Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Coloradói kirándulásunk tervezésekor volt pár biztos befutó:

• gyalogtúrák a Sziklás-hegységben,
• kézműves sörfőzdék,
• min. 2 város,
• a Pikes Peak,
• egy egésznapos "scenic drive" (azaz sok szép kilátópont felfűzve az A ás B pont közötti autóútra).

Hajóval átkelést nem terveztünk. Az utazás előtti napokban láttuk vendégül egyik legkedvesebb austini barátunkat, egykori tengerészgyalogost, aki "mindenhol" élt már a katonai szolgálatnak köszönhetően. Biztosra vettük, hogy lesz még ötlete ehhez az utunkhoz. Richard javaslatára felkerült a listánkra az Istenek Kertje és a Légierő Akadémiája, s velük együtt Colorado Springs. Denveri városnéző posztunkat és három napnyi hegyjárásunkat a linkekre kattintva olvashatják. A hatodik napra a tervünk az volt, hogy longmonti szállásunkról átautózunk Colorado Springs-be, de nem autópályán ( kb. egyórás út), hanem a hegyeken át.

A hajóval ringatózás már csak hab lett a tortán, mivel eredeileg még a fiatalabb kocsival terveztünk, aztán megváltoztattuk és Granny lett a társunk ezen az úton. Fontos pillanatban gurult be a családunkba és az életünkbe, érdemei elévülhetetlenek - de ez egy másik történet. Bár első pillantásra nem szerpentinbajnok, minden fordulatot könnyedén vett, minden értelemben. Persze nem elhanyagolható, hogy ki ült a volánja mögött.

Estes Park a Deer Mountain tetejéről fotózva

A szállodából való kijelentkezést követően utoljára vettük az irányt Estes Parkon át a Rocky Mountain Nemzeti Park kapuja felé. Tudtuk, hogy Miklós előtt nehéz nap áll, de azt is reméltük, hogy felejthetetlen látványban és élményekben lesz részünk. Hogy így lett, az Granny érdeme is.

A park belső útjai egyikén indultunk tehát nyugat felé. Az Alpine Visitor Center több útvonalon is megközelíthető. Annak, hogy nem vállaltuk be az egyirányú, régebbi, sok helyen nem is aszfaltozott utat a legfontosabb oka az idő volt. Nem akartuk megkockáztatni, hogy ha baleset  / fennakadás keletkezik egy felelőtlen másik autós miatt, akkor mi értékes órákat vesztünk. Granny nem egy off road-ra való járgány, illetve a hegytetőre érve láthattuk is milyen lassan haladnak az autók az Old Fall River Road-on. 

Lépésben haladók az Old Fall River Road-on

A magasság leküzdése nekünk sem ment gyorsan, részben a sűrű forgalom miatt - jó sok kerékpárossal akadtunk össze - részben persze a számos megállás okán. Szerettük volna azt hinni, hogy annyiszor állhatunk meg ahányszor csak tetszik, de akkor sosem érünk Colorado Springs-be.

Hihetetlenül szépek a hegyek, szinte minden kanyar után leparkolna az ember és csak szívná be a tiszta levegőt és a távlatokat. Ahogy emelkedett az út, úgy fogyott az oxigén és lett egyre hűvösebb. Ha kiszálltunk felvettünk egy pulóvert, majd sapkát, sálat és amikor elértük a fák fölötti magasságot, egy vastagabb kabát is elkelt. Én elhűlve néztem a felfelé tekerő bicikliseket a szokásos öltözékben, alig valamivel védekeztek a szél ellen.

Épp egy bámészkodásból tértünk vissza a kocsihoz, amikor megláttuk, hogy idegenek vannak körülötte: a kerékpárosok Granny-t fotózták! Egy austini bicajosklub tagjai voltak és a kocsi hátsó ablakán látható pár kézműves sörfőzde matricája - köztük természetesen az Adelbert's-é is, ami a kedvenc helyünk volt Észak-Austinban. 

Mondhatjuk, hogy minden látnivalót kínáló megálláskor sorba kellett állnunk, ha fényképet vagy szelfit akartunk. Ki ne akarna halálosan nyugodt, ránk csodálkozó mormotákkal vagy havas hegycsúcsokkal a kék égbolton című fotókat hazaküldeni csak hogy bosszantsa az irodában szenvedő kollégáit?

