Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Két nap denveri városnézés után bevettük magunkat a Rocky Mountain Nemzeti Parkba. Coloradói utunk elsődleges célja a hegyekben túrázás volt. Már Texasban is tervezgettük ezt, hiszen jártunk ebben az államban és nagyon tetszett mind a kettőnknek (plusz bakancslista), csak a fránya vezetés...10 óra alatt még csak a texasi határt érheted el. A nemzeti park pedig még további órák kérdése. Omahából ez lerövidült valamelyest. Colorado székhelye 8 óra alatt elérhető és jóval közelebb van a parkhoz. Persze választhattunk volna más hegyeket, más nemzeti parkot az államban, de voltak célpontok, amiket mindenképp meg szerettünk volna nézni, így maradtunk meg a Rocky Mountain Parknál. 

Előzetes tájékozódásunk során szembesültünk lehangoló adatokkal: a legnépszerűbb túraösvények kezdeténél levő parkolók délelőtt 10-re (de inkább reggel fél 9-ig) megtelnek, szinte esélytelen onnan indulni. Nyáron és hétvégén megszámlálhatatlan ember gyalogol, az ösvények zsúfoltak (évi 4 millió látogató). Veszélyesek a viharok és a villámlás a hegyen, tehát kora délutánra érdemes a fák közé visszaérni az utad során -  akkor mikor is kell indulni a 6-8 órásra saccolt túrák esetén?? Olvastam olyan ajánlást, hogy napkelte előtt fejlámpával.... Ekkor dőlt el az is, hogy a legmagasabb csúcsok mindegyike kimarad számunkra, hiszen 10+ órás túrákra nem vagyunk képesek "világosban". Emlékszem Iowa legmagasabb pontján vágyakozva néztem a Mount Elbertre mutató táblát, nem lett meg.

A park bejárata Estes Park felől érkezve

Hétfőn tehát korán keltünk és igyekeztünk időben érkezni (a park bejáratától kb. egyórányi autóútra laktunk), de már 9 körül a park rangerek figyelmeztetése fogadott minket: a kinézett ösvény parkolója megtelt, használjuk az ingajáratokat egy távolabbi külső parkolóból vagy Estes Parkból. Ezt egyiket sem akartuk, ezért az első látogatóközpontnál megálltunk és amíg egyikünk a reggeli zabkását készítette el Granny reggelizőasztalán, másikunk megkérdezte a rangereket, mit ajánlanak alternatívaként.

Így lett első napi túraútvonalunk a Beaver Mountain Loop elnevezésű ösvény. Olyan nagyon nem keseregtünk azon, hogy nem az lett, amit akartunk. Elég volt csak meglátni alig pár méter után az első rétet. Én azonnal beleszerettem, elgondolkodtam, hogy a városban lakva arra sem emlékszem mikor láttam ekkora kiterjedésű szabad legelőt. Azt hiszem sokáig álltam megbabonázva, beszívva, elraktározva, lementve az élményt. Illetve sokadszor és még mindig eljön a pillanat: általános iskolai földrajzórákon hallva-tanulva a Sziklás-hegységről persze, hogy nem gondoltam, hogy valamikor majd ott állok a hegyek tövében vagy tetején és torokelszorulva hazagondolok.

Ez a túra igazi felkészítő volt nekünk: nagyon elszoktunk már a hegyekben gyaloglástól. Tartottunk ettől otthon, hiszen Omahában autóval megyünk mindenhová és nem azért mert ezt szeretnénk, csak nem túl sok más lehetőségünk van. Igazából alkalomszerűen sportolunk és nincsenek hegyek, így nehezebb fittnek maradni. Szabadidős túrázók vagyunk, nem célunk a legvadabb, legnehezebb ösvény teljesítése, főleg nem időre. Nem mászunk életveszélyes sziklákat és nem hegyikerékpározunk, sokkal inkább kedveljük a saját tempónkban történő, fényképezős, néha magunkba mélyedős, néha egymással beszélgetős stresszlebontó szabadban gyaloglást. Erről épp az indulás előtt nem sokkal olvastam egy index-cikket, leginkább az erdőfürdőzéshez áll közel, amit mi is kedvelünk.

