Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Számtalan dolog jut eszembe, ha Chicagóra gondolok. Al Capone és alkoholcsempészet. Kulturális és művészeti sokszínűség. Blues Brothers és Batman. Jazz és blues. Pizza és magyar kolbász. Nagy-tavak és jeges szelek. Michelle és Barack Obama. Metró és Metra. 66-os út eleje és vége. Filmforgatások és leszámolások. Amíg Texasban laktunk elérhetetlennek tűnt, pedig valamiért már akkor is vonzott minket. Miután az ország közepére költöztünk, első útjaink egyike ide vezetett. Második epizód... Az első rész ide kattintva érhető el.

Chicago, Midwest

Július 6-án ismét tömegközlekedve felfedezőútra indultunk a külvárosba. Előzetesen keresve olvastam, hogy nagyszámú magyar közösség él Chicagóban és templomot is találunk. Ez így is volt, bár bemenni nem tudtunk, pedig sokáig ott tébláboltunk, hátha találkozunk valaki illetékessel. Magyar zászlót sem láttunk, pedig én nagyon reméltem. A környék nagyon kellemesnek tűnt, békés, élhető, sétálós volt. Belső képeket a templom facebook oldalán lehet nézegetni.

Szent István római katolikus templom

Templomkerti virágágyás

Első útitervünkben még szerepelt Vernon Hills, Chicagótól északnyugatra, hiszen ott működik a Bende Incorporation, vagyis az a családi vállalkozás, amely sok magyar / magyaros élelmiszerrel látott el minket már Austinban is. Idősebb Bende Miklós 1956-ban érkezett Amerikába a családjával és hamarosan megnyitotta első csemegeboltját. Hírnevét az otthonról hozott receptekkel és a füstölt húskészítményekkel alapozta meg. A ma is ugyanazon a néven futó céget a harmadik generáció tagjai (unokák) viszik tovább. Szerencsére Omahában is lehet Bende-szárazkolbászt venni, ami nagyon közel áll az otthoni füstölt kolbászokhoz. Hogy végül nem jutottunk el, azért van, mert tömegközlekedve túl hosszúnak ítéltük az oda-vissza utat és úgysem pakoltunk volna fel bőröndnyi mennyiséget. Austinban  - lévén népesebb magyar közösség és nagyobb vásárlóerő - több mindent lehetett kapni, mint Omahában (savanyúság, tészta, befőtt, lekvár, szalonna).

Ez a kép a templom elől készült

Az ukrán templomocska

Kicsivel tovább bóklászva egyszercsak cirilbetűs felirat és kettőskereszt ragadta meg a tekintetemet, hamar kiderült, hogy az ukrán közösség által lakott utcákon járunk és ortodox templomuk előtt állunk. Innen már csak egy ugrás volt a Puerto Rico-i negyed. Ez sokkal nagyobbnak tűnt, mint az előző kettő, bár nem jártuk be teljesen, mivel ráakadtunk egy múzeumra, ahová betérve sokat időztünk.

Puerto Rico Chicagóban

Paseo Boricua a neve Chicago Puerto Rico-iak lakta negyedének, főutcáján (mely egyben a  hírességek utcája is), a Division Streeten két nagyméretű, acélból készült zászló jelzi a negyed határát. Az utca, ha beszélni tudna, valószínűleg sokat mesélhetne nekünk, mit látott az elmúlt évtizedekben.

Nemzeti lobogók mindenütt

Kapubejáró

Rengeteg graffitivel találkoztunk a falakon, kerítéseken, ajtókon, ugyankkor sok rácsokkal védett ingatlant és bezárt (nem működő) üzletet is láttunk. Betérültünk egy cukrászdába és kipróbáltunk eredetinek hirdetett süteményt és kávét. Véleményem szerint inkább amerikai szájízre formálták a sütit, igaz az egyik kifejezetten finom volt.

A múzeum, amely az Államok egyetlen, csak Puerto Rico-i műalkotásokat bemutató intézménye a Humboldt Parkkal átellenben található (Institute of Puerto Rican Arts and Culture). Sok kép és szobor szólt a bevándorlólétről, a megpróbáltatásokról, az újrakezdésről - talán ezért ragadták meg a figyelmünket, de talán azért is mert elementárisak voltak és a mienktől annyira eltérő világot ábrázoltak. (Külön poszt készül majd a múzeumról.)

