Figyelem! Közérdekű Közlemény!
A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com
A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.
Gabi és Miklós
Az előző bejegyzést a Michigan-tó partján hagytuk abba, tehát ide térünk most vissza Wisconsinban. Barlangi túránk és városi felfedezéseink után vágtunk neki a tó nyugati partján húzódó 42-es útnak észak felé július 6-án, szombaton. Reggel még szokás szerint nagyon bíztunk abban, hogy ott és annyiszor állunk meg ahol és ahányszor szeretnénk... de ez nekünk sosem sikerül, mindig kevés az idő, vagy sok a megálló. Elég hűvös, szeles nap volt - aztán sokkal derűsebb lett az idő, estére pedig még csodás naplementét is tartogatott nekünk.
Az első rövid lábnyújtóztatást Two Rivers városkában tartottuk, megláttunk pár asztalt / standot és persze hamar kiderült, hogy helyi termelők árulják a zöldséget és a gyümölcsöt. Nagyon kedvesek voltak és jó áron kínálták a mézet, az eper pedig úgy illatozott, hogy nem hagyhattuk ott! Nem volt nálunk készpénz, így Miklós csekket írt, amin még a texasi címünk szerepelt, ezért az egyik árus hitetlenkedett is, de végül elfogadta. Kicsit zavaró volt a bizalmatlansága, ezért hazaérve pár nap múltán örömmel konstatáltuk, hogy beváltotta a csekket (tehát elpárolgott a rossz érzés)!
Alaskában viccesnek gondoltuk, hogy elértük egyik dédelgetett célunkat - ha nem is igazából! Algoma mellett azért álltunk meg, mert megláttunk egy hosszú mólót piros világítótoronnyal. Ki is sétáltunk, bár a szél majd' letolt róla.
Algoma városka
A tó sok arcát megmutatta nekünk
Ezután kicsit eltávolodtunk a tótól és egy családi farmon feltankoltunk sajtból, sajtból és sajtból (kóstoltunk bort és valamilyen édességet, de egyik sem jött be). Szerencsénkre egy másik termelői bolt is szembejött, ahol kenyeret vettünk és almás-, barackostáskát, ezekből falatoztunk ebédre és mennyei volt: mindketten így emlékszünk.
Midwesti szépségek útközben
Egy Wisconsin sokezer családi farmja közül
A nyiszogó sajtnudlik ebédre tálalva
Sevastopoli szelfink már napsütöttebbre sikerült, jót mulattunk azon, hogy milyen hamar "körbeutaztuk" a glóbuszt (Alaskából Sevastopolba). Mélyen benn jártunk már a Michigan-tóba nyúló földnyelven, ami különösen Sturgeon Bay település után teljesen nyaralófalu jelleget öltött.
Ha a kommentmezőkön túl szeretnél velünk kapcsolatba kerülni (bármi kérdésed van vagy csak szeretnél velünk megosztani egy történetet) akár írhatsz is nekünk a hellotravelbughu@gmail.com email címre!
Ha pedig követnél minket, megtalálsz minket facebookon, instagramon és néha youtube-on is!
Érzésre mintha átrepültük volna az óceánt, legalábbis én döbbenten vettem észre magamon, hogy "átváltottam" európai üzemmódba. Rásegített az élményre, hogy sok nem angol szót hallottunk. Festői nyaralók, sportközpontok, üdülőtelepek váltották egymást, rengeteg gyalogossal és biciklissel kiülős éttermekkel, nyitott galériákkal, kisebb-nagyobb kikötőkkel. Omahában figyelmeztettek, hogy tömeg lesz és az is volt (nyár közepén, hosszú hétvégén), bár ezt igazából inkább csak a visszaúton éreztük terhesnek.
A félsziget legészakibb pontjáig (Northport) autóval mentünk, mert különleges látványosságot ígért az útikönyv az utolsó város és a kompkikötő között: egy mesebeli erdőben kanyargó és kicsit hullámzó kétsávos utat. A 42-es főút utolsó szakaszát megvallom kétszer is megtettük, mert rövidebb volt, mint amire számítottunk és valóban nagyon szép. Semmi praktikus okot nem találtunk, hogy miért olyan az út, de bizonyosan turista (motoros, kerékpáros) csalogató, mert nemcsak mi gurultunk rajta végig többször is.