Ez az ösvény nem sorolható a Sziklás-hegység leglátogatottabbjai közé, így csendben, szabadon és nyugodtan gyalogolhattunk. Nagyon jó volt. Nem is készült olyan sok kép, mivel valóban a leengedésre fókuszáltunk. Nem titok, hogy a posztot már itthon, Omahában írom - és most is nagyon jó érzés visszagondolni rá.

Az egyetlen nehézség amivel szembesültünk az volt, hogy kevés túrajelzéssel találkoztunk, térerő nemigen lévén, többször is tanácstalanul álltunk: merre tovább. A valóságban sokkal több út volt mint a térképen egy-egy kereszteződésben és nem túl sok embertárssal akadtunk össze. Én voltam az, aki hamarabb pánikba esett volna, életem párja viszont józan eszét használva kitalálta merre kell mennünk. Ez kicsit beárnyékolta a felhőtlen egünket, mert magunkra hagyatva sokáig bolyonghattunk volna a hegyet megkerülő, nem nagy magasságkülönbséggel bíró útvonalon.

Összességében kb. 12 km-t gyalogoltunk kényelmes tempóban, változatosan napsütötte és árnyékos ösvényen. Sokszor megálltunk, részben mert nem győztünk betelni a havas hegyek és színes virágszőnyeges rétek látványával, részben mert csak jólesett hallgatni a szélfújást vagy megvizsgálni egy szép tobozt, lefényképezni egy ismeretlen virágot. Valamennyi túra során találkoztunk lovasokkal, ez a mód meglehetősen kedvelt formája itt a nézelődésnek. Nemcsak állatokat, hanem gyakorlott túravezetőt is kap az ember ha ezt választja.

Visszaúton már nem volt tiltójelzés az egyik legszebb - legnépszerűbb rövid ösvény felé, így mivel még éreztünk magunkban erőt, bevállaltuk a Bear Lake Loop-túrát.

Bear Lake

Csepergős volt az idő, így még esőcuccal is felpakolva indultunk neki a rövid, a tavat megkerülő laza ösvénynek. Az eső különös hangulatot adott a sétának és a többi körülmény is szerencsésen alakult. Hozzánk hasonló kétlábúak sem rontották el az élményt ordítozással, folyamatos szelfizéssel. Még 2 km-t tettünk hozzá az eddigiekhez, a nap mérlege tehát 14 km lett (18 ezer lépés). A képek többet mondanak, mintha én próbálnám szavakkal leírni a tavat.

Végülis be kell vallanom, hogy rosszabbra számítottunk a turistákat illetően - volt már egy nagyon kellemetlen élményünk a Zion Nemzeti Parkban. Többnyire elviselhető volt a tömeg és csak mérsékelten viselkedtek gyökérként.

Nymph Lake

A második napra egy olyan útvonalat választottunk, amely során három hegyi tavat nézhettünk meg. Mivel nem túl megerőltető, se nem túl hosszú, várható volt, hogy sokan mások is választják. Sikerült valamivel korábban érkeznünk, az előző nap megvett belépővel hamar bejutottunk és bár most is szembejött a figyelmeztetés, betelt a parkoló, most úgy döntöttünk meggyőződünk róla magunk.

Illetve imádkoztunk, hogy találjunk egy üres helyet. S hogy milyen is az élet: nemcsak hogy találtunk egy szabad helyet, de éppen egy nebraskai rendszámú autó mellett, s mivel újra ott ettük a szokásos zabkását termoszból vett meleg vízzel készítve és húztuk fel a túrabakancsot, közben persze beszélgettünk. Egyszercsak megszólalt egy hang mögöttem magyarul: Csak nem ti is magyarok vagytok? Szóval sikerült ugyanabból az államból, sőt Omahában lakó honfitársakkal összeakadnunk. 

Reggeli és összepakolás után (ilyenkor visszük magunkkal az egésznapos szükségletünket folyadékból, könnyű ennivalóból, váltás ruhából, esőcuccból, fényképezőlencsékből) igyekeztünk tehát beállni az ingabuszra várakozók közé, hogy minél korábban a saját utunkat járhassuk. A tavakhoz vezető ösvény emelkedővel kezdődött, amit már eléggé könnyedén abszolváltunk, miután mindketten túlestünk a magassággal járó nehézségeken. Ez az út sokkal jobban volt táblázva, mint az előző, talán mert sokan járják végig?

