaszi napsütésben. Voltunk múzeumban, kézműves sörfőzdében, piacon, templomban, ettünk tacót és mexikói csokoládét, ittunk kávét és kólát (a mexikói igazi cukorral készül, nem olyan műborzadály, mint az amerikai, mellesleg sokkal jobban emlékeztet a gyerekkori ízre). 

Mondhatnánk, hogy az ő TJ-jét láttuk, hiszen kedvenc helyei közül is megmutatott párat - mozi, tequilabolt, étterem, sétálóutca. Egy kivétellel a kívánságainkat is teljesítette, későn szóltam, hogy a határon levő fal tijuanai oldalát is szeretnénk látni, így ez elmaradt. (Terveztük az amerikai oldalról is, hogy megnézzük, de a napok óta tartó esőzések több helyen járhatatlanná tették az oda vezető utat, illetve aznap, amikor oda indultunk olyan hideg szél fújt és szakadt az eső, hogy feladtuk és visszafordultunk.)

Útban TJ híres sugárútja felé pesocsalogatókon át vezet az út, nem bántuk, hagytuk, hogy beszippantsanak a szívünknek kedves zászlószínek, utcai árusok, mariachi-zenészek, illatok, a mindenhonnan hangosan szóló rádió.

Ha nem mondja Fernando, akkor is feltűnt volna, hogy egymást érik az utcára nyíló patikák, orvosi-fogorvosi rendelők, hiszen ezekre óriási a kereslet a határ amerikai oldaláról, Tijuanában sokkal olcsóbban hozzá lehet jutni  ellátáshoz és gyógyszerhez egyaránt. Ugyan sok angol szót nem hallottunk, elhittük a (megszépített) tényeket: míg pár évtizeddel ezelőtt leginkább a vöröslámpás negyedek, kaszinók és szabadon megvehető alkohol vonzotta a gringókat, ma sokkal inkább a fent említettek. 

Idegenvezetőnk meséje egy olyan Tijuanáról szólt, amit az amerikai alkoholtilalom "fejlesztett" apró porfészekből milliós nagyvárossá. A spanyol hódítók érkezése előtt nem volt állandóan lakott a kontinensnek ez a része. Vándorló indián törzsek portyáztak erre, de nem telepedtek meg. Az első missziót a XVIII. században alapították a spanyolok. A térképre Tijuana csak a mexikói-amerikai háború után, a XIX. sz. közepén kerül fel, kiszolgált katonák, menekülők, állattartó farmerek az első letelepülők. Fernando szerint a nevét az első ranchek egyikéről kapta: Tia Juana egy kb. 100 km2-en elterülő marhafarm volt. Kedvező fekvése okán egyre erősödött átkelő-összekötő szerepe, városiasodása és az Egyesült Államok létrejötte  után pedig lakosai a turizmus kiszolgálását tekintik a legjövedelmezőbbnek. Az 1890-es évektől szórakoztatóipari kisvállalkozások sora telepszik Tijuanába, majd az első nagyobb lökést az 1915-ös Panama-Kalifornia Világkiállítás adja: turisták tízezrei ruccannak át San Diego-ból az élőzenés éttermekbe, bárokba, bokszmeccsekre és lóversenyekre.

A szesztilalom idején ugrásszerűen megnő a város mérete és lakosainak száma, hiszen rengeteg amerikai jön szórakozni, egyre szélesedő igényeket kell kielégíteni. Szállodák, kaszinók, termálfürdők épülnek és "legális" vöröslámpás negyed virágzik (egyébként ma is). Ekkor épül a Hotel Caesar's is, ahol az első és eredeti Cézár-salátát felszolgálták 1924. július 4-én. Fernando szerint ennek a legfontosabb hozzávalója az ajóka. A 30-as évekre már nagyobb bevételek gazdagítják a tijuanaiakat, ugyanakkor a neve egyre inkább összeforr a hedonizmussal,  a szabadossággal és a törvénytelenséggel, az amerikai gengszterek és hollywoodi sztárok állandó jelenlétével valamint a szaporodó rejtélyes gyilkosságokkal.

Tijuana Santanája, Javier Bátiz

Tijuana jelképe, a zebracsíkos szamár sok formában visszaköszön

Tijuana identitásválsága a mai napig abból a furcsaságból fakad, hogy az ideérkezők az eredeti mexikói dolgokat keresik, miközben "az egészet az amerikaiaknak köszönhetjük" - ezt a mondatot számtalanszor elmondta a vezetőnk. Nehéz ezt megteremteniük, mert mára a lakosság is rendkívül sokszínű, minaretet és tao központot is találunk, az épülő újabb városrészekben pedig kínai, olasz, dél-kelet-ázsiai, japán éttermek nyitják meg kapuikat egyre-másra. Erősen befolyásolta ezt a XX. századi újabb betelepülőhullám: a feldolgozóipar, majd pedig high-tech és telemarketing cégek jelenléte. Hyundai, GE, Microsoft, Ford, Vortec, Airbus, Jaguar, Nabisco, Toyota, Dell, Kodak - hogy csak néhányat említsünk.