Én inkább meghatódva álltam a 12005 láb magasságot mutató tábla mellett: a Sziklás-hegység már nem csak egy barna vonalakkal megrajzolt rész Észak-Amerika domborzati térképén, hanem valóság, amely itt terül el a szemem előtt. Nem születtünk ugyan hegyvidéken, de alig tudtunk betelni a látvánnyal: a hófoltokkal tarkított szürke hegyóriások megannyi arcukat mutatták a sűrűn változó időjárási körülményeknek megfelelően.

Szinte karnyújtásnyira láthattuk a hó olvadékvízzé alakulását - két nappal ezelőtt robogó kristálytiszta zuhogóban csodálhattuk a tavas túránkon. Drámai felhővonulások, a szél által megtépázott növénykék, a szürke számtalan árnyalata a köveken, a közelebbi vagy távolabbi hegyvonulatok és az elképzelhetetlenül kék távlatok a legértékesebb részei a lementett és hazahozott élménynek.

Az előző részekben írtam már mennyire változékony az idő a Sziklás-hegységben, s hogy erre lépten-nyomon figyelmeztetnek a nemzeti parkban táblákkal, fotókkal, statisztikával: figyelj az időjárásra, mert az életedbe kerülhet!

Sajnos ennek ellenére minden évben van haláleset, leggyakrabban villámcsapás okozza. Szerencsére ilyen hirtelen feltámadó, rémisztő erejű vihart csak Denverben éltünk át, de nem is akartunk a villámok elől menekülni. Az első jelekre elindultunk biztonságos helyet keresni, hiszen jól tudjuk: a természet sokkal erősebb, mint mi, kis porszemek.

A nemzeti park északnyugati bejáratánál lévő Alpine Látogatóközpont fogyasztóbarát részeit inkább meghagytuk más utazóknak, mi csak a túraösvényt vettük célba, amelynek legmagasabb pontja 3660 m volt.

Megdolgozatott azért mindkettőnket a lépcsőzés ebben a regiszterben, de láss csodát, mindjárt könnyebb volt a gyalogás, ahogyan kimondtuk, hogy ezeket a lépéseket Miklós egyik kedves kolléganőjéért is tesszük meg. Ronna Zylstra egy olyan alapítványban dolgozik, amely a Crohn-betegségben szenvedőket segíti. Idén már másodszor vettünk részt a "Take Steps" (Tégy lépéseket!) rendezvényükön nyár elején és nagyon jó volt Ronnára gondolva lépkedni ott a magasban.

A magasságjelző táblánál kialakult rövid beszélgetésben adtunk és kaptunk is örömöt: általában kiderül ki érkezett a legmesszebbről - nem mindig mi vagyunk a nyerők, de mindig kifejezik azt a pluszt, amit a velünk (magyarokkal) való találkozás jelent. Nekünk pedig jó érzés, ha valaki azt mondja, hogy a ő maga / testvére / szomszédja / barátja járt Budapesten.

Amikor leértünk az ösvényről megbeszéltük, hogy ismét sikerült a saját csapdánkba esnünk: túl sok időt töltöttünk már el a megállókkal és még jó nagy táv van előttünk, szóval, ha nem másnap hajnalban akarunk vízszintesbe kerülni, akkor a lovak közé kell csapnunk. Választottunk egy parkolót ebédhez megfelelő kilátással (értsd: ami lementhető arra az időre, amikor csak az iroda szürke fala néz veled szemben, miközben belapátolod a kaját). Ezután viszont tényleg rákapcsoltunk.

A parkoló emlékezetes találkozások helye is néha.

Kilátás az ebédhez

S itt hadd térjek vissza még egyszer a nagy fehér hajóhoz! Hálásak vagyunk, hogy nem hagyott cserben, igazából zokszó nélül tette a dolgát. Annak ellenére, hogy két tonna masszív vas, meglepően kezes is volt a hegyi szerpentineken. S hogy miért igazi amerikai utazóautó? Van egy bizonyos (utazó)sebessége, amin a legjobban teljesít és amit a leginkább szeret (65-75 mph), segít lelassulni, ülései luxusfotelek, van napfényteteje és falja a mérföldeket. Olyan kellemesen ringatózva tud menni, hogy ezért kapta a hajó becenevet. Hogy azt már ne is említsem, mennyivel jobb benne zenét hallgatni, a V8 (ami tudjuk, a pokolban is V8) ugyanis meghökkentően csendesen jár.

