Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Colorado Springs-ről mindenkinek van sztorija: aki numizmatikai találkozókra jár oda; akinek a fia az akadémiára járt; akik síelni utaznak el minden télen; aki onnan költözött Omahába, stb. Mi azért vettük be a road trip-tervbe, mert már annyi érdekeset hallottunk róla és mert a fent felsoroltak mind úgy beszéltek róla, hogy kihagyhatatlan. Előre szólok: hosszú bejegyzés lesz.

Kétnapos nézelődésünk Colorado talán legismertebb és legnépszerűbb csúcsával kezdődött. Autós túránk a Pikes Peak-re bakancslista-elem volt, főként Miklós számára. Én bevallom nem sokat tudtam róla mindaddig, amíg nem kezdtük tervezni ezt az utazást. Ezért jó, ha az ember élete párja merőben más dimenziókban gondolkodik: ő bezzeg tudta, hogy autó-, maratoni futó- és kerékpárversenyeket egyaránt tartanak a 4302 m magas csúcsra. Sajnos mi nem voltunk elég felkészültek ahhoz, hogy gyalog hódítsuk meg (a legnagyobb kihívást jelentő  és leglátványosabb ösvény 42 km-nyi mászást jelent oda-vissza), illetve úgy is fogalmazhatnék, hogy bevettük Granny-t a csapatba és hármasban osztoztunk az élményben!

Előző este a hotelben levezetésként videókat néztünk erről a látnivalóról, s úgy hiszem mindketten felvillanyozva vágtunk neki az útnak. (Azt persze nem árulta el Miklós, hogy minden évben történik haláleset a versenyek során, már idén is volt lezárva az út hosszabb ideig emiatt.)

A lezárás ténylegesen valós lehetőség volt, ami beárnyékolta a várakozásunkat, hiszen bármikor megtilthatják a behajtást (időjárás, váratlan esemény, etc.).

Meglepetés ért is minket a kapunál, mert weboldalakon azt találtuk, hogy 9 és 5 óra között van nyitva látogatók előtt a Pikes Peak Highway, amit legegyszerűbben Colo Springs-ből a 24-es úton Cascade nevű településen keresztül érhetünk el simán követve a táblákat. Korábban mentünk, mert tudjuk, hogy az emberek itt képesek előző este kezdeni a sorbanállást, ha valahová nehéz a bejutás, s a kapunál reggel 8 előtt már a sokadikak voltunk, a nyitvatartási idő ott helyben reggel 7-re volt jelezve. Szerencsére nem voltak túl sokan, percek alatt bejutottunk, leperkálva a 30 dolláros belépőt - cserébe kaptunk egy tájékoztatót és egy térképet. Innen kezdve viszont a magunk urai voltunk, el is határoztuk, hogy nem előre eltervezve mindent ma spontán döntünk: tényleg ott, akkor állunk meg amikor tetszik, ha a teljes napot itt töltjük, az is oké.

Miklós számára a Pikes Peak-ről szóló infók akkor álltak össze egységgé és lettek bakancslista-elemmé, amikor 2010-ben elolvasott egy totalcaros cikket egy vagány és meglehetősen eredeti, Amerikát átszelő útról, benne a coloradói hegycsúcs meghódításával. Ekkor már járt üzleti utakra az USA-ba és megérezte, hogy, igen ez nekem is bejöhet egyszer! A dédelgetett álom tehát bár évek múltán, de megvalósult. Ott ültünk Granny-ben a kapunál és gyerünk!

Kellemes napsütésben kezdtük a felfelé vezető utat és az infókat összevetve hamarosan eldöntöttük, hogy a legvégső pontig elmegyünk Granny-vel és a legutolsó parkolóban hagyva őt megyünk majd fel a csúcsra. A felhőkbe vezető 19 mérföldes úton igyekeztünk megfigyelni a rendelkezésre álló kényelmi funkciókat (WC, kilátópontok, parkolók). A felfelé vezetés során leginkább a táj változását követtük és megtanultuk a közlekedési szabályokat, pl. hogy időnként vannak rövidebb kihúzódó sávok, hogyha lassúbb vagy, elengedhesd a többieket. Persze ez nem mindenki agyában tudatosult, illetve "Burkusok" mindenütt vannak, akik azt hiszik az egész út / parkoló / fülke / széksor az ő felségterületük, s így a gyökérségükkel másoknak megannyi bosszúságot okoznak. Hamar túlléptünk ezen és a ritkuló növényzet után a kopárabb hegyek és távlatok szépségében gyönyörködtünk.

