Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Egy éve, 2019 tél végén jártunk ebben a dél-kaliforniai városban, s miközben a posztot írom, jólesik visszarepülni gondolatban és a fotók alapján átbeszélni az emlékeinket. Sokan sokat írtak már az Államok nyolcadik legnagyobb városáról, a régió kulturális központjáról, az óriási kikötőről, a kontinens déli feléből érkező bevándorlók tömegéről. Mi megint csak travelbug-szemüvegen át szeretnénk megmutatni mindazt, amit láttunk és tapasztaltunk a Márai által elegáns városnak nevezett San Diegóból. Tartsanak velünk!

Aki kiváncsi e posztsorozat előző részeire, a linkekre kattintva olvashat Los Angelesről, óceánparti mini road tripünkről és egynapos gyalogos kirándulásunkról a határ másik oldalán, Tijuanában.

Városnéző sétánkat San Diego szívében, a Gaslamp Quarterrel kezdtük. Hétköznap délelőtt lévén egy életteli, kellemesen bejárható, feltűnően tiszta negyedről kaptunk képet. Sok magunkhoz hasonló látogatóval találkoztunk, ki-ki kávéspohárral, reggeli péksüteménnyel a kezében sokszor megállva, emléktáblákat böngészve, épületekre rácsodálkozva fedezte fel az utcákat. A nevét az elmúlt században kapta, de nem igazán a gázlámpáknak köszönhetően. San Diegónak ez a része meglehetősen kétes hírnévre tett szert a történelem során: minden időszakban és ma is a város éjszakai életének központja számtalan szórakozóhellyel, bárral, kávézóval és étteremmel.

A nagyon lelkes felfedezők 94 emléktáblát fotózhatnak végig a többnyire szépen karbantartott-felújított viktoriánus épületeken. Érdekes, vicces sztorikkal szórakoztatnak a táblák az egykori játéktermekről, bordélyházakról, masszázs-szalonokról és teaházakról, amelyek vendégkörének minden időben jelentős részét képezték a matrózok. 

A Gaslamp Quarter szélén, a mai Convention Center környékén volt a város első szabad kínai negyede. Ez a tény azért érdemel említést, mert Kaliforniában hosszú időn át szegregálták a bevándorló kínai népességet (csak bizonyos negyedben bérelhettek lakást, üzletet, meghatározott iskolákba járathatták a gyerekeiket, etc.) - az egyetlen kivétel az államban San Diego volt, ahol sosem különböztették meg a kínaiakat. Ezért természetesen szép számban érkeztek a városba és költöztek a maguk választotta részbe.

Személyes sztorink a bérautóhoz kapcsolódik. Leparkoltuk az egyik utcában és amikor visszasétáltunk hozzá, hogy továbbálljunk a Balboa Parkba, Miklós úgy elment mellette, hogy észre sem vette, azaz jó pár méter után fordult vissza: hoppá, már elhagytam a boltot, ami elé letettem a Corollát.

Ez csak azért fontos momentum (aki olvasta az első részt, már tudja), mert kaliforniai kalandjaink egy Ford Mustanggal kezdődtek, azonban mi az álomautót nagyon hamar lecseréltük egy szürke Toyotára, mivel az előbbit rémálom volt vezetni LA-ben. Az unalmas szürke kis Toyota megbízhatóan és kiválóan tette a dolgát, s ezt a sofőrje azzal hálálta meg, hogy úgy elment mellette, mintha ott sem lett volna. 

Visszapillantó a Balboa Parkból

A Balboa Park San Diego egyik legismertebb nevezetessége. Kialakítása kb. a Gaslamp Quarterével egyidejűleg kezdődött, az 1860-as években. Egyszerű városi parkként hol több, hol kevesebb támogatást élvezett fenntartója (a város) és adományozók részéről. Nagyobb arányú fejlődésnek a századfordulót követően indult a megemelt városi adóknak és a határozottabb településfejlesztésnek köszönhetően. Nevét (City Parkról változtatva) 1910-ben kapta Vasco Núnez de Balboa spanyol konkvisztádorról, aki az Óvilágból elsőként kelt át a Panama-földszoroson és fedezte fel a Csendes-óceánt.

