Figyelem! Közérdekű Közlemény!
A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com
A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.
Gabi és Miklós
Ez a bejegyzés szorosan kapcsolódik az első részhez, San Diegóban töltött 3 napunk összefoglalójaként.
Csütörtök reggelre tovább romlott az idő, a szálláson állandóan bekapcsolt TV harsogta, hogy hóhelyzet lesz. Elkezdett mocorogni bennünk a csalódás: valószínűleg le kell mondanunk az egykori aranybánya meglátogatásáról Julianban. Elhessegettük még és elindultunk újra a határ felé. Mexikói kirándulásunkon nem sikerült megnéznünk a másik oldalt, gondoltuk akkor majd itt.
A Border Field State Park bejáratáig el is jutottunk, bár nehezen, mert folyton új utat kellett keresni az áradások okozta lezárások miatt. Amikor kiszálltunk a kocsiból épp leszakadt az ég és olyan szél fújt, hogy visszamenekültünk. Vártunk, de nem javult. Egyébként tábla figyelmeztetett, hogy csak a saját felelősségedre indulj útnak az ösvényen (a napok óta tartó esőzések és földcsuszamlások miatt) és a fejünk felett 5 percenként elhúzó katonai helikopter sem volt valami biztató (már autózás közben észrevettük, hogy figyelnek) - így egy szűk óra múltán feladtuk és csak autóban ülve gurultunk közelebb a határt jelző kerítéshez.
Igazából két kerítés is van: a szürke az újabb és a barna, rozsdás, a régi.
Az eső és szürke felhők borította ég innentől kezdve mellénk szegődött és minden percnek örültünk, amikor napsugarat láttunk. A Coronado-sziget felé egy strandon megálltunk azért, mert teljesen üres volt. Kiderült, hogy a Silver Strand State Beach a víz szennyezettsége miatt van lezárva a fürdőzők elől.
Coronadón elég különleges hangulatban volt részünk. 100%-ban nyaralóövezetnek tűnt, öbölben ringatózó vitorlásokkal, gondozott, szép környezettel, sok turistával - egyrészt. A rossz idő okán persze majdnem üres a part, esőben nem sokan szoktak a kiülős kávézókban ázni. Mit mondjak: nem bántam, hogy nem ezt a tömeget kell kerülgetnem. Másrészt viszont: mint egy katonai támaszpont: a távolban hadihajók ringanak, az utcákon katonák masíroznak, percenként szállnak fel-le a katonai gépek. Valahogy mintha kifejezetten sugallnák, hogy vigyázz és figyelj! Lehet, hogy félnem is kellett volna?
Bementünk a 132 éves Hotel Del Coronadóba, amelynek története meglehetősen eseménydús, de mindezidáig egyetlen dolognak sikerült elérnie, hogy a kapuit bezárják: Covid-19. 2020. március 26-án határozatlan időre megszűnt hotelként működni. Első tulajdonosának nagyratörő terveket sikerült megvalósítania: a több száz szoba, közös helyiségek csodálatos kilátással, trópusi kert, a kort megelőző kényelmi funkciók, saját villamoserőmű. Az 1940-es évekig a tehetős amerikaiak luxusnyaralójaként volt ismert. Ők családdal, személyzettel érkeztek és hónapokon át maradtak. Kiszolgálásukra a Del rengeteg alkalmazottat biztosított színvonalas éttermében, bowlingpályáján, biliárdszobáiban, kártyaasztalainál, medencéjében és sportlétesítményeiben. Nem volt olyan kérés, amit ne teljesítettek volna. Forgalma az alkoholtilalom idején sem csappant meg, köszönhető volt ez állítólag a két esővízgyűjtő ciszternájának, amelyekben csapadékot sosem, alkoholt viszont rengeteget tároltak.
A hotelnek sok prominens vendége is volt: ismert írók, filmsztárok, híres sportolók, amerikai elnökök. Itt forgatták a Van aki forrón szereti című film egyes jeleneteit.