Aztán egyszercsak elfogytak a védőkorlátok és kicsit jobban kellett kapaszkodnunk, ha kinéztünk az ablakon. Nem sokszor álltunk meg, mert arra számítottunk, hogy minél korábban érünk fel a csúcsra, annál kevesebb embertársat kell elviselnünk - a várakozásunk bejött, csak kb. délelőtt 11 után kellett tömegben araszolni. Granny-t az utolsó parkolóban megállítva - ami igen hevenyészettnek tűnt, három méterrel arrébb már a mélység húzta az ember tekintetét! - kissé elhűlve néztük a többieket, amint az autóból kiszállva esetleg húztak egy kapucnis felsőt a póló-rövidnadrág kombóra. Mi felöltöztünk rendesen, mert már jócskán hűvösebb volt és a szél is sokkal erősebb volt, mint a bejáratnál. Az utolsó 6 mérföldet 15 személyes kisbusszal tettük meg, nem bántuk, hogy nem magunknak kell araszolni a többi ingabusz és a vezetni inkább papíron tudók között a hajtűkanyarokban zéró korláttal az út mentén.

Felérve egyébként az első határozott érzés csalódás volt mindkettőnk számára (magam alig vártam, hogy kiszálljak a 65+ korú sofőr mögül, aki a lazábbnál is lazábban fogta a kormányt és nem úgy tűnt, hogy egy vészhelyzetet meg tudna oldani): a hegy tetején számtalan földmunkagép, daru és lázas építkezés fogadott minket, egy óriási parkolót valamint új látogatóközpontot igyekeznek felhúzni a turisták tömegének minél jobb kiszolgálása érdekében. Persze nem kevés környezeti kárt okozva és meglehetősen szomorú állapotot teremtve. Jónéhány jármű is parkolt a hegytetőn: mozgássérültek pl. felhajthatnak saját autóval.

Amennyire lehetett bejártuk a teret, megtaláltuk a túraösvény végpontját és a vasúti végzárat. Több körben is belefeledkeztünk a környező hegyek látványába, illetve megpróbáltuk felfogni mit is értünk el feljutva erre a csúcsra: egy álom megvalósulását, újabb pipát a bakancslistán. Nekünk ez mindig jelentős pillanat, mert sosem feledjük el, honnan indultunk és mennyi rög volt útközben. Nem akárkik nyomait követtük, előttünk jártak az Ute és az Arapaho indiánok, spanyol és amerikai felfedezők - köztük Zebulon Pike, akiről a hegy a nevét kapta - aranyásók, a fogaskerekű és Julia Archibald Holmes, az első nő, aki megmászta a hegyet 1858-ban.

Igazából csak a tetőn alkalmazkodott a szervezetünk a magassághoz (talán többször meg kellett volna állnunk?), a parkolóban éreztük már, hogy kevesebb az oxigén, de felettünk nem vette át a hatalmat az eufória (az agy oxigénhiányos állapotából fakadóan). Inkább a hideg volt az oka annak, hogy mégis bementünk a látogatóközpontnak álcázott boltba, meg persze folyadékot feltöltenünk és leengednünk is kellett. Vettünk pár apró ajándéktárgyat és fekete-fehér fotókat a régebbi expedíciókról, de hamar elmenekültünk az olajos fánk-fahéjas kávé-cukorfelhőből. Ekkorra már át is fáztunk és egy szelfipontos sorbanállás után visszasétáltunk az ingabuszhoz.

A lefelé vezető út sem tűnt könnyedebbnek, mint a felfelé, ráadásul egy korlátmentes, éles kanyar előtti részen az előttünk haladó autós satuféket nyomott, hogy teret adjon egy felfelé haladó, építőanyagot szállító teherautónak. Én az anyósülésen majd szívrohamot kaptam, mert a mi sofőrünknek nem sok ötlete volt erre a helyzetre. Aztán lassú fékezés és pár pillanat kétségbeesés után továbbindult az előttünk haladó.

Hello Texas!

Granny-be átülve ezen az úton már többször megálltunk vagy mert nézelődtünk vagy mert valaki kitaposott a sávból. A javaslatokat nem mindenki tartotta be (ne melegítsd túl a fékeket, ne használd a klímát, fogd a kormányt és figyelj az autóstársakra, etc.) és a bicajosok is észvesztő sebességgel száguldottak lefelé, merészen cikázva a járművek között. Az utolsó parkolónál a rangerek ellenőrizték a fék hőmérsékletét és figyelmeztettek avagy megdicsértek. Miklós saját maga megtette ezt az út során többször is, nem melegedtünk túl, mivel ésszel ereszkedtünk le nem pedállal.