A város történeti múzeumában érdekes volt látni a tijuanaiak mennyire a sport  szórakoztató oldalára helyezik a hangsúlyt: Fernando szerint az európai focit "felülről" erőltetik, egyáltalán nem olyan népszerű Mexikóban, mint a pankráció, a baseball vagy régebben a bikaviadal és a (a baszk pelotához hasonló) jai alai.

Hogy miért és hogyan lett a zebracsíkokkal ékesített szamár Tijuana jelképe, arról több sztori is létezik, Fernandóé a következő: az előző században még nem kiszuperált lakókocsikban vagy kisteherautókban készült a legjobb taco vagy burrito, hanem az árusok a szamaraikat használták mozgójárműként. Egyiküket a már említett világkiállításon meg akarta örökíteni egy fotós, ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a szamarával együtt szerepeljen a képen, mivel az állat legalább olyan fontos része az üzletnek, mint maga az ételtekercs. A szürke csacsi azonban nem látszott jól a képeken, ezért élelmes gazdája zebracsíkosra festette. Ez a fotó aztán bejárta az amerikai sajtót és állítólag a burrito neve is ebből a sztoriból ered (burro spanyolul szamár).

A délután egyik legjobb része volt a piac. Amerre járunk, ha tudjuk megnézzük milyen a helyi forgatag, hiszen talán a  legjellemzőbb eredeti dolog a világ bármely pontján. Színes, szagos, közvetlen benyomásokat szereztünk TJ-ben is.

Kóstoltunk és vettünk csokoládét, ittunk kávét és megcsodáltuk a paprika-kínálatot. Újra meghallgattuk, hogy a chipotle egy nemlétező fajta, hiszen tulajdonképpen csak füstölt-szárított jalapeno paprika. Utánozhatatlan illattal, az biztos!

Ekkorra már kellően megéheztünk, így azonnal ráálltunk amikor Fernando javasolta az ebédet. Sajnos az általa kiszemelt étterem nem volt nyitva, nem ettünk tamale-t, nem túl sokat agyalt a miérten, továbbálltunk és egy utcai bódéban vett mindhármunknak tacót.

TJ taco 

Aminek fura, de nagyon finom része volt a sárgarépa. Mennyei volt! Megfeledkeztünk a szokásos aggályainkról, vajon tiszta helyen készült-e, viselt-e kesztyűt aki összerakta, hány napja áll kinn hűtés nélkül a szósz, etc. A feltöltődés, pihenés után tovább sétáltunk, megmutatta kedvenc sörfőzdéjét, ahol magyarul is tájékoztattak a sör kézműves voltáról. Én maradtam a kólánál, mert ekkor már kicsit bennem volt a visszaútra szóló para: az amerikai bevándorlási tiszt előtt nem igazán szerettem volna alkoholszagot árasztva megállni.

Border Psycho Brewery

Túravezetőnk egy utcai árustól fűszerezett, pirított szöcskét vett, amit el is csipegetett-ropogtatott. Mi ezt az élményt kihagytuk.

Nightclub csak 18+ korúaknak!

Granny kigyúrt nagybácsija

A kereszteződések átkelési sorrendje rém egyszerű volt: egyik irány autósoknak, másik irány, minden irány gyalogosoknak.

Következett a kevdenc mozi, amit én egyáltalán nem bántam, lévén kuriózum, amit mutatott: a Ciné Tonalá alternatív, elősorban mexikói filmek és rajongóik otthona, étterem és bár is egyben, filmnézés közben lehet rendelni, enni-inni. Népszerű és cool hely, a fiatalok körében biztosan, főként mert a helyi kultúra népszerűsítésére törekszenek. Még 2 ilyen mozi van Mexikóban (Mexikóváros és Querétaro) és egy Bogotában.

Utolsó állomásunk egy templom volt, ami sokkal szervesebb része az életnek, mint a határ másik oldalán: tele élettel, ki-bejáró emberekkel, gyerekekkel. Van telefonbeszélgetés, gyereksírás, pakolászás, de aki elmélyülni tér be erre is van alkalmas zug.

A túra végén Fernando visszakísért minket a határig, iránybuszra szálltunk és utolsó pillantásokat vetettünk a városra. Nem kergetünk álmokat, tudjuk, hogy van a városnak sokkal sötétebb oldala, világraszóló rossz híre, zéró közbiztonsága. Tequila, szex, marijuana - erről is szól. Mi szerencsére nem ezt láttuk, egy teljesen átlagos hétköznapon dolguk után siető emberek, diákok, ügyet intéztek, ebédeltek, imádkoztak, beszélgettek, üzleteltek, lazultak, szerettek, mint a világ bármely más nagyvárosában. Az ajándékboltban tequilával kínáltak, nagyon kedvesek voltak és előbb nyújtanak kezet, mint Amerikában.

Ahogyan a bejegyzés elején említettem, a két országot elválasztó ikonikus falat csak távolról láttuk az amerikai oldalról. Nem felemelő látvány. 

Viszlát Tijuana!

A kalifornia utunk következő bejegyzése ezen a linken érhető el.

Ha tetszett a poszt, kövess minket a facebook-on, instagram-on is (ez utóbbin elég gyakran posztolok autókról)!