A partmenti sétány és az óceán kétségtelenül nagyon szép volt a military feeling ellenére is.
A Coronado-hídon visszaautóztunk a városba és Seaport Village városrészt céloztuk meg. Persze nem hagytuk ki a Tuna Harbor Park sokat fotózott szobrát a feltétlen megadásról. A hatalmas USS Midway érdekes hátteret ad neki.
Elég éhesek voltunk már, ezért betértünk a halpiacra, illetve azon belül a The Fish Market étterembe. Bár egyikünk sem rajong a tenger gyümölcseiért, azt eldöntöttük, hogy megkóstolunk itt valami frissen fogottként hirdetett ismeretlen állatot. Én vagyok a bátortalanabb komfortzónán kívül, így csak "fogalmamsincs-milyen-hallal-készült" tacót választottam, míg Miklós grillezett kardhalat.
Pazarul tálalták, de semmi extra ebéd. Nem volt érdemes kipróbálni.
Nem ájultunk el az élménytől, ekkor sem estünk szerelembe a vízi állatokkal, sőt ami ritkán fordul elő: az ételeket azért osztottuk meg, mert egyikünk abszolút éhes maradt volna, annyira nem ízlett a választása (Miklós).
A Seaport Village nem San Diego halpiaca vagy halászkikötője (ahogyan magam hittem), hanem a spanyol telepesek temetkezési helye, majd a teherpályaudvar része volt. Nagyot koppantunk, amikor körbesétáltuk a ma leginkább a pláza névvel illethető komplexumot. Csomó bolt és kisebb-nagyobb étterem, kávézó persze óceánra néző ablakokkal, teraszokkal. A hely maga kellemes és a kikötő szép, de a kínálat többnyire a szokásos gagyi made-in-China. Pár kattintás és vízcsodálás után tovább is álltunk.
Kalifornia első missziós templomát terveztük még erre a délutánra, s mivel az eső újra rákezdett, jobbnak láttuk fedett helyre menekülni. A teljes nevén Mission Basilica San Diego de Alcalá szerves része a várostörténetnek békés és véres eseményekkel egyaránt. A misszió alapítója (1769) Juníperro Serra atya volt, aki rendkívüli kitartással és hangyaszorgalommal végezte sokrétű munkáját: megépítették az első templomot, igyekezett elsimítani az ellentéteket az őslakosok és az érkezők között, szőlőt telepített, állatokat vett, nyelvet tanult-tanított, misézett, keresztelt. 
A Serra-szoba
A templom neve azonban korábbról ered: 1602-ben érkezett az öbölbe Sebastián Vizcaíno spanyol felfedező és az akkor létesült ideiglenes telepnek / kikötőnek ő adta a San Diego de Alcalá nevet Saint Didacus of Alcalá spanyol ferences szerzetes emlékére. A templom mai helyét (Presidio Hills) tekintik a város és a misszió szülőhelyének, egyben a kereszténység alapkövének Észak-Amerika délnyugati részén. Természeti és háborús csapások egyaránt sújtották a missziót, a ma megtekinthető, tulajdonképpen a negyedik újjáépített épületegyüttes. Munkálatait 1813-ban fejezték be, a katolikus egyház tulajdonába véglegesen Abraham Lincoln 1862-es proklamációjával került, basilica minor rangra pedig VI. Pál pápa emelte 1976-ban. 1769 és 1823 között összesen 21 missziós központot létesítettek a spanyolok Kalifornia-szerte.
A campus idegenvezetővel vagy önállóan is bejárható. Mi kb. 2 órát töltöttünk ott nézelődéssel, fotózással. A templomon kívül egy kisebb kápolna, az alapító tiszteletére berendezett Serra-szoba, az udvar, a múzeum nézhető meg. Ottjártunkkor majdnem néptelen volt minden, ezt nem is bántuk, csend vett körül minket és a saját tempónkban bóklászhattunk bárhol.