Persze nem gépként megyünk, időnként pihenőkkel szakítjuk meg az utat, bár ezek ritkulnak ahogy egyre magasabbra érünk, mert az átizzadt hát - hűvös szél - kihűlt torok nem jó kombó egyikünknek sem. Az első tavat meglehetősen hamar elértük és örültünk a szélvédettebb környezetnek, a látványról nem is beszélve. A Nymph Lake nem volt túl nagy, kb. 3/4 részét lehetett körbejárni, ezt meg is tettük, majd indultunk tovább. A délelőtt előrehaladtával megsokszorozódtak az emberek, de tudtunk olyan tempóban menni, ahogyan kényelmes volt. Ahol lehetett kicsit le is tértünk az ösvényről, részben mert nagyon jó elkölteni egy müzliszeletet ilyen kilátással, részben mert néha kell pl. pisiszünetet tartanunk.

A következő tó a Dream Lake volt. Sokáig guggoltunk, üldügéltünk a partján, annyira lenyűgöző volt a szépsége. Szerencsére a hátunkat épp sütötte a nap, megszáradhattunk és fényképezhettünk kedvünkre. Aztán szembejövő túrázók felvilágosítottak, hogy ez a tó semmi a harmadikhoz képest, így talán méginkább felcsigázva gyalogoltunk tovább.

Dream Lake

Ennél a tónál és sok más helyen is találkoztunk park önkénteseivel. Egy jókedélyű öregúr volt, akivel itt összeakadtunk, épp szemetet szedett össze a tóban és körülötte, de eszmecserére is kapható volt. Tőle tudtuk meg, hogy télen síelők használják a tavakat, lesiklásra a legmagasabban levő Emeraldról, pl. ide a Dream Lake-re. 

Ezen az úton is találkoztunk (szerintem) őrült emberekkel, akik csakúgy, mint a utahi parkokban, futva ereszkednek le a túraösvényeken, sokszor mezítláb (a Zionban mentőautó mellett láttuk viszont egyiküket, amint épp kihányta az elfogyasztott alkoholmennyiséget). Őket én sosem értettem, mi értelme van 30+ fokokban lefelé futva tönkretenni a térdüket / túlterhelni a szervezetüket? 

A Dream Lake-től már szinte kőhajításnyira van a legszebbnek kikiáltott Emerald Lake. Lassan, de még mindig emelkedtünk és valóban a lélegzetünk is elállt, amikor megpillantottuk a tavat és nem a kifulladástól. Ahogy változtak a fényviszonyok, úgy változott a víz színe a zöld sok árnyalatában. Karnyújtásnyira éreztük a hófoltokat, amik táplálják a tavat és egyben felejthetetlen látványt "biztosítanak" a nyár közepén.

Emerald Lake

A zöld árnyalatai más-más fényviszonyok közepette

Mivel az apró tavat minden oldalról hegyek ölelik körül, csak kis rész marad a turistahadnak: ücsörgésre, horgászásra, töltekezésre. Nem ritka a sorbanállás a legszebb szelfiponthoz. A szebbnél szebb katalógusfotók elkészítése és az élmény lementése után mi is visszaindultunk; ez olyan ösvény, ahol a visszaút ugyanaz, mint az ide vezető, tehát ez biztosan rövidebb idő alatt megtehető.

Van ahol jó, ha csak magaddal lehetsz. 

Bár van, hogy nehéz ellenállni a "cukiságnak".

Vagy ha az ember fia teljes hosszában elvágódik / elcsúszik a hóban, amit már az összes 5 év alatti kipróbált... Nekünk még visszafelé is több olyan pont volt, ahol hosszan megálltunk, olyan szép és fenséges volt ami elénk tárult.

