Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

2 napja már azon gondolkodom, honnan is jött a Road Trip ötlete. Abban biztos vagyok, hogy a hosszú utakat már azelőtt terveztük, hogy kiköltöztünk volna. 

Honnan jött a konkrét célpont? Kollégákkal, barátokkal elég sokat beszélgettünk arról, merre jártak korábban, így múlt nyáron kezdett összeállni a terv - ősszel utazni fogunk. Az őszi utazásba sok minden beleszólt (annak ellenére, hogy a 2013-as évben már jártunk New Orleans-ban és New York-ban is), de a leginkább az döntött, hogy megszűnt az a szabály, miszerint 40 óra szabadságot átvihettünk a következő évre (itt nem szabadnapokat, hanem órákat számolnak). Vagyis 2013-ban ki kellett vennem az összes szabadságomat. 

Szóval tavaly szeptemberben ültem az irodában és vigyorogtam egy kész terv felett: googlemaps-en bejelölve a pontok, a szállások lefoglalva, az exceltáblában összerakva a megállók, látnivalók. Egy 9 napos út, 4 államon keresztül. 1 hét, amikor távol lehetek a ticketektől, adatbázisoktól és vagy az utat nézem a szélvédőn át, vagy a nemzeti parkokban küzdök a tériszonyommal.  

A Government Shutdown egy mozdulattal húzta keresztül az egészet. A szállásokat lemondtam, de a szabadságomat már nem tudtam áttenni - így nagy duzzogva (életem talán legunalmasabb és legőrültebb vezetése árán) elmentünk 1 hétre Floridába.

A nemzeti parkok terve viszont megmaradt, és hála egy-két kollégának-barátnak, minduntalan előkerült. Ami pedig terv, az előbb-utóbb meg is valósul. A floridai vezetés élményei lassan feledésbe merültek, márciusban és áprilisban pedig elég sokszor úgy mentem be munkába, hogy "de jó lenne már újra úton lenni". Kisebb túrákat ugyan tettünk, de egyre jobban hiányzott a távolság, az olcsó szállodák, a napi kétszeri májkrém/húskonzerv étkezés.

Május 16-án korán kezdtem a munkában és hamar eljöttem - este már Amarillóban akartunk aludni. Újra úton voltunk!

Buddy Holly Center, Lubbock, Buddy Holly szülővárosa. Kevesen tudják, de szeretem a zenéjét. Mivel Lubbock útba esett, nem akartuk kihagyni. 5 óra vezetés után jólesett 30 percre megállni, sétálni, nyújtózni. Azt hiszem itt volt utoljára tiszta az autónk az út során. 

Wall of Celebrity 

 Lubbock, Texas, városközpont. Hamisítatlan vidéki hangulat

Este 11-re  értünk Amarillóba. Az utolsó 50 mérföld volt a legnehezebb - szokás szerint. Most nem csak a fáradtság miatt. Porviharba kerültünk. Először csak nem láttam, aztán egy láthatatlan kéz néha arrébb tette az autót fél méterrel ami volt hogy segített, volt hogy nem az ördögszekerek kikerülésében. 

Reggel a szállodában meg is jegyezte az egyik idősebb vendég, hogy az elmúlt 60 évben még nem látott ekkora vihart. Jó kezdet!

Amarillo egyik nevezetessége a Cadillac Ranch, nekem a 66-os út egyik szimbóluma. Mindig is szerettem volna látni. Itt kezdtük a napot, illetve kezdtük volna.

Mielőtt elindultunk, Mazdánk kapott egy nagy szervizt. Lassan két éve megvan, új gumik, első fékbetétek kellettek, eljött a váltóolaj csere ideje is. Amarillóig folyamatosan emelkedtünk és a guminyomás jelző folyamatosan világított. Kétszer megálltam megnézni, de szemre nem volt különbség, így betudtam annak, hogy valamit nem jól raktak össze a szervizben. Szombaton egy benzinkúton kezdtük a napot, ahol szerettem volna guminyomást mérni-állítani... volna, mivel az amerikai benzinkutak nem adják az európai kényelmet. A shop minden jóval fel van szerelve, és általában nincs is akkora árkülönbség a boltokhoz képest, mint amit otthon megszoktunk. 