Kápolna
Az utolsó napunkra tervezettekből semmi nem valósult meg, péntek reggelre annyi hó esett a hegyekben, hogy az odavezető utakat vagy lezárták vagy csak hólánccal lehetett volna megközelíteni. Mint korábban írtam egy egykori aranybányát akartunk megnézni Julianban és elgurulni a Salton Sea-hez. A városban szerencsére csak a hideg-eső-szél kombó honolt, így azt gondoltuk az egyetlen eddig kihagyott részen kívül (La Jolla) visszatérünk a Cabrillo-emlékműhöz, a Point Loma-félszigetre. A képeken is látszik, hogy azért az időjárás megkegyelmezett nekünk és inkább napos-szeles volt a nap nagy részében.
A La Jolla negyed San Diego északnyugati részén található. Sok weboldal és útikönyv szerint itt vannak a Csendes-óceán legszebb strandjai, a Torrey Pines Természetvédelmi terület, a Kaliforniai Egyetem és a Pacific Beach által határolt részen. Ha közelebbről megnézzük: szép lakóövezetek, meredek homokkő partszakaszok, kisebb dombok, egyetemi épületek és kutatóintézetek, partmenti szállodák, üdülők, golfpályák, éttermek galériák, üzletek egyvelege. Egyszerre élhető és turistacsalogató, életteli és pihenőövezet, XXI. századi bizniszfeelinget sugall, ugyanakkor tengeri állatok és vízimadarak paradicsoma. A felsoroltak és a látottak alapján is úgy vélem jó mélyen a zsebébe kell nyúlnia annak, aki itt szeretne letelepedni.
Az egész délelőttöt a La Jollán töltöttük, sokáig figyeltük az oroszlánfókák kölyökneveldéjét (Children's Pool). Az állatok védelme érdekében a medencét rendszeresen lezárják ellés idején, december 15. és május 15. között. A hullámtörő fallal kialakított részt kifejezetten gyerekbarát starndolásra és búvárkodásra szánták, csak persze túl népszerű lett és a betolakodó kétlábúak már nem tartottak mértéket / távolságot. Nekünk az egyik legjobb élményünk volt Kaliforniában.
A kocsit leparkolva egy jó hosszú sétát tettünk a parton, dacolva a széllel, de örülve a napsütésnek. Mivel shoppingoláshoz, kirakatbámuláshoz nem volt kedvünk, eldöntöttük, hogy visszamegyünk a Cabrillo-parkba, mert hét közepén a viharos idő elhajtott onnan és ez úgyis az utolsó délutánunk, leginkább az óceánparton töltenénk, ha már a tervek meghiúsultak. Útközben levadásztunk egy mexikói kajáldát, ez sokkal jobban bejött nekünk, mint a tengeri herkentyűk.
A Taco Surf egy abszolút családias, kint-benti asztalokkal felszerelt hely volt. Amiért belépéskor rögtön tudtuk, hogy jól választottunk az az elénk táruló látvány és a jó illatok voltak. A vendégek leginkább olyan törzsvevőnek tűntek, akik pár háznyi távolságról vagy két keréken elugrottak ebédelni, kedélyesen csevegtek a kiszolgálóval és egymással. Utóbb itthon böngészve megtudtam, hogy abszolút kedvenc a Pacific Beach környékén, 30 éve ugyanaz a házaspár működteti, jó minőségű az étel, pont elég a választék és barátságos a hely. Csak aláírhatjuk, mennyei volt a taco, amit ettünk.
A látvány pedig, ami belépéskor elénk tárult a házigazda szörfdeszka-gyűjteménye volt. Minden elképzelhető helyen lóg egy deszka és nincs két egyforma! A legrégebbi a 60-as évekből való becses példány.