A nekem küldött elbűvölő mosoly, közvetlenül az elterülés előtti pillanatban

Granny-hez visszaérve még hétágra sütött a nap, nem sok kedvünk volt visszamenni a szállodába. Az eső lába lógott, de valahogy elkerült minket, vagy épp a hegyek másik oldalán szakadt le az ég? Megállapítottuk, hogy szerencsések voltunk. Előző nap is beültünk egy újabb kézműves sörfőzdébe, ami kellemes levezetésnek bizonyult. Mindkét nap autóztunk is kicsit Estes Park-ban, ami a legtöbbek számára ismerős Rocky Mountain-üdülőhely. Egy kerítéssel körülzárt kertben láttuk meg a szarvasokat. Ez az egyik legnagyobb fájdalmunk volt a túrázás során: nem sok állatot láttunk, persze érthető, hogy elkerülnek minket, kétlábúakat, akikkel nem mindig szerencsés a találkozás. 

A második napunk mérlege kicsivel több, mint 11 km lett (15 ezer lépés). Még mindig nagyon lelkesek voltunk, úgy döntöttünk csak a szállodában választunk harmadik napi célpontot. A kérdés egyszerű volt: akarunk-e valami szuper felkapott, kipipálandó útvonalat vagy inkább magunkat még túlszárnyalva picit komolyabb teljesítménytúrát? Útközben újra megálltunk Boulderben, az Avery sörfőzdében. Ez nem kisméretű kézműves műhely, ennek megfelelően a söntése, boltja, leülős étteremrésze, kerthelyisége is nagyobb, sok vendég befogadására alkalmas. Szezon közepe lévén tele is volt minden része, nem találtunk nyugalmas helyet, ahol a térképet kinyitva böngészhettük volna  a túraútvonalakat. Viszont megláttuk, hogy egy pohár sörrel a kezünkben, külön engedély nélkül, önállóan bejárhattuk a főzde látogatható részét.  Ezt meg is tettük és mire végeztünk a forróságból kisétáva a szabadtéri részben találtunk üres padot. A két napot mérlegelve nézegettük a park térképét.

A fehér hajó ha mesélhetne... 2017-ben úgy vettük meg, hogy talán sosem hagyja el Austint (nem megy messzebbre, mint a városhatár)

Mindketten arra hajlottunk, hogy inkább tömegmentes, nyugodtabb helyet szeretnénk, ezért lett a szerdai ösvény a Deer Mountain Summit nevű. Ez a nap már reggel borongva indult, bár Estes Park talán a legszebb arcát mutatta ahogy ereszkedtünk le. Amíg volt térerő, szüntelenül lestük a radart és az előrejelzést, mert most a fákon túlra készültünk és nem akartunk rossz élményeket begyűjteni.

Most is viszonylag korán érkeztünk és volt is parkolóhely az ösvény kezdeténél. Nem teketóriáztunk, hanem nekivágtunk a mérsékelten nehéznek nyilvánított útvonalnak. A hosszáról többféle infó volt elérhető, úgy gondoltuk belefér a napba számunkra, aztán ez kicsit módosult a haladás során. Délelőtt 9 óra körül már többekkel találkoztunk, akik lefelé jöttek, köztük egy idős férfival, aki úgy tűnt nagyon könnyedén sétálja le a napi penzumát, mindösszesen egy sapka és két túrabot volt nála.

A fent említett idős úr elől tér ki egy másik túrázó.

A kevéssé emelkedő bevezető részt hamarosan felváltotta az erdős hegyoldal, rövid távon sok cikk-cakkal és meredek kaptatókkal (a fitbit 158 emeletet számolt meg nekem). Mivel az ösvény 85%-ban egyszemélyes volt, az idő haladtával egyre gyakrabban kellett megállnunk, hogy kitérjünk a szembe- vagy az egyirányú forgalom elől. A megállás egyre kevésbé esett jól, hiszen a hátunk már átizzadt, a magassággal együtt pedig fokozatosan csökkent a hőmérséklet. 

A látvány persze sok mindenért kárpótolt, de azért az út kb. 3/4 részénél megegyeztünk, hogy ez nem igazán közepesen nehéz túra, inkább a nehezek közé soroltuk volna. A terep is kemény volt és megint találkoztunk futókkal, lovasokkal, gyerekeket magukon cipelőkkel. Nem panaszkodásként írom mindezt, csak fejben az ember máshogyan készül fel egy nehezebb útra.