A nemzeti parkot Grand Lake-nél hagytuk el a 34-es úton haladva. A következő rövid kitérőnk és megállónk már Granby volt, egy festői fekvésű üdülővároska elsősorban a hegyi és mindenféle extrém sportok szerelmeseinek Mekkája. Elgurultunk a tó partjára és kicsit köröztünk a lakóövezetében.

Lake Granby

Szép fehér hajónk a sok kishajó mellett, a Lake Granby partján

Az volt az érzésünk valahol Európában járunk újra, bár az a tény, hogy a legszebb kilátás nem érhető el átlagturista számára, mivel oda valaki magántulajdonán keresztül vezetne az út, s ez errefelé szent és sérthetetlen, hamar visszarántott a valóságba. Azért azt "igazolva" láttuk, miért is kapta az állam a színpompás Colorado (colorful Colorado) nevet.

Továbbhaladva a Winter Park - Georgetown - Silverthorne - Breckenridge útvonalon nem bántuk, hogy szebbnél szebb csúcsok szegélyezik az autópályát. Sok kísértésnek kellett ellenállnunk és továbbhajtanunk, egyet azért mégsem hagytunk ki. Breckenridge és Alma között húzódik a kontinensfelező, a Hoosier-hágó 3500 m magasan többszörös választóvonal Park és Summit megyék között, a Blue és a South Platte folyók forrásvidékei között, s egyben a Yorktown (Virginia) és Astoria (Oregon) közötti TransAmerica kerékpárút legmagasabb pontja.

Ekkor más erősen jelzett a gyomrunk, közeleg a vacsora ideje, így kerestem egy kézműves sörfőzdét útközben. A kisebb településeken nem ismerve a helyi viszonyokat, csak gyorsétteremláncban gondolkodhatunk, ehhez azonban nem volt kedvünk, így bíztunk abban, hogy talán enni is tudunk valamit. Fairplay-ben a South Park Brewing a legjobb választásnak bizonyult: finom volt a vacsora (nem mellékesen óriási az adag), emlékezetes a sör és jóleső a feltöltődés. Szívesen maradtunk volna, de még mindig volt előttünk 130 km és egy (ekkor még nem is tudtuk milyen) nehéz szakasz.

Az egyetlen alkalom volt ez, amikor szarvasokat láttunk.

Túlságosan nem akartunk beleragadni az éjszakába, mert másnapra újabb bakancslista-elemet terveztünk be, a Pikes Peak autóstúrát. Másnaposan, kialvatlanul, fáradtan nem éppen ideális program. Szóval most már tényleg csak egyetlenegyszer álltunk meg Colo Springs-ig. A 24-es út melletti vidék azonban olyan lélegzetelállító volt nekünk, hogy nem lehetett nem leállítani a motort!

Nyugalom. Csend. Mozdulatlanság. Béke. Természetközelség. Amikre oly nagy szükségünk van a mindennapokban.

Az út azonban még mindig tartogatott meglepetést számunkra. Colorado Springs völgyben fekszik, tehát le kellett ereszkednünk és közbe persze csodálhattuk a város már ki-kigyúló fényeit, házait, parkjait, útjait. A hotel felé gurulva Miklós vette észre a szívünket felderítő fényreklámot: Rudy's BBQ!!! Austinban egy ugrásra volt tőlünk és bár étteremlánc, nekem nagy kedvencem volt ... a hangulata, a Rudy's-szósz és -fűszer, -ízek és emlékek megrohantak mindkettőnket és azonnal eldöntöttük, hogy másnap ott ebédelünk.

Utolsó megállóink egyike a 24-es úton

A következő posztban az általunk elért legmagasabb csúcsot mutatjuk be, tartsanak velünk akkor is! 

Erről az útról videófelvételeket is készítettünk, amelyek a következő linken érhetők el.  Az írások és a videók között van egy kis időeltérés, mivel ez utóbbiak lassabban készülnek. 

Ha tetszett a poszt, kövess minket a facebook-on, instagram-on is!