Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Bő kéthetes utunk első, második, harmadik és negyedik részét itt olvashatja, aki nem rendszeres travelbug-látogató. Ha tetszenek az írások és a képek, kövess minket a facebook-on és youtube-on is!

Július 4.

Antelope Canyon, Horseshoe Bend, Glen Canyon Dam, Arizona

Amerika születésnapját sikerült már nagyvárosban és kis közösségben is ünnepelnünk (akit érdekelnek az erről szóló írásaink, elolvashatja itt és itt). Ebben az évben tömegeseményektől távol, de az amerikaiak számára nem rendhagyó módon virradt ránk a Függetlenség napja: utazás közben. Még egy utolsó szállodai egyenreggeli és búcsúséta után a Parry Lodge területén, újra megpakoltuk az autót és nyugat-délnyugat felé vettük az irányt. Kanabban már teljes erővel folytak az ünnepi felvonulás előkészületei, viszont ahol mi leparkoltuk Bedekót túracipő, naptej és fényképezőgép volt a legszükségesebb felszerelés: a navahók földjén lévő Antilop-kanyon látogatóközpontjában.

Arizona földje az Antelope Canyon felett

Látványos és játékos képek születnek a kanyont felülről fotózva

Navajo-homokkő

A Grand Canyon mellett talán a legtöbbet fotózott látnivalót nem hinném, hogy sokaknak be kell mutatnunk: a nevét a keresőkbe beírva ezrével jönnek elő szebbnél szebb képek. Népszerűsége okán mindenképpen érdemes időpontot előre foglalni a kanyon bármelyik részének meglátogatásához: az indiánok szigorúan ragaszkodnak a felállított szabályrendszerhez, nincs engedmény, plusz létszám, plusz egy vezetett túra.

A lejutást lépcsők könnyítik meg.

Mi a kanyon alsó részét, a túravezetőt pedig véleményező-oldalakat (yelp, tripadvisor) böngészve választottuk ki (Ken's Tours): a kb. egy órás látogatás fejenként 20 dollárba került (gyerekeknek $12, 6 év alatt ingyenes) plusz a navahók földjére való behajtásért még 8 dollárt kellett fizetnünk. Egy 2 óra 15 perces, fotósok számára biztosított speciális látogatásnak $42 az ára.

A Page közelében lévő földalatti katedrálisnak is nevezett képződmény a természet hosszú és kitartó munkájának gyümölcse, tulajdonképpen ma is változó állapotban. Az Antilop-kanyon feletti medencében összegyűlő és túlcsorduló esővíz, valamint a szél a réskanyon legfontosabb alakító erői. Az Antelope-patak kénye-kedve szerint bújócskázva, kanyarogva töri magának az utat a vörös navajo homokkőben, s hozza létre azt a leírhatatlanul nagyszerű látványt, amit száraz időszakban végigcsodálhatunk a kanyon alján sétálva.

A réseken behatoló napsugarak egészen fantasztikus színeket, formákat és fényeket alkotnak a szemünk elé és a fényképezőgép lencséjére. Hogy ez a kettő mennyire különbözik egymástól, azt csak  a képeket visszanézve értettük meg. 

A kanyon angol nevét a területen évszázadokon át szabadon élő villásszarvú antilopról kapta (pronghorn antelope). A navajó elnevezés központi eleme a kő: Hasdeztwazi (angolul: spiral rock arches, magyarul: hullámos, kanyargó kőívek).  Az indiánok számára a réskanyon szakrális hely, a leereszkedés és a feljövetel pedig spirituális élmény.

Oroszlán? Kutya? Mindenki mást láthat a szél-víz formálta kövekben.

A mi vezetőnk, Cody nem volt túl bőbeszédű a sziklákhoz fűződő legendák és hiedelmek elmesélését illetően. Én nem bántam ezt különösebben, jobb volt saját magamnak elképzelni a fomák adta lehetőségeket, saját magamban megélni a csend, a fénysugarak, a porszemek világát. Nem űzött és hajtott minket, szerencsére türelmes volt - ennek köszönhetően (sajnos) beérte a csoportunkat az utánunk következő had, ahol viszont hangos ováció, röhögés, egymás taposása jellemezte a hangulatot. Sajnos ez a túravezető az utolsó 10 percben minket is kihajtott a kanyonból az idő szűkére hivatkozva.