Guminyomást mérni viszont nem lehet - jobb esetben levegő van, de vagy semmilyen mérőeszköz nincs rácsatlakoztatva vagy használhatatlan. Ez történt most is, így szemmel megmértem, mindent rendben találtam és tovább halasztottam a dolgot.

A Cadillac Ranch bejárata, háttérben a 10, orral a földbe állított autó

Bármi lehet művészet. 1974-ben állították őket a földbe. A legrégebbi autó egy 1949-es Club Sedan, a legfiatalabb 1963-as Sedan de Ville

Milyen volt a Ranch? Furcsa. 10, félig földbe temetett autó, egyre több hiányzó alkatrésszel, több  centiméter vastag festékkel beborítva. 

Egy amerikai turista meg is jegyezte: ez az ő Stonehenge-ük.

Innen Taos-ba mentük tovább. Az út nagyobbik részét igyekeztünk a 40-es út mentén megtenni. Ez egy kétszer kétsávos út, igen jelentős kamionforgalommal.

Mégis elég jól lehet rajta haladni, vagy legalábbis szerencsénk volt, nem volt sem baleset, sem terelés.

 Útmenti parkolóban megállva. Azért nem mernék rá megesküdni, hogy ez a legbiztonságosabb út. 80-90 mérföld per órás tempó, fáradt kamionsofőrök...

Amarillo Austinhoz képest sokkal magasabb van, itt már 1100-1200 métert mutatott a GPS. Talán emiatt is, de ez a terület jóval szelesebb, mint ahol mi lakunk. És meglepően sok szélerőművet láttunk telepítve.

 Akkor és most. Régen vizet szivattyúztak a szélkerekekkel. Most 3 karú óriások magasodnak a tájban, hogy vitorláikkal a szélbe kapaszkodva élelmet termeljenek az iPadjainknak...

Új-Mexikóhoz közeledve gyökeresen megváltozott a táj. A föld egyre vörösebb lett, a növényzet átment alacsony bokrokba és egyre többször hangzottak fel az "óh..., de szép", "Ááááá....", "uhhhhh..." mondatok.

Tucanmari magasságában megálltunk ebédre valót keresni (kenyeret a konzervhez). Itt láttuk az első "szellemvárost" az út során.

 Szellemváros, illetve szellem benzinkút. A 66-os út mentén elég sok elhagyott város, lakás vagy benzinkút van. 

 Road Trip? A 40-es útról északnak fordulva csökkent a sávok száma és a forgalom is. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt forgalom, de 2-3 percet nyugodtan állhattam az út közepén és babrálhattam a fényképezőgépemet

Aztán egyre jobban emelkedtünk. Itt már a Rocky Mountain déli peremét súroltuk. Fura volt 2000 méter feletti magasságban vezetni. Elég hamar felkapaszkodtunk erre a magasságra. Első reakcióként furán lelassultam, szédelegtem. Valószínűleg nem csak nekem volt gondom - Las Vegashoz közeledve (ez Új-Mexikó, nem Nevada!) egy nyerges vontató elfelejtette megadni az elsőbbséget. Csak a saját, magasságnak betudható bambaságomnak és lassulásomnak volt köszönhető, hogy itt nem ért véget a túránk. Viszont legalább élőben láttam kamiongumit füstölni :) 

Úgy tűnt, a felhők is közelebb jöttek

 Vajon mi lehet ez?

Taos-ban már nagyon zavart a TPMS sárgán villogó vagy világító fénye a műszerfalon, így megálltam az első autósboltnál. Egyáltalán nem bántam meg, a leginkább tollra hasonlító műszer még jó szolgálatot tett, itt azonban vásárlás után újra megmértem a szokott módon (szemre rendben van) és bedobtam a kesztyűtartóba. A parkolóban valami sokkal érdekesebb dolgot láttam...