Természettudományi múzeumát 1874-ben alapították. Mai formáját, építményei nagy részét az ott megrendezett két világkiállításra készítették, ezek közül is kiemelkedően fontos volt az első, az 1915-16-os Panama-California. A pazar spanyol reneszánsz stílus ekkor jelent meg az amerikai kontinensen. A XX. században folyamatosan nyíltak újabb és újabb múzeumok, központok, kertek, pavilonok a Balboa Parkban, köztük a világhírű állatkert is.

A II. világháború egy dicstelenebb időszakot hozott, a parkot kisajátította a haditengerészet, kórházat és rehabilitációs központot rendeztek be az épületekben. 1978-ban két nagyobb tűzvész okozott nagy károkat. A Balboa Park ma látogatható részei tehát bőven kínálnak mesélni- és látnivalót a század történelméből. Természetesen rengeteg turista volt, de láttunk sok babakocsival sétáló anyukát, szabadidős sportolókat, kiránduló diákcsoportokat is. Mi leginkább egy átfogó képet nyertünk, nem néztük végig a park összes kiállítását, hiszen erre több nap sem elegendő. Nemzetiségi házai között magyar ház is található, amely a San Diego-i magyar közösség rendszeres találkozóhelye.

Mivel már ebédidő közeledett és esőre is állt úgy döntöttünk tartunk egy kis pihenőt és keresünk mexikói éttermet az Óvárosban. Ma inkább skanzennek neveznénk ezt a részt, de szerencsére mindig élettel töltik meg - és ez nemcsak üzletsorokat jelent. San Diegóban is kulturális központ, fesztiválvároska, turistacsalogató az Old Town. A jó ebédnek köszönhetően nem csábultunk el csak egy kávéra - különben szép kis summát hagyhattunk volna a szivar-, bor-, fűszer-, csokoládéboltokban. 

A kis bemutatótermek, múzeumok és boltok megtartották a spanyol telepesek által megépített első városmag formáját: a négyszögletű teret keretezik minden oldalról. A tágabb környéket besétálva megtalálhatjuk a templomot, a történeti múzeumot, a temetőt, s persze hagyományos missziós- és lakóházakat.

A polgárháború utáni első zöldhasúak (zöldhátúak, angolul) egyike

Csepergő esőben bóklásztunk egyik helyiségből a másikba és meglepve fedeztük fel a magyar vonatkozásokat több helyen. Egyébként itt is kaptunk segítséget austini lelkészbarátunktól, Richard Mittwede-től, hiszen már itt is lakott és jó tippeket adott mit érdemes keresnünk.

A Wells Fargo Múzeumban megnéztünk egy piros-sárga postakocsit és San Diego panorámaképét 1855-ből. A szivarboltban beszívtuk a stílusos eladó emlékezetes szivarfüstjét és hamar rátaláltunk egy Pesten faragott pipára. Aki erre jár és megteheti, töltsön több időt ebben a városrészben, bizonyosan megéri!

Bár városnéző címet adtunk a posztnak, San Diegóban nem telhet el nap az óceánpart nélkül. Legalábbis mi mindennap kimentünk. Így volt ez azon a szerdán is amit a fentebb leírtakkal töltöttünk. Még otthon megtaláltuk azt a részt, ahol egy nemzeti parkon belül apálykor száraz lábbal járkálhatunk a visszamaradt kis tócsák között (tidepools) és megcsodálhatjuk  az élővilágukat.

Próbáltuk elkapni az apályt, nem egészen sikerült: nem maradt volna száraz a lábunk és egyébként olyan erős szél fújt, hogy inkább csak a sziklák közelében maradva mászkáltunk. A tengeri élővilág védelme érdekében csak meghatározott időszakban látogatható a Cabrillo Nemzeti Parknak ez a része. A természet törékeny egyensúlyára vigyázni kell, velünk, turistákkal szemben. Sajnos gyarlóságunk kézzel fogható nyomai itt is megmutatkoztak: elhagyott ruhadarabok, sörösdoboz, pillepalack, jégkrémpálcika, stb. formájában. Egyébként nem is hajthatunk be akárhova, hiszen a Point Loma-félszigeten haditengerészeti bázis van katonai temetővel, illetve a vízművek egyik szennyvíztisztító-telepe.