Kora délután értünk le a hegyről, épp jó időben az ebédhez és a feltöltődéshez, mert volt még tervünk erre a péntekre és a rá következő szombatra. Sajnos ez a két nap coloradói nyaralásunk végét jelentette, gondolom mondanom sem kell, hogy egyikünknek se volt kedve hazatérni Nebraskába és visszaesni a mindennapokba.

Utolsó megállónk a Pikes Peak-ről leereszkedve történelminek is nevezthető. Az Ute-hágó nevét arról az indián törzsről kapta, amely minden vándorútja során ezt használta a téli szálláshely megközelítéséhez. Bölcsességüket követve nyomukban jártak a spanyol hódítók, majd az amerikai telepesek az 1800-as évek elején. Ugyancsak az Uték ösvényét használták az aranyásók és szamaraik a Dél-Colorado-ban lévő bányák megközelítéséhez. Nem nehéz kitalálni, hogy a vasútvonalat majd pedig a többsávos autópályát is ezen a nyomvonalon fogják lefektetni  az újabb és újabb nyugat felé tartó generációk. Az indiánokat leszámítva a többiek számára általában ez csak egyirányú utazás volt: a fent említettek közül a legtöbben sosem tértek vissza a hegyek keleti oldalára.

Ute-hágó

Ahogyan az előző bejegyzésben említettük, nagyon fentük a fogunkat erre a pénteki ebédre, hiszen ugyanannak az étteremláncnak bukkantunk rá egy tagjára Colorado Springs-ben, amelyik Austinban az egyik kedvencünk volt.

Elég csak rá gondolnunk vagy fotókat megnéznünk, azonnal itt van velünk a hangulat, az ízek és az illatok. A Rudy's-ban csak egy csomagolópapírra kapjuk a kiválasztott húsokat, amit a szemünk láttára szeletelnek fel, mérnek le az alkalmazottak. Hosszú sorokban kígyóztunk itt is eléjük és nagyon reméltük, hogy finomakat eszünk majd. Sorbanállás közben már kivehetjük az üdítőt vagy sört, illetve egyes köreteket a hűtőből a barbecue-hoz. A megvett adaggal aztán még elzarándoklunk a szószos edényhez, illetve a savanyúságok pultjához, ezek korlátlanul fogyaszthatók, majd pedig helyet keresünk a kockásabroszos asztalok mellett. Kerülve minden formaságot a legtöbben jóízűen kézzel esznek, s ha végeztek az asztalt is maguk a vendégek szedik le, itt nem dolgoznak pincérek.

A hely (country store) maga nagyon emlékeztetett az austinira, persze a szokásos helyi dolgokkal megspékelve és rengetegen voltak, ami Amerikában mindig azt jelenti, hogy népszerű és / vagy kiváló az étel. Kedvenceinket kértük: sovány marhaszegyet, kolbászt, oldalast és a kenyér, bab, szósz-köretet. A lelkesedésünk (főként az enyém) azonban hamar letört, mert mire letettük az asztalra, az étel nagy része már hideg volt - én nem igazán szeretem a BBQ-t elhűlve és a mi ízlésünknek túlságosan füstös és rágós volt. A rágósság elég komoly hibája ennek az ételnek, a füstöltség foka sok minden függvénye és biztosan nem ugyanazt a fajta fát használták, mint Texasban. Mindent összevetve megmaradt kedvencünknek a texasi barbecue, bár igaz, hogy itt legalább nem dobtuk ki a maradékot mint Denverben. Egyébként is ha már maradék van, az baj... There is no such thing as leftover barbecue.

A Pikes Peak az Istenek Kertjéből fotózva

A tele has kissé megbosszulta magát, a nagy melegben levegő után kapkodva bírtuk csak a kis emelkedőket is leküzdeni az Istenek Kertjében. A Garden of the Gods nevezetességet austini barátunk, Richard ajánlotta. Kb. két órát sétáltunk a városban lévő parkban (kicsit autóztunk is). Szikrázóan kék ég alatt a vörös sziklák ismét sok texasi (déli) emléket felidéztek, így nem kevés lépést begyűjtöttünk még és nem kevés percet töltöttünk a délelőtt meghódított Pikes Peak szemlélésével.