José Feliciano alkotása a múzeumban

Kora délután volt már, amikor ismét buszra szálltunk és visszamentünk a belvárosba, hogy megnézzük a hídházat, amelynek legérdekesebb "attrakciója" a hidak szétnyitása. Ottjártunkkor nem volt ilyen, de mindaz amit láttunk is figyelemreméltó volt. A McCormick Múzeum egyben nemzeti emlékhely is, valóban sok érdekességgel szolgál a folyó, a hidak és a hídház történetéről.

Kilátás a hídházból

Öt emeleten  olvashatunk a folyó szabályozásáról, a hidak építéséről, a munkások életkörülményeiről, a lőrés-szerű ablakokon kileshetünk a városra. A legalsó szinten megnézhettük a hídemelőt működtető fogaskerékrendszert.

A Chicago folyó ma több ágból és kanálisból álló komplex rendszer. Eredetileg a Michigan-tóba ömlött mindkét főága, de a város növekedésével párhuzamosan nőtt a tóba ürített szennyvíz mennyisége is. Egy ponton lehetetlenné vált a mocsarassá, üledékessé váló medrek hajóútként való használata, ezért újabb csatornák építésével a folyó egyik ágának folyásirányát megváltoztatták. A tó és a csatornarendszer tehát elnyeli a város szennyvizét,  ivóvizét adja, valamint az ipari szükségleteket is kielégíti.

Az egészen az 1980-as évekig csak bűzös folyóként elhíresült Chicago egy másik dologról is ismert: több mint ötvenéves hagyomány, hogy a Szent Patrik-napi ünnepség és parádé idején zöldre festik a vizét. A meglehetősen bizarr és természetellenes művelet bár nem arat osztatlan tetszést, rengeteg turistát vonz. Mindkét oldalán hosszan kiépített sétányokon gyalogolhatunk és nézhetjük meg a felhőkarcolókat, szállodákat és irodaházakat, s persze számtalan bár, kávézó, étterem, látványterasz, söröző várja a megpihenő vendégeket. Egy szakasza a rakpartnak még a nyílt alkoholfogyasztást is lehetővé teszi - mondanom sem kell, hogy tömve volt azon a péntek délutánon, amikor mi arra jártunk.

Ezen a napon rengetegszer fel- és leszálltunk a metróra, buszokra, mert a kipécézett látnivalók csak ekkor voltak nyitva vagy máskor még nehezebben tudtuk volna beilleszteni a napba - szóval megint metróra pattantunk és elmentünk John Dillinger meggyilkolásának helyszínére. Egyikünk sem bánta a metrózást, hiszen mint már írtam, nem kell a forgalmat figyelni és ritkán van részünk ilyenben ezen a földrészen. Dillinger a világválság és az alkoholtilalom időszakának jellegzetes alakja az amerikai bűnügyi történelemben: a sokszor bajba keveredő, de józan ésszel gondolkodó bankrabló kisember-figura nem mindenki szemében volt elvetemült bűnöző, sőt! Sokan inkább hősként tekintenek rá mind a mai napig.

Fűtés a metrómegállóban, a gomb megnyomásával melegedhetünk november 1. és március 31. között.

A Középnyugaton született Dillingernek kanyargós életútja volt, számos fordulóponttal: mostohaanya, dezertálás a seregből, korai házasságkötés, hosszú és kemény börtönévek, fegyveres ámokfutás, szökések, letartóztatások, ujjlenyomat- és arcváltoztató műtét.  Dörzsölt, dühös és kegyetlen bűnözővé a börtönben vált, szabadulása után pedig nem volt számára megállás a lejtőn. Sorozatos bankrablások, gyilkosságok, rendőrségi fegyverraktár kifosztása, többszöri szökés után már az FBI is üldözte. Vesztét végül egy bordélyházi kapcsolat okozta, szeretőjének barátnője feldobta őt egy, a nyomozókkal kötött alkuért. 1934. július 22-én éjjel lelőtték miközben a chicagói Lincoln Parkban lévő Biograph moziból távozott.

Dillingerrel való legutóbbi találkozásunk emlékezetes volt, Boulder City-ben (Nevada) a nevét viselő étteremben nagyon ütős hamburgert ettünk 2016-ban. A The Dillinger klassz hely volt, az ajtó nyitásához egy vagy két vadászpuskát kellett megfognunk és az étlapon amerikai gengszterek neve alatt futó ínyenc burgerek voltak. Ha már a gyilkosság helyszínét felkerestük, nem maradhatott ki egy nagy múlttal bíró bár meglátogatása sem.