Szombat délután az Autozone parkolójában.

Éhesek voltunk, így gyors ebéd után elindultunk várost nézni. Persze a turista az mindenhol turista...  

 Turistatérkép igazán turistákra szabva. Nem, a feltüntetett helyek nem a történelmi nevezetességek. Ezek a helyi üzletek, boltok...

Persze ez a szokásos rosszaságom - nagyon hangulatos kisváros, jólesett sétálni a kék és homokkő színű házak között. 

Aztán a főtéren sétálva megvilágosodtam, miért láttam a két épített motort az autósboltnál. Dennis Hopper-nap volt, ezért volt tele a város mindenféle motorral a szélrózsa minden irányából.

A legszürrealisztikusabb élmény egy oldalkocsis Ural volt, ahogy elpöfögött mellettünk. Sajnos nem tudtam lefényképezni, és később sem láttam újra. 

Új-Mexikóban Texas-hoz képest 1 óra az időeltolódás, mégsem tudtuk kihasználni, hogy később megy le a nap. Fáradtak voltunk, így nagyon hamar vízszintesben találtuk magunkat egy fogadóban.

A fogadó egyébként teljesen beleillett a környezetbe: homokkő falak, vastag gerendák... persze ez csak a külső, a vakolat alatt a szokásos, a rizspapírnál csak egy kicsit vastagabb falak fogadtak. Persze ez lehet hogy csak arra a részre volt igaz, ahol mi foglaltunk. Ennek ellenére nagyon szivesen ajánlom, így is nagyon jó hangulata van!

A reggeli nagyon kellemes meglepetés volt. Én egyáltalán nem rajongok a szokásos amerikai reggeliért (waffel, muffin, pirítós, cornflakes) - túl édes, túl tömény, bár kétségtelenül pénztárcabarát, mivel délután 3-ig nem szoktunk megéhezni egy ilyen után. Itt viszont teljesen más volt: papírtányér helyett rendes porcelán tányér, tükörtojás, szalonna, kávé csészében. Nagyon jó volt.

Reggeli után Taos Pueblóba mentünk. Alig 1.5 - 2 km-re van Taos-tól. Ez az óváros, az igazi, történelmi rész. 

Több, mint 1000 éve élnek itt folyamatosan a Pueblo indiánok. Békés, turistaszerető emberek. Nyelvük a Tiwa, a Tewa és a Towa. Ezeknek nincs írásos alakja és azt mondják, nem is lesz. Szájról szájra, szülőről gyerekre száll.

Fejenként 16 dollárért látogatható a falu. Ezért kapunk idegenvezetést és addig sétálhatunk a faluban, amíg be nem zár a park. Persze vannak szabályok. Lehet fényképezni, kivéve a gyevi bírót. Az indiánokra ugyanis általában igaz az, hogy nem szeretik, ha fényképezik őket. Ez az ellenállás csak akkor múlik el a részükről, ha pár dollárt adunk orvoslás gyanánt. Ezzel nem is lenne baj, csak én egyáltalán nem szeretem a beállított képeket. Aki ismer, tudja, hogy hajlandó vagyok több száz képet csinálni egy őszinte mosolyért, viszont ha fizetek egy képért, akkor nem lesz őszinte a mosoly, vagy természetes a beállítás.

A másik szabály, hogy vannak bizonyos részek, amik nem látogathatóak. Miért? Mert ezt a falut, a mai napig lakják, élnek benne, és ha egy-egy ház mellett nem állt volna ott a truck vizuális szennyezőeszközként, nemigen lehetett volna megmondani, hogy 2014-et vagy 1623-at írunk.

A falu csodálatos. A közepén áll egy kis templom, fakazettás mennyezettel, kellemes meleggel. A házak vályogból készültek, többszintesek. Tényleg igaz, hogy békés nemzet, ugyanis anno azért építették a több szintet, hogy meneküljenek az ellenség elől - egyszerűen felmásztak a legmagasabb szintre és az utolsó felhúzta a létrát. Nevetségesnek tűnik, de a mai napig élő, aktív törzs, lehet benne valami.