Nem lehetett betelni ennek a hegynek a szépségével. Számtalan kép készült.

A Garden of the Gods tulajdonképpen egy ingyenesen látogatható városi park homokkősziklákkal és nem túl hosszú vagy nehéz ösvényekkel. Sétára, kerékpározásra, sportolásra is alkalmas, valamint lehet sziklamászáshoz is engedélyt szerezni. Ottjártunkkor szerencsére viszonylag kevés négylábúval és négykerekűvel kellett megosztanunk a teret, így kellemes, beszélgetős sétát tettünk - mintegy levezetéseként is az elmúlt napoknak. 

Tevepuszi

Két-három ösvényt gyalogoltunk végig elmélázva azon, hogy milyen jó lehet ide ebédidőben kijönni és csak tenni egy kisebb kört, mennyivel másabb kikapcsolódás ez, mint ugyanazon a széken ülve enni ez ebédet majd' mindennap. Eleinte még a látogatóközpontban kapott térképen kerestük az érdekesebbnek tűnő pontokat, aztán hagytuk a fenébe és csak úgy az orrunk után mentünk. Rájöttünk, hogy ha el is tévesztettük a rövidebb utat, épp arra volt jó, hogy valamit a másik oldalról is megcsodálhassunk vagy más szemszögből is lefényképezhessük. Granny-be kétszer ültünk vissza: először egy távolabbi látnivalót pipáltunk ki, szó szerint.

Annyi sokan igyekeztek az egyensúlyozós sziklánál szelfit csinálni nyaktörő / térd lehorzsoló mutatványok közepette, hogy hamar feladtuk és csak nevettünk az emberi butaságon. Viszont emlékezetes találkozásban is itt volt részünk: a dugóban lassan csordogáló autók között feltűnt egy veterán Ford Mustang, amelynek vezetőjével Miklós váltott pár szót.

Másodszor azért folyamodtunk a kocsihoz, mert mosdót kellett találnunk és vele könnyebb volt a közeli boltig elgurulnunk. Mint itt mindenhol a bolt hihetetlenül fontos része a látnivalónak, természetesen millió és egy haszontalan emléktárgyat vehetsz, vihetsz haza a sokszor több egymáshoz kapcsolódó helyiségből álló zegzugos shopból. Sokak számára ez bankkártya-bizsergető érzés. Mi viszont egyre inkább annak vagyunk a hívei, hogy csak lábnyomokat hagyunk ott ahol járunk és fotókon és emlékeken kívül semmit nem viszünk haza.

A nap lassan lemenőben volt már és a hőmérséklet igen kellemesre változott, nem volt kedvünk a szállodában kuksolni, ezért Miklós megkérdezte google barátunkat tud-e még ajánlani valamit aznap estére. Nem csalódtunk benne: Old Colorado City, nekünk való újabb sétatér, Colorado Springs nyugati részének sétálóutcás, turistacsalogató célpontja.

Kirakat Old Colorado City-ben

Sok kis üzletet találtunk valóban, nem túl régi épületeket, sok graffitit, kiülős éttermekkel, kávézókkal, kirakatnézegetős résszel. Rábukkantunk egy salvadori ételeket kínáló helyre és el is döntöttük, hogy másnap visszajövünk ide ebédelni. Az egyetlen érdekesség az volt, hogy az utcán több csillét is láttunk, amelyek a városka bányászmúltját idézik meg.

A másnap már tényleg az utolsó napunk volt Coloradóban. Szép napsütéses, kellemes szombat reggelre ébredtünk és az utolsó tervezett látnivalót vettük célba: a Légierő Akadémiájának campusát. Ez volt Richard barátunk másik javaslata a várost tekintve: semmiképp ne hagyjuk ki, lévén, hogy ikonikus része, a Cadet Chapel, amely már messze az autópályáról is látható, ez év őszétől több évre zárva lesz felújítás miatt.

Való igaz, hogy hamar felfedeztük a hegyoldalban fekvő nagy területű campust a Falcons felirattal és a kápolnával. Találomra kiválasztottuk az egyik bejáratot, úgyis célunk volt autózni is egy kicsit, hogy lássuk mi az amibe engednek bepillantást. A kapunál szolgáló katona elkérte a személyinket és feltett pár általános kérdést (honnan jöttünk, milyen céllal, van-e fegyver nálunk), megnézte a csomagtartót és kb. két perc múlva már tovább is engedett.