A Green Mill Jazzklubot Chicago Uptown részében a Broadway-n találjuk. 1907 óta működik ugyanezen a helyen és míg korábban a szervezett bűnözéssel való szoros kapcsolódásairól volt híres, addig ma az élőzenés estjei és költészethez kötődő programjai vonzzák a legtöbb vendéget. Al Capone boxa sajnos foglalt volt ottjártunkkor és az utcára vezető titkos alagútat sem térképeztük fel. Zenehallgatás és whiskey-kóstolás után metróztunk vissza a hotelbe.

Az élmény némileg felemásra sikeredett, mivel mi épp az ellenkezőjét tapasztaltuk meg annak, amit hirdetnek: 40-es évekbeli árak és szolgáltatások. Az ital drága volt és nem minőségi, a csapos pedig flegma és nem vendégbarát.

Július 7-ére, utolsó napunkra hagytuk a város magasból megnézését. Előzetesen sokat agyaltunk azon melyiket válasszuk: a Skydeck vagy a Chicago 360 fantázianévvel illetett látványosságot. Mivel egyikünk sem egy extrémsportbajnok és vannak problémáink a magassággal, úgy döntöttünk a John Hancock Buildingben lévő kilátót választjuk és majd ott meglátjuk kipróbáljuk-e a billenőablakot 94 emelet magasban.

Ez nem saját kép, de annyira jó: hipszterek 1959-ből!

Nem szeretnénk beszállni a melyik jobb versenybe (hiszen nem is láttuk a másikat), nyilvánvalóan sok szempont alapján lehet csak igazságosan dönteni. Mi megelégedtünk a 94 emelet magasból elénk táruló 360 fokos kilátással Chicagóra és a Michigan-tóra. Pazar volt. Az egyetlen dolog amit kihagytunk és azóta is bánjuk, hogy nem tértünk vissza sötétedés után. Szerencsések voltunk ismét a tömeggel, elviselhető volt minden sorbanállás-várakozás és harcolnuk sem kellett a helyekért, hogy olyan képet csinálhassunk, amilyet akarunk. 

Navy Pier (móló) a magasból

Az biztos, hogy felejthetetlen élmény egy ekkora várost felülről szemügyre venni, hasonlót éltünk át New York City-ben is az Empire State Building tetejéről. Most visszaolvasva a New York-i posztot, az ottani élmények már árnyalódtak, jobban leperegtek rólunk a negatívumok, de persze el most sem ájultunk. A legmaradandóbb emlék ismételten az, hogy ide is eljutottunk együtt. Hogy az eklektikus, vonzó, döbbenetes, zajos, szédítő Chicagót bejárhattuk!

Erkélykertek

Egy a tóparti, városi strandok közül

A billenőablakot végül nem próbáltuk ki, nem hiszem, hogy annyi sokkal többet kaptunk volna. Az épület egyik oldalán sorban kb. 8 üvegfülkét alakítottak ki, amelyekbe a megfelelő belépő kifizetése után beállnak a delikvensek arccal a nyitott tér felé a város fölött. Egy szerkezet lassan megdönti a fülkéket előre, tehát mintha kihajolnánk az ablakon, csak éppen teljes testünkkel. Volt aki nagyon könnyedén abszolválta ezt és volt aki félelemtől remegve, a legalsó sarokba csúszva alig várta, hogy a rémálom véget érjen. 

A billenős adrenalinemelő

A John Hancock földszintjén még egy érdekesség megnézhető, ha valaki arra jár, érdemes megkeresni: Lucent címmel egy brit szobrász és egy asztrofizikus lebilincselő alkotása az északi félgömbről látható 3115 csillagot ábrázolja. Ami a látványt igazán páratlanná teszi az a fénygömb alatti fekete gránittábla és a felette lévő tükrök nyújtotta élmény: az ember bárhová néz, úgy érzi a végtelenbe tekint. Ha szerencsés a látogató és éppen nem zajos a bejárat és a hall, hipnotikus élményben lehet része: relaxálhat, eltávolodhat, megnyugodhat, alámerülhet...

Az utcára kilépve nem volt kedvünk a város luxus bevásárlóutcája, a Magnificent Mile (North Michigan Avenue) forgatagában elmerülni, inkább körüljártuk a történelmi jelzővel dicsért chicagói víztornyot, ami leginkább A Halászkirály legendája című film kastélyára emlékeztetett. Ekkor tudtuk meg, hogy az addig látottaktól eltérően ez az épület Chicago legfontosabb jelképe.

Ebédre ismét az edényben sütött, magasfalú, gazdagon megpakolt helyi pizzaspecialitást választottuk, tehát miután még kicsit bóklásztunk az északi részen, de közel a tóhoz és a folyóhoz, beültünk Lou Malnati éttermébe. Ismét nem sokat kellett várnunk, épp arra volt elég az idő, hogy kicsit hűtőzzünk egy pohár kellemes sörrel és körülnézzünk a helyen.