Door megye turistacsalogató meseútja
Washington Island a kompkikötőből nézve
Átmehettünk volna komppal Washington szigetére, de elég hosszú sor kígyózott a felhajtón, úgy saccoltuk nem fér bele az időnkbe, csak átmenni meg semmi értelme, nem volt velünk pl. fürdőruha. Lementünk viszont a kikötőtől kicsit távolabb a vízpartra és megettük a korábban vásárolt (és más lehetőség nem lévén, ásványvízben megmosott) szamócát. Nagyra értékeltük, mert a városi, szupermarketben kapható epernek nevezett valami nem is említhető egy lapon a földön termett, nap által érlelttel.
Bármikor visszamennénk ide szamócát uzsonnázni!
A víz meglepően viharos volt, óriási hullámokat dobott a partnak és láthattuk ennek meg is van az eredménye: leszakadt sziklatömbök, kimosott gyökerű, elhajlott fák fémjelezték a kitartó munkát. Csak itthon utánaolvasva tudtuk meg, hogy a partnak azt a részét Holtak Kapujának (Porte de Morts) nevezték el a francia telepesek: sok ember vesztette életét és hajó tört ripityára e pont megközelítésekor. Innen ered a wisconsini megye és a félsziget elnevezése is: door=ajtó, kapu (Door County, Door County Peninsula). Számos legenda kering az elsüllyedt hajókkal kapcsolatban, hiszen a rakományuk is odaveszett. Felkutatásukra több expedíciót szerveztek már, bár ezek eredményét kutatva leginkább homályos utalásokat és nagyon kevés konkrétumot találtam. Víz alatti temetőnek, kincsesbányának, de elátkozott, kísértetjárta területnek is titulálják a tavat errefelé.
Ez is magánterület volt, illegálisan hatoltunk be a szép képek érdekében.
Tengerszínekben pompázott a tó.
Autóztunk még egy picit más erdei utakon, azonban itt is a sajnos már ismerős helyzetbe kerültünk: az út magánútba megy át és valaki birtokára, nyaralójához, földjére vezet, ergo magánterület, mi biztosan nem hajthatunk oda. Másrészt már gondolnunk kellett a hazaútra, amit egy kis kitérővel, egy másik tó partján terveztünk.
Green Bay, majd Appleton felé vettük az irányt, de a városokban nem álltunk meg. Vonzóbbnak tűnt a Winnebago-tó és be is igazolódott a várakozásunk. Ez egy jóval kisebb méretű állóvíz, nyugodtabb volt a vize. Próbáltuk jól kiválasztani azt a lehajtót, ahol nem kell visszafordulnunk a magánterület-tábla miatt. Tudtunk sétálni a partján néha kiépített, néha vadregényesebb részen, volt ahol csak horgászok járta ösvényre bukkantunk. Hajóztak, horgásztak és fürödtek még sokan, ez is erősítette a szép, nyugodt környezetet. Az utolsó percig igyekeztünk kihasználni a természet jótéteményeit - másokkal együtt. A lemenő nap aranyhíddal is megajándékozott minket.
Naplemente a Winnebago-tónál
A hosszú hétvége utolsó napján, másnap csak a hazautat terveztük, végül kicsit megváltozott, de jó irányban. Mindenképp szerettünk volna autóval átmenni Illinois-ba, ezért délnek indultunk haza Milwaukee-ból, de Chicagót elkerülve. Lincoln államában is ugyanúgy kukorica-, búza- és szójaföldek szegélyezték az utunkat mint más középnyugati társaiban. Pont mielőtt keletre fordultunk volna, hogy az iowai földek között száguldjunk, észrevettem egy táblát John Deere Historic Site szöveggel.
Visszafordultunk és egy nagyon kellemes kétórás pihenőt ejtettünk meg. Korábban írtunk már a híres kovácsmesterről, erre a linkre kattintva elolvashatók az élményeink. Ezután már csak a mérföldeket daráltuk, hogy a rengeteg élményt hazavigyük és feldogozzuk majd.
Búcsúkép Wisconsinból