Ilyenkor persze mindig arra gondolunk, hogy a kocsi rendszáma alapján már közeledésünkkor egy kamera leolvasta amit kell és az adatbázisban megnézték amit kell és ha nem vagyunk gyanúsak, akkor semmi okuk arra, hogy akadékoskodjanak. Nem volt konkrét tervünk, csak az, hogy úgyis szembejön, aminek jönnie kell. Megállunk ahol tetszik, továbbhajtunk ahol tiltótábla van, utoljára hagyjuk a boltot, amiben inkább elcsodálkozni szoktunk a tetemes árumennyiségen, aminek a 95%-át Kínában gyártották filléres szemétből, de a polcokon már meghökkentően magas árcédulák mögött csücsülnek az ajándéktárgyak. 

Az első parkolóban megállva a sportkomplexumra láthattunk rá. A pályák és épületek látványa lenyűgöző a hegyek biztosította háttérrel. A lányok 10, a fiúk 17 sportágból választhatnak. Következő megállónk maga a campus bejárata volt. Nem is tudom hány órát bóklásztunk a szellem és a a test erősítésére és fejlesztésére szolgáló intézetek között. Nyár közepe és szombat délelőtt lévén az épületek inkább üresek voltak.

Mozgást leginkább a kerítéssel elzárt és hallgatói kártyával megközelíthető részben láttunk: a kollégiumok, a könyvtár és a sportpályák között. Sajnos a Falcon-stadion sem volt megnézhető, ahogy a könyvtár vagy a STEM-központ sem. A planetáriumban épp semmilyen program nem volt. A felsoroltak alapvetően a hallgatók képzését támogatják és csak esetlegesen nyílnak meg a látogatók előtt. A kollégiumok nagyon furdalták a kiváncsiságunkat, de csak távolról láttuk őket.

Amit tapasztaltunk, az alátámasztotta mindazt amit hallottunk: a többnyire üvegfalakkal bíró épületekben nincs központi légkondicíonálás, számos ablak nyitva volt vagy még ventillátorral is igyekeztek elviselhetővé tenni a hőmérsékletet. Hogy ez a kiképzés része-e, nem derült ki senki beszámolójából, de valószínűleg próbára teszi a bentlakókat.

A legnevezetesebb építmény a campus területén álló Cadet Chapel, amely szabadon látogatható (kivéve persze ha bizonyos események okán lezárják, de ezekről előzetes tájékoztatás kapható). A repülőgépszárnyakat idéző 17 torony meglehetősen inspirálóan hatott Miklósra: a kis kamerát eltéve sokkal inkább a fényképezőgépét használta. Sokáig mászkált a templom körül, míg én inkább belülről ismerkedtem vele. Lenyűgöző képeket varázsolt a memóriakártyára. Nemcsak a kialakítása különleges, hanem a működése is: katolikus, protestáns, buddhista és zsidó hallgatók külön kápolnákban gyakorolhatják vallásukat.

A főbejáraton a protestáns részbe lépünk be, ez alkalmas a legtöbb ember befogadására. A beton- és alumíniumelemek szürkeségét ellensúlyozandó színes üvegbetéteket építettek be. Ezek a napsütés révén nagyon kellemes hangulatúvá varázsolják az egész teret. Az orgona Marylandben készült. A nemesfából faragott templomi padsorok pedig szintén repülőgép-motívumokat idéznek.

Az alsó szintre lesétálva a katolikus kápolnában találjuk magunkat. Az oltár mögötti fal modern, ezerszínű mozaikdíszes, két egyenként 3 m magas márványszoborral ékesített. Az alapvetően szerény belsőt az orgona és az oldalsó falakon sorakozó keresztút-stációk díszítik még.

Zsidó imatermi része szintén az alagsorban található: egy 13 m átmérőjű köralakú helyiség átlátszó üvegfallal. Padlókövei Jeruzsálemből érkeztek izraeli hittársak adományaként. A folyosón kiállítva őriznek egy másik adományt is: az 1989-ben Lengyelországban egy romos raktárban felfedezett tóratekercset 1990 áprilisában küldték az Államokba, s a nácik áldozatainak állít emléket.

A buddhista imahely egy különbejáratú kisebb szoba, amit 2007-ben hoztak létre. Buddha-szobra Burmából, a bejáratot vigyázó Avalokiteshvara-figura pedig Kambodzsából származó adomány. Az épületben és körülötte sétálva nem győztünk hálát adni Richardnak, hogy elmondta: 2019 szeptemberében kb. 3 évre tervezett felújítás miatt lezárják a Cadet Chapel-t. A különleges környezet, a sok egyenes vagy égbetörő vonal és a hatalmas terek elegye szuper fotóstéma volt. 