Most is nagyon ízletes volt a pizza, semmi nem volt túltolva rajta (zsíros sajt, extra bazsalikom, műszósz), annak rendje és módja szerint be is lapátoltuk az egészet. Következő célpontunk még északabbra volt, így buszmegállót kerestünk és vígan zötykölődtünk kb. 20 percet a Clark utca és a Webster sugárút sarkáig.

Csak a helye van meg az egykori garázsnak, ennél a falnál történt a kivégzés. 

Ehhez közel állt egykor az a garázs, amely a Szent Bálint-napi vérfürdőről híresült el. Ma már csak a vele szomszédos ház falát lehet megnézni, vagyis semmi nem maradt az eredeti épületből. 1929. február 14-én a Chicago két rivális bandája közötti véres leszámolás azért került be a történelemkönyvbe, mert hatással volt a szervezett bűnt üldöző hatóság sikereire: a válság és a szesztilalom lecsengése után hosszabb időre békés korszakot teremtettek a Szeles Városban. Ha hihetünk a múzeumi kurátoroknak, valami mégiscsak fennmaradt - illetve valószínűleg sok civil őriz emlékeket a helyszínről - Las Vegas-ban, a Szervezett Bűnözés Múzeumában a fal egy darabja látható a golyónyomokkal és a rendőrségi helyszínelés maradványaival.

Az utca másik oldala

A környék ma nagyon családiasnak tűnt, kisebb bérházakat és üzleteket, számtalan kerékpárt láttunk. Betértünk egy régiségboltba és persze az üzleti lehetőséget nem hagyják ki (hol is vagyunk??), az eseményeket megidéző újságokat, cikkeket, képeket, emléktárgyakat lehetett venni.

Szombat délutánra nem terveztünk már komoly energiákat igénylő látnivalót, visszabuszoztunk, -gyalogoltunk a mólóra, ahol 4-én a tűzijátékot elmosta a vihar. A Navy Pier most is tele volt turistákkal és kikapcsolódó városiakkal. Sétáltunk a móló mindkét oldalán, utoljára megcsodáltuk a várost a tó felől, megbámultuk a sokféle vízijárművet, amelyekkel szelik a tó vizét, nézegettük az embereket és bementünk a vidámparkba.

A város látképe a mólóról fotózva

A lélegzetelállító zuhanó-rázó-forgó-dobáló masinákat nem nekünk találták ki, de egy elvarázsolt kastély-szerűséget azért kipróbáltunk. A Funhouse Maze valójában inkább egy labirintus, amelyen keresztülsétálhat a látogató - ha el nem téved. Nagy segítség, ha társsal vagyunk, én ezt megállapítottam és bár nem igazán ijesztőek a hang- és fényeffektusok, nem biztos, hogy bárkinek ajánlható. Az útvesztőből kijutva kicsit nézelődtünk még a boltokban, de hamarosan a távozás mezejére léptünk. 

Fun

House

Maze

Bye Chicago, viszlát Szeles Város!

A szállodában összeraktuk a bőröndöt és a hátizsákokat és leültünk megbeszélni, hogyan menjünk ki másnap hajnalban a reptérre. Kézenfekvőnek tűnt a metró, de azért a korai óra óvatosságra intett: fogalmunk sem volt, hogy biztonságos-e tömegközlekedni vasárnap hajnali 4-kor. Megkérdeztük a recepcióst, szerinte nem lehet semmi problémánk. Megnéztük az uber és lyft kínálatát és véleményezőoldalakat is. Végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy az utóbbi mégiscsak biztonságosabb lesz. Még egyszer elsétáltunk a Michigan-tó partjára a parkon át és elbúcsúztunk Chicagótól. 

Esti látkép a Grant Parkból

Mindkettőnknek eszébe jutott az első chicagói élményünk is, amely sokkal negatívabb volt, mint ez a mostani hosszú hétvége. Aki szeretné elolvasni erre a linkre kattintva megteheti, néhány más személyes történettel együtt az itt tartózkodásunkról.

Ha a kommentmezőkön túl szeretnél velünk kapcsolatba kerülni (bármi kérdésed van vagy csak szeretnél velünk megosztani egy történetet) akár írhatsz is nekünk a hellotravelbughu@gmail.com email címre!

Ha pedig követnél minket, megtalálsz minket facebookon, instagramon és néha youtube-on is!