Találkoztunk itt egy kedves magyar családdal, ez is része volt a felejthetetlen 2,5 órának, amit összességében az indiánok földjén töltöttünk.

Fejkamerával készült felvételünk révén velünk sétálhatnak a kanyonban! 

Alig pár száz méterre az egyedülálló képződménytől a civilizáció is megvetette a lábát.

Búcsúpillantás

Arizonában / Utahban továbbhaladva ( nap folyamán a két állam határát összesen ötször léptük át!) nem hagyhattuk ki a közelben lévő két szintén jelentős látnivaló megnézését.

A Colorado vájta kanyon egyik legkülönösebb része a Horseshoe Bend (Patkó-kanyar). Mi ugyan csak felülről szemléltük meg, de lehetőség van természetesen a vízről, illetve gyalogtúrázva is felfedezni.

A 89-es út melletti parkolóból egy 2,4 km-es séta árán láthatjuk meg a folyó patkó alakú ívét. Tikkasztó forróságban, mély vörös homokban és a szokásos nyelvi kavalkádban gyalogoltunk a fantasztikus arizonai ég alatt. Aki teheti, ne hagyja ki ezt a pontot: nem akármilyen érzés le- és felpillantani a Földnek ezen a táján.

Arizonában egyébként is egészen másféle égboltot láthatunk szerintem, mint az Egyesült Államok déli részén máshol. Ilyen kékség, ilyen tágasság, ilyen közel jövő felhők, ilyen vörös föld sehol a világon nincsen - számomra.

Lehetetlen betelni ezzel a látvánnyal!

Következő rövid megállónk a Glen Canyon-gát volt. A Colorado erejét és vadságát természetes, hogy igyekeznek kihasználni és az emberiség hasznára fordítani. Ez ez építmény és a korábban meglátogatott Hoover-gát is a világ csodái közé sorolható, legalábbis az ember emelte ipari létesítmények kategóriájában.

A Glen Canyon gátja

Szabadon sétálhatunk, nézelődhetünk a gát felett

Aki szeretne több időt is eltölthet a Glen Canyon felfedezésével, a nemzeti parkos gondozásban működő Powell-tó és környéke Arizona és Utah határán számtalan lehetőséget kínál a természet szerelmeseinek: hajózás, vadvízi evezés. horgászás, túrázás, úszás, fürdés, kerékpározás, kempingezés.

A látvány nem akármilyen: páratlan, felfoghatatlan.

Az ég szépségét a tartóoszlopok erdeje sem homályosítja el.

A látogatóközpont parkolójában elköltött szendvicsebédünk után nekivágtunk a következő célunknak: Las Vegas, Nevada. A GPS 273 mérföldet jósolt nekünk és álmunkban sem gondoltuk, hogy a megérkezésünk a Bűn Városába a sosem feledhető emlékek dobozába raktározódik el! Normális forgalmi-vezetési körülmények után este 7 körül gurultunk be a kaszinóvárosba, de megkönnyebbülésünket (közel egy kényelmes ágy és egy jó zuhany) hamar beárnyékolta az autó által árasztott égett szag. Igaz, hogy már napok óta a komfortzónáján kívül nyűztük, igaz, hogy 40 fok felett volt a hőmérséklet Nevadában, az első félórában mégis jó kis ijedtség lett úrrá rajtunk: másnapra a Halál Völgyét teveztük 50+ fokban és egyébként 1300 mérföldre voltunk az otthontól, ami egy meghibásodott, ne adj Isten tönkretett kocsival rémálomként sejlett fel előttünk! 

A hotelbe bejelentkezést követően (a kocsit átnézve, aláfekve) egy órán át kerestük ketten mi lehet a baj, bár a Mazda semmilyen konkrét hibaüzenetet nem adott, majd Miklós még egy órányi weboldalak-videók-véleményező oldalak bújása után megállapította, hogy legnagyobb valószínűség szerint az indulás előtt kicserélt és még nem eléggé kiégett katalizátor áraszthatta a számunkra rémisztő bűzt. Még jó, hogy külön megkérdezte a szerviz munkatársát kell-e bármitől tartanunk a katalizátor cseréjével a rendkívüli melegben és egyéb extrém körülmények között - minden kérdésre azt a megnyugtató választ kapta, hogy semmi gond nem lesz, az autó semmiben nem fog eltérni a megszokottól. No comment.