Persze nagy ellentmondások is vannak - áramot ugyan nem használnak, tartják a hagyományokat, a régi temető a mai napig használatban van, csakúgy, mint a csak ünnepi alkalmakra használt kemencék, amikben sült kalács mennyei, és pár dollárért bármelyik turista megveheti... A mi idegenvezetőnk nemrég jött haza Brazíliából, azt mondta, ő az egyetlen a közösségben, aki tud portugálul.

Taos Pueblóból körülbelül fél kettőkor indultunk tovább nyugat felé. Alig mentünk 12 mérföldet, amikor a semmi közepén egy hídra értünk. Híd, híd, ok, de inkább haladjunk. Az egész utunkra jellemző volt, hogy szinte mindig kaptunk egy tanácsot vagy valamelyik helyi lakostól vagy valamelyik utazótól, mégsem jutott rá időnk megnézni. Minél messzebb utazunk, annál több mindent kell kihagyni a megnézhetők listájáról.

Nem tudom  már melyiket vettük észre hamarabb - a korlát mellett bámészkodó embereket vagy a mélységet magunk mellett.

172 méter magasan a Rio Grande folyó fölött

Megálltunk és nem bántuk meg - a Rio Grande Gorge Bridge-en voltunk (vagy ahogy a helyiek hívják, "Gorge Bridge" vagy "High Bridge"), ami az Egyesült Államok hetedik, a világ nyolcvankettedik legmagasabb hídja. A látvány leírhatatlan, képekkel visszaadhatatlan!

Innen újra, folyamatosan emelkedni kezdtünk, és szép lassan átértünk Coloradoba.

Colorado csodálatos, tiszta levegő, 2000 méter fölötti magasság, zöld fű, fenyőfák, háttérben a Sziklás-hegység havas csúcsai. Beleszerettem, visszavágyom. 

Itt újra 3000 méter magasság felett jártunk, találtunk havat, egészen elképesztő mennyiségben. Hógolyózás után végre beállítottam kerekekben a nyomást is - az előírt 32 psi helyett 42 psi-t  mutatott a mérőműszer.

Durango volt a következő és egyben utolsó köztes állomás ezen a napon. Sajnos a vasútállomáson kezdtünk. Ez részben sajnos, részben szerencsés. 

Jó volt, mert alig fél percet álltunk az állomáson, amikor megszólított minket valaki, hogy ne itt várjunk, hanem menjünk ki a peronra, mert nemsokára bepöfög egy gőzmozdonnyal húzott vonat. 

Nem csalódtunk, igazi vadnyugati hangulata volt az egésznek, mozdonyfüst, korhű állomás, háttérben a hegyek. Régi vasúti kocsik, amikre fel is tudtunk szállni, olajos szerelő...

Rossz volt hogy az állomással kezdtünk, mert mire végignéztük, belemart a gyomromba kirándulásokon oly sokszor szokásos lemerültem, éhes vagyok érzés. Így nagyon kevés időnk maradt a főutcára, miután a Wendy's-ben elköltöttük a felettébb egészséges és finom vacsoránkat.

Ezen a napon Mancosba szerettünk volna eljutni - másnapra a Mesa Verde nemzeti park látogatását terveztük. Még 2013-ban találtam egy motelt, az ára mellett a hangulata fogott meg: igazi, olcsó vidéki hotel, majdnem a semmi közepén, szerettünk volna egy ilyet kipróbálni az út során.

Becsekkoltunk és próbáltuk álomra hajtani a fejünket, amikor este kb. 10:30-kor egy lepukkant teherautó állt meg az autónk mellett. Valaki kivette a mellettünk levő szobát. Csak reméltem, hogy az éjszaka nem fog a szemünk előtt lejátszódni a következő jelenet.... a szoba hangulata nagyon emlékeztetett a filmbeli környezetre, bár nálunk nem volt egy táska drogpénz elrejtve.