A nap már jó magasan járt, amikor kiléptünk a kadétok templomából és mielőtt visszaültünk volna a kocsiba, hogy kicsit körbeautózzuk még amit lehet, elsétáltunk a látogatóközpontba. Ez leginkább egy óriási alapterületű bolt és kisebb kiállítás vegyítése. Fotókon láthattuk a kadétok legfontosabb élethelyzeteit, a suli mérföldköveit és egy berendezett koliszobát. Természetesen nemcsak az egyenruhában, hanem a Falcon-relikviákon is lépten-nyomon visszaköszön a királykék szín.

Az autózás már nem volt igazán érdekes, mivel a legtöbb utat - nem meglepő - turisták elől elzárva találtuk. Túraösvényeket sem akartunk már bejárni, s mivel eléggé éhesek voltunk, egyetlen megállót iktattunk még be a campus elhagyása előtt: megnéztük a B-52-es nehézbombázót. Körülötte jó néhány tárlóban temérdek információt osztottak meg róla, de már annyira túlbillent bennünk a militari-mérleg, inkább csak megcsodáltuk a gépmadarat és ebédelni indultunk. 

Az előző nap felfedezett Pupuseria autentikus salvadori menüt ígért. Nem sok mindent ismertünk az étlapon, így a felszolgálóra bíztuk magunkat és igazából nem is csalódtunk. A pupusa a salvadori konyha alapeleme, egy vastagabb lepénykenyér leggyakrabban kukorica- vagy rizslisztből, amit megraknak vagy megtöltenek hússal, hallal, sajttal, zöldségekkel. Mi cukkinivel, sültbanánnal, krumplival, tökkel ettük és egy paradicsomos mártást valamint káposztasalátát kaptunk még hozzá. Jó laktató volt és leginkább azért kedveltük, mert az összetevők friss alapízei voltak meg, nem túlfűszerezve - sózva - cukrozva. Ár-értékaránya is megfelelő volt, szóval nekünk bejött.

A nap már ismét lemenőben volt, amikor eldöntöttük, hogy visszamegyünk a szállodába és miután nagyjából összepakoltunk, még tartunk egy görbe estét búcsúzásképp Coloradótól. Hamar végeztünk és megkérdezve google barátunkat nem sörözőt, hanem egy whiskey-lepárlót választottunk. Megérkezve kissé elbátortalanodtunk, mert alig lézengtek vendégek a Cockpit Craft Distillery-ben.

Aztán ez hamar előnyére változott, a pultoslány kész volt körbevezetni minket a kisüzemben, aztán pedig mennyei koktélokat készített nekünk. Megtudtuk, hogy a tulaj egy veterán katona, aki rendszeresen összehívja egykori társait jóhangulatú stresszoldásra, emlékezésre, ünneplésre.

Mivel a légierőnél is alapszakmáját gyakorolta, a leszerelést követően abból akart megélni, amihez ért: gépészmérnökként a lepárlóberendezést maga tervezte és készítette el. A design sok eleme megidézi a pilótafülkét, illetve a katonaéletet. Nemcsak whiskey készül és érik az edényekben / hordókban, de 100%-ban helyi alapanyagokat használ, kis mennyiségeket főz és szinte mindent kézzel végez a pár fős vállalkozás.

Amire emlékszem, az annyi, hogy juhar- és tölgyfával füstölt pohárban isteni Old Fashioned koktélokat ittam és életemben először dartsversenyre keltem életem párjával, aki nagyvonalúan hagyott nyerni. Minden más jótékony homályba borul.

Másnap a 224 ló közé csaptunk és 9 óra alatt hazagaloppoztunk Omahába. Összefoglalva az élményeket azt mondhatom, hogy Colorado a hegyek, a nemzeti parkok, túraösvények, whiskey-lepárlók, kézműves sörfőzdék, látni- és csinálnivalók totális paradicsoma. Hogy ne is említsem mindazt, amit kihagytunk: egykori nemesfémbányák, extrém sportok, repülés, kalandtúrák ... Colorado igazi sokszínűsége a fentebb leírtakban rejlik.

Köszönjük mindenkinek, aki ezt a hosszú bejegyzést végigolvasta!

Ha tetszett a poszt, kövess minket a facebook-on, instagram-on is!