Bedekó-off road másnap a Mojave-sivatagban.

Ezek után megbeszélést tartottunk a továbbiakról, egyhangúlag megszavaztuk a Halál Völgye kihagyását és azt, hogy mivel eléggé elcsigázottnak éreztük magunkat, lazítunk az út végéig és kihagyjuk az otthon tervezett Phoenix és San Angelo meglátogatását. Vegasban 3 éjszakát terveztünk, így volt időnk átfoglalni a szállásokat és újragondolni mindent. Ezen az éjszakán egyikünk sem aludt sokat, miután holtfáradtan ágyba dőltünk lerobbant autók, felforrt hűtővíz, több száz dolláros szervizdíjak, térképen megrajzolt útvonalak, túlfoglalt szállodák, check engine-lámpák, saját butaságunk kérdései üldöztek mindkettőnket.

Van, hogy a Gondviselés egy sangria red Mazda 6 formáját ölti magára!

Az már csak hab a tortán, hogy hazaérkezésünk után a Halál Völgye weboldalán olvastam, hogy július 5-én áramszünet miatt a rangerek evakuálták az egész nemzeti parkot, mivel az 52 fokban sehol nem tudtak a látogatók számára megfelelő körülményeket (hideg víz, lehűtött helyiségek) biztosítani. A Mazda tehát "okosabb" volt mint mi: általa kaptunk jelet, hogy nem kell / nem szabad aznap a Death Valley-ba kirándulnunk!

Július 5.

Mojave-sivatag, Kelso, Kalifornia

Na, csöbörből vödörbe! Halál Völgye helyett egy másik sivatag, mi a különbség?

A Mojave-sivatagot azért nem szerettük volna elhalasztani, mert akkor az összes dél-kaliforniai száraz élőhelyet kihagytuk volna. Kb. 100 mérföldnyit autóztunk délnyugatnak LV-ból, így azt gondoltuk valahogyan csak visszajutunk, ha esetleg történik bármi váratlan.

A kocsival szerencsére nem történt semmi, viszont ilyen szembenézésben volt részünk!

Az autópályáról a Zzyzx Road lehajtónál kanyarodtunk le és nagyon hamar a senkiföldjén találtuk magunkat a szó legszorosabb értelmében.

A célunk éppen ez volt már a Death Valley tervezésével is: kipróbáljuk azt a bizonyos rekkenő hőséget, amikor levegőt sem bírsz venni a forróságtól és megnézzük milyen élet létezik ezeken a vidékeken. Mert élet van, ebben biztosak voltunk. Akik ide költöznek, persze leginkább maguk választják lakóhelyül (rejtőzködő helyül) az elhagyott országrészeket - bizonyosan nem ok nélkül.

Tuendae-tó, azaz oázis a sivatagban

Zzyzx apró település volt a Soda Dry Lake mentén, ma szellemvároska. A különös természeti adottságoknak köszönhetően forrásvízzel ellátott termálfürdő működött (Soda Springs), a mesterségesen kialakított Tuendae tavacska ma is megvan, valamint a tájékoztató táblák szerint a Kaliforniai Egyetem aktív kutatóközpontot tart fenn 2016-ban is. Kicsit az volt az érzésünk, hogy valaki biztosan figyel minket (volt parkoló autó a komplexumnál), s a nyaralóházikókat is mintha csak tegnap használták volna... 

Kaliforniai képeslap

A következő képen látható gyalogútnak mi nem akartunk  nekivágni (bár az ott látható keréknyomok alapján és a tómeder szélére fektetett gerendák ellenére ezt nem mindenki gondolta így), de azt eldöntöttük, hogy visszamegyünk egy keveset az autópályán és Bakernél lehajtva mégiscsak a sivatagon keresztül megyünk vissza Vegasba.

 Soda Dry Lake

A Kelbaker Roadon aztán Kelso felé vettük az irányt és az éppen újonnan aszfaltozott úton hamarosan többekkel is találkoztunk. Mindjárt bátrabbak lettünk magunk is.

