Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Miért is reméljük, hogy érdekli az Olvasókat tizenhat napos vakációnk többrészes leírása? Mert hisszük, hogy élményeket képekben és szavakban megosztani nagyszerű dolog. Mert az élménybeszámolóink személyesek, soha nem csak a szép és pozitív tapasztalatokról szólnak, hanem őszintén írunk a nehézségekről, szembejövő akadályokról, saját butaságunkról, hogy mások okuljanak belőle. Mert aki csak egyszer is elutazott valahová és fél év múlva újranézve a fotókat, ismét megváltozott lekiállapotba került, annak nem kell magyaráznunk miért is vágunk neki újra és újra. Egy ekkora utazás szól arról, aki vezet, aki társul szegődik és "aki" gurul. Miklós, Gabi, Bedekó. A végtelen országút hívószavára mindannyiunk lelke megrezdül. Kalandokra és úrta fel tehát!

Jó böngészést Minden Kedves Olvasónak! 

A lélegzetelállító kőív, háttérben a La Sal Mountains

• Mikor a legjobb egy ilyen autós túra: amikor télen otthon a térkép fölé hajolva tervezed vagy amikor a hangerőt maximumra tekerve darálod a mérföldeket térerő és embertársak nélkül órákon át? Esetleg amikor a lábad már leszakad a hegyi ösvényen megtett kilométerek után, de az autó még órában mérhető távolságban van?
• Milyen érzés, ha már az első 50 mérföldön belül vészjósló hangokat produkál a kocsi, miközben több, mint négyezret tervezel vele megtenni?
• Miért vándorol az ember fia sivatagról sivatagra 40+ fokokban?
• Mire gondolok, amikor nagyapám nevét beírom a mormonok óriási családtörténeti adatbázisának keresőjébe?
• Mi a legrosszabb Észak-Amerika egyik legnépszerűbb, legszebb, leglenyűgözőbb nemzeti parkjában?
• Hányszor tervezed át az utazást a két hét során és hogy üldözöd a bizonytalansági tényezőket éjszaka álmodban?
• Olimpiai faluban is lehet/érdemes turistáskodni?
• Mit jelent Utahban a Zion-függöny?
• Érkeznek "égi jelek" a 21. században a világ legismertebb kaszinóvárosába?
• Milyen leckéket kapunk toleranciából egy hosszú road trip során?
• Mit ettünk elsőként, amikor hazaértünk Texasba?

Mielőtt a fenti izgalmas kérdésekre megadnánk a válaszokat, álljon itt pár számadat az utazásról!

• 16,5 nap
• 7 állam
• 5 nemzeti park
• 4421 mérföld (7115 km)
• 109 F a legmagasabb hőmérséklet, amit mért az autó (42,7 C)
• 100-120 km túracipőben megtett (gyalogolt) távolság
• 3,2% a legalacsonyabb alkoholtartalom sörben - és ez Utahban erősnek (heavy beer) számít!
• 539 l elfüstölt benzin (142,55 gallon)
• 31 MPG (7,6 l/ 100 km) fogyasztás
• 8 szállodai szoba összesen 64, a rendelkezésünkre bocsátott törölközővel
• 5 látnivaló/hely, amiről lemondtunk (Million Dollar Highway, Vom Fass, Halál Völgye, Phoenix, San Angelo)
• 21 l elfogyasztott izotóniás ital az izzadás ellenében

Június 24-25.

Az első másfél nap során daráltuk a mérföldeket északnyugat felé tartva, célunk Moab (Utah) volt. A "37 mérföldes átok" sajnos most is lesújtott: ismeretlen hang keserített el mindkettőnket Austinból kifelé gurulva. Egy benzinkúton megállva máris hibaelhárítás következett: valószínűleg a szervizben hanyagul végzett munka következményeként (aki olvasta a felkészülő bejegyzésünket, tudja, hogy milyen javítanivalók merültek fel és oldódtak meg Bedekónál) az autó alját védő műanyagborítás megrepedt és a menetszélben folyamatosan hangot adott. Tekintettel az előttünk álló változatos terepekre, nem hagyhattuk figyelmen kívül, illetve leszakadni a leválni akaró részt, hanem rögzíteni kellett: gyorskötöző, egy hajdúsági bicska és egy találékony autótulajdonos volt hozzá "mindössze".

Este 7-kor értünk Sweetwaterbe, ahol mindig elkap minket az I am in an American road movie! érzés. Több, 2-3 Union Pacific-mozdony vontatta hosszú szerelvénnyel futottunk együtt, s hogyan is ne jutna eszünkbe Jeremy Clarkson híres mondatán túl a Volt egyszer egy vadnyugat!

Lubbockban Buddy Hollyt hallgattunk és megitattuk Bedekót - errefelé olcsóbb a benzin. 447 mérföld után értünk ki Texasból, majd még 20 mérföldet senyvedtünk piszok rossz minőségű aszfalton, nagy szélben kavargó porfelhőkkel Portalesig.

Szombaton további távolság leküzdése került csak az útinaplónkba. 12 óra a fedélzeten Albuquerque-Cuba-Durango-Cortez-Monticello-Moab útvonalon. Nem telt eseménytelenül a nap, hiszen már ekkor meg kellett hoznia Miklósnak egy az egész utazást érintő döntést: vállalható-e az általa olyan nagyon vágyott Million Dollar Highway a hegyekben Silverton és Ouray között az 550-es úton vagy nem? Durangoban ejtőzve, erejét felmérve lemondott a csodás látványt ígérő szerpentinről: ekkor már 7 óra vezetés volt mögötte és a látnivaló miatt háromórás kitérővel nehezített út még előtte. Helyette beértük Colorado mesés útjaival: zöld mezőkön legelésző lovak, tájbarát házak piros háztetőkkel, derengő, kéklő hegyek, friss levegő és emberi hőmérséklet! Lehúzott ablakkal lehet autózni!

Magányos óriás Colorado és Utah határán

7 órakor léptük át Utah határát és fél 9-kor jelentkeztünk be a motelbe.

Június 26. 

Arches Nemzeti Park, Moab, UT

Többé-kevésbé pihentető alvás után nem túl derűsen vágtunk neki a nemzeti parknak, már reggel 9-kor erősen tűzött a nap, fullasztóan forró volt a levegő. Az utazásnak még csak a leengedő-stresszkifújást kezdő fázisában voltunk és naivan azt reméltük a szervezetünk hipp-hopp alkalmazkodik a légkondis iroda és lakás után a hőséghez. Nem egészen mentek ilyen simán a dolgok.

Ilyen hangulattal kezdtük a túrázást.

Balanced Rock (Kiegyensúlyozott kő) az Arches Nemzeti Parkban

A parkba hamar bejutottunk, bár vasárnap lévén több látogatóra számítottunk. $25 fejében egy héten át korlátlanul jöhetünk-mehetünk a parkban. Már ekkor elbeszélgettünk a parkőrrel egy, az