A Cabrillo Nemzeti Emlékhely a Point Loma-félszigeten emelkedik és annak a Juan Rodríguez Cabrillónak állít emléket, aki az európai felfedezők közül elsőként lépett partra a földrész nyugati oldalán. Szülőföldjét, Spanyolországot 1514-ben hagyta el egy expedíció tagjaként, s tapasztalt és tanult férfivá a jó tanítók, a hajóutak és az indiánokkal vívott csaták nevelték. Volt matróz, katona, hajóépítő és bányász. Pedro de Alvarado seregével érkezett Guatemalába, majd a konkvisztádor halálát követően az ambíciózus Cabrillo lett Alvarado három hajójának kapitánya. Armadája 1542. szeptember 28-án vetett horgonyt a mai San Diego területén és nem a félszigeten, ahol ma a szobra áll. Felfedezőútjának célja a földrész nyugati partjának feltérképezése lett volna, azonban ezt Cabrillo maga nem tudta véghezvinni, mert 1543-ban meghalt egy lábtörés után fellépő fertőzés következtében.
Cabrillo több felfedezőutat tett a szárazföldön és a közeli szigeteken (mai Channel Islands) adatgyűjtés céljából, valószínűleg hasonlóan lélegzetelállító látvány tárult a szeme elé, mint nekünk.
A félszigeten több, a parkőrök által kijelölt sétautat és túraösvényt lehet bejárni. Az egyik legszebb ahhoz a kilátóponthoz vezet, ahonnan a szürke bálnák vonulása figyelhető meg, ha szerencsés a látogató. Mi sajnos nem láttunk bálnát tavaly februárban, bár az év első 2 hónapja a legjobb a megfigyelésükre.
Egy másik könnyen abszolválható ösvény a régi világítótoronyhoz vezet. Bár nem sokáig működött ezen a ponton (nem megfelelő helyre építették, túl sokszor takarta köd), a ház és a melléképület tárlatai, berendezése részletgazdagon mutatja be milyen lehetett az élet és a 24/7 szolgálat a világítótoronyban.
A távlatokat nehéz elhagyni, sokáig néztük a távolodó hajókat és a messze kékséget és igyekeztünk lementeni az élményeket, majd ismét továbbálltunk a parknak abba a részébe, ahol apálykor a legközelebbről lehet vizsgálódni a tengeri élővilágban a visszamaradt tócsák között. Igazán szerencsénk most sem volt, dagály lévén erre nem nyílt lehetőségünk (ahogy 2 nappal korábban a szél miatt).
Saját szemünkkel tehát nem sok élőlényt láttunk, maradt a séta és a fényképezés - ahogy már számtalanszor leírtam a kaliforniai posztokban az óceán és a partszakaszok szépségével nem tudtunk betelni. Természetesen mindennemű gyűjtés (növények, kövek, földminta, kagylók) szigorúan tilos a félszigeten és ezt nem árt észben tartanunk: a parkőrök bármikor ellenőrizhetik a kocsit és nem igazán érdemes összetűzésbe kerülni velük.
A szállásra visszatérés előtt még egy búcsúsétát akartunk tenni a víz közelében, így átgurultunk a félsziget másik oldalára az Ocean Beach-re. Itt szabad volt kavicsot vagy kagylót gyűjteni, találtunk is apró emlékeket, amelyek azóta a konyhaablak párkányán idézik fel ezeket a perceket mosogatás vagy kávéfőzés közben.
Összegezve azt mondhatjuk el, hogy szerintünk Dél-Kaliforniába leginkább a természet sokszínűsége, a nemzeti parkok és a Csendes-óceán miatt érdemes ellátogatni. Másoknak nyilvánvalóan más okok miatt, de nem kell ezen vitáznunk: a világ pont attól érdekes, hogy sokfélék vagyunk sokféle érdeklődéssel és igénnyel.
Ha tetszett a poszt, kövess minket a facebook-on, instagram-on is!