Utolsó napunkon még visszatértünk ide és az időjárás valamivel barátságosabb volt, mint szerdán, így felfedeztük a bejárható ösvényeket, valamint a Cabrillónak emelt szobor és a világítótorony magaslatairól csodáltuk a végeláthatatlan Csendes-óceánt és a várost (részletesebben a következő posztban írok erről). 

Egyetlen programot terveztünk még az első estére: naplementét nézni a Naplemente-szikláknál. A Sunset Cliffs népszerű látványosság, Richard ennek ellenére is ajánlotta, mondván, tegyük félre a szokásos magatartásunkat  (messzire elkerüljük a tömeglátványosságokat) és táborozzunk le valamelyik parkolóban napszálltakor, mert megéri.

Naplemente a Sunset Cliffsnél, 2019. február 20-án 

Mivel az idő viharosnak ígérkezett, arra gondoltunk nem lesznek sokan, de tévedtünk: valóban vadászni kellett egy jó helyet, ahonnan tényleg élvezhető ahogyan a nap az óceánba süllyed. A körülmények nem voltak a legideálisabbak, de nem volt mit tennünk. Annyira hideg volt és olyan nagy szél, hogy Miklós alig szállt ki az autóból. Nekem minden ruhadarabomat áthűtötte a szél, a kezem ráfagyott a fényképezőgépre, de azért sikerült pár szép képet elkapnunk, s az élmény természetesen velünk marad. A kukákban kutakodók, kéregetők itt is szép számban feltűntek, így ezért is az autóba menekültünk és onnan néztük végig, ahogy a nap eltűnik a látóhatárról.

Sötétedés után immár szakadó esőben egy hirtelen ötlettől vezérelve kerestünk egy patikát, ahol kannabisszal készült dolgokat lehet venni. Egyszerűen kiváncsiak voltunk mit lehet kapni és milyen feltételekkel. A megkóstolással is kacérkodtunk gondolatban - mindaddig, amíg be nem csukódott mögöttünk a biztonsági boltajtó.

Maga az élmény mindenképp megromlott, mert egy meghökkentő ellenőrzéssel kezdődött: a 150 kilós biztonsági  ember megnézte a táskámat és elvették / beszkennelték a személyinket. Szóval ha a hátralevő éveinkben csak a közelébe kerülünk valami gyanúsnak, Horatio Caine kollégái 1 perc alatt megtalálják a kapcsolódási pontot. A kis üzlethelyiség sokkal inkább volt bolt, mint patika: dekoratív és figyelemfelkeltő kínálat és elrendezés, percenként a segítségét felajánló eladók serege, maximális tisztaság és csillió lámpa.

Fotózni tilos volt, csak pár kalózképünk van. Árultak kozmetikumokat, üdítőt, sört, csokoládét, csipszet, olajat. Mivel a dolgok 85%-án szerepelt a bio felirat, annyira az árakon sem lepődtünk meg. A kóstolás viszont meghiúsult, a penetráns szag mindkettőnket teljesen elriasztott.

Még egy meglepetést tartogatott számunkra az este. Megálltunk egy Whole Foods-ban snack-utánpótlásért és mivel egymással magyarul beszéltünk, ezt meghallotta és megszólított minket egy magyar pár. Kölcsönösen örültünk a találkozásnak, s megtudtuk tőlük, hogy viszonylag nagy létszámú magyar közösség él a városban. A közös hangot ugyan nem sikerült megtalálnunk, mivel sehogyan sem értették miért nem akarunk Kaliforniába költözni és hogyan is élhetünk olyan helyen, mint Nebraska?! Mi csak úgy véljük, egyszerűen mások a prioritásaink. E hosszúra sikeredett nap végén már csak arra volt energiánk, hogy bezuhanjunk az ágyba, hogy másnap újult erővel gyűjtsük tovább a lábunkban a kilométereket. Folyt. köv.!

Városnéző sétánk folytatása ezen a linken olvasható.

Ha tetszett a poszt, kövess minket a facebook-on, instagram-on is!