A fák tetejét elérve aztán egyenesedett a terep, megnyugodott a légzésünk és a pulzusunk. Még napsütés is épp kellő mennyiségben volt ahhoz, hogy megszáradjunk. Még áthatóbban érződött a fenyőillat, ami egyébként az egész utunkat kísérte. Amerikai sárgafenyő erdőkön haladtunk át és ismét sajnáltuk, hogy az ösvénynek nevet adó szarvasok messze elkerülték aznap a vidéket.

Az út tartogatott még meglepetést, bár most nem hiányoltuk a táblákat, lévén csak egy irányban lehetett haladni a csúcs felé. A hegy tetején már kb. félórája mentünk és még mindig semmi arra utaló jel, hogy elértük-e amiért jöttünk vagy mennyire van még. Én már kezdtem elveszíteni a türelmemet és épp senki emberfia nem jött szembe, hogy megkérdeztük volna. Szóval csak mentünk, mentünk, mentünk. Hosszú várakozás után láttuk meg a fatáblát, még 0,2 mérföld a csúcs igen meredek szakaszon.

Ez (különösen nekem) kellemetlen meglepetés volt, eléggé elfáradtam és nagyon-nagyon hosszúnak tűnt az utolsó pár száz méter. A tüdőmet majd kiköptem mire felértünk, a végén óriásiakat kellett lépni is a sziklás kaptatón - ez egyébként lefelé is szenvedős volt - a jutalom azonban nem maradt el: fentről szemkápráztató kilátás nyílt a többi csúcsra és Estes Parkra.

Megint csak azt kell mondjam nagy mázlink volt, mert amíg száradtunk, elmajszoltunk egy-egy müzliszeletet, fotóztunk, gyönyörű napsütés volt és mérsékelt szél. Kb. félóra elteltével azonban vészjóslóan gyülekztek a felhők és feltámadt a szél. Ez sokakat talpra ugrasztott és irány lefelé, mi is ezt döntöttük, mert eszünkbe jutott a tanács: mire leszakad az ég és villámlik, érj vissza a fák közé. Minden évben van a parkban óvatlan látogatót érő halálos baleset. Igyekeztünk amennyire tudtunk és reménykedtünk, de az idő nem akart jobbra fordulni, a sötét felhőtömegek gomolyogtak és mire visszaértünk az erdőbe nagyon hűvös szél fújt.

Az ösvény változatlanul forgalmas volt mindkét irányban, egy apa 4 gyerekkel (egy hordozóban a hátán) és kb. zéró esőcuccal megkérdezett minket mennyit kell még menniük és mivel a válaszunk meglepte, valamint nem tudta figyelni az időjárást, úgy döntött a feleségével, hogy visszafordulnak. Persze a nebulók csalódottak voltak, de nem lehetett biztosra tudni, hogy milyen vihar lesz. Mi eléggé szaporáztuk, illetve amit nem szoktunk, jó néhány éles kanyart lerövidítettünk ki nem jelölt, sokkal meredekebb szakaszon lecsúszva-ereszkedve. Így a reméltnél sokkal hamarabb lejutottunk, de elfáradt térdekkel és jó sok izomlázzal. Viszont nem sérültünk meg és nem is áztunk el. 

A mérleg 16,5 km és 22 ezer lépés lett. A hotelbe visszatérve feltöltődősre vettük a figurát, hosszú zuhany, meleg vacsora (pizza a közelből rendelve), majd miután a holmink nagy részét összepakoltuk (hiszen másnap továbbállunk egy újabb szálláshely felé), leheveredtünk a TV elé és youtube-videók között böngésztünk a következő 2 napra tervezett látnivalókról. Nem kevésbé izgalmasnak ígérkezett a két autóstúra sem és nagyon reméltük, hogy Granny is teljesíteni fogja a rá váró kihívásokat.

Meglepetésben, havas csúcsokban, szerpentinen kanyargásban és érdekességekben gazdag lesz a következő rész is - ezt megígérhetjük! Jöjjenek velünk akkor is!

Ha tetszett a poszt, kövess minket a facebook-on, instagram-on is!