Azért vacilláltunk a döntéssel, mert tavasz óta folyamatosan néztem a nemzeti parkok oldalán a figyelmeztetéseket és a Mojavéban állandó útlezárásokról adtak hírt először áradások elmosta (nem létező) utak miatt, később pedig az új út építése okán. Kár lett volna kihagyni a világnak ezt a pontját! A videó és a képek többet mondanak mindennél. 

A hőség mellett igen nagy volt a csend és térerő semmi (!!!) - mi ezt nagyra értékeltük. A forró levegőt egyébként meg lehet valamelyest szokni, a perzselő, erős napsugarakat nehezebb tolerálni. Árnyék? Az autóban...ahol igyekeztünk a klímát nem járatni annak jegyében, hogy elkerüljünk egy lehetséges újabb hibát. Bennünk volt még a tegnapi égett műanyagszag  és nem akartuk, hogy a hőség tényleges kárt okozzon az autóban.

A kietlenség ellenére megejtő és figyelemre méltó ez a vidék.

Ha valaki megnézi a sivatagot a térképen, óriási területet talál, mindez ma védelem alatt áll. Nem is túl régen nemesfémbányák működtek; postahivatal, lakóházak és vasútállomás is volt Kelso városában. Ma már ennek csak nyomait találjuk, bár teherszállító vonatok még rendszeresen közlekednek erre és elszórva ranchek is felfedezhetőek az úttól távolabb eső részeken.

Vasútállomás a sivatagban

Kelso a nemzeti park információs központja is egyben, s persze messziről érkező látogatók-vándorok találkahelye. Volt aki az ebédjét költötte el a fák árnyékában, volt aki csak felfrissülést keresett (légkondícionált illemhely, hideg ivóvíz), s volt aki hozzánk hasonlóan elidőzött, elolvasta a táblákat, fotózott, körbesétálta az épületeket. 

Az egykori postahivatal épülete.

A pusztuló Kelso képei.

Minden szög mást láttat az eltűnő emberéletek hátrahagyott nyomaiból.

Találkoztunk olyan fotóssal, aki elmondta, hogy ha teheti minden évben eljön ide és megörökíti mennyit változott a környezet. Szomorú, hogy egyre csak pusztul.

Vadnyugat.

A Mojave-sivatagnak ebben a részében található a Föld második legnagyobb kiterjedésű Joshua-fával borított egybefüggő területe (az első a Joshua Tree Nemzeti Park, kissé délebbre Kaliforniában).

A Józsué-fa (Yucca brevifolia) nevét a mormon telepesektől kapta, akiket az alakja  a bibliai Józsuéra emlékeztetett, amint kezét az ég felé emelve imádkozik. Egyfajta útmutatóként is tekintettek a fára a Coloradón átkelve nyugat felé tartó élőhely / termőföld / boldogulási lehetőség - útkeresésük során.

A törtfehér füzérvirágokat nevelő  növény nagyszerűen "berendezkedett" és alkalmazkodott a Mojave speciális klímájához: gyökerét 11 m-re is képes a földbe ereszteni, korát évtizedekben mérik (bár pontosan megállapítani igen nehéz, mivel nem szabályos évgyűrűket épít), s a rekkenő hőség mellett virágba borulásához szükségeltetik a fagy is. Azért persze a maga sebezhetősége is megvan: szaporodását egyetlen pillangófaj segíti kölcsönös együttműködésben.

A Mojavén kívül elszórtan találkoztunk vele Arizonában, Nevadában és Utahban is. Az indiánok a leveleit kosárfonáshoz és lábbelikészítéshez használták, virágporát és kivonatait pedig gyógyító céllal. Az érkező telepesek kerítést és az állataik számára karámot készítettek az ágaiból és a törzséből.

A sivatagi ökoszisztéma oszlopos tagja számos növény- és állatfajnak nyújt segítséget / menedéket az élethez. 

Nem utolsó sorban kiváló fotóstéma!

A sorozat következő részében Las Vegas rejtett gyöngyszemeit mutatjuk be, többek között a legrégebbi eskető kápolnát és a Szervezett Bűnözés Múzeumát. Tartsanak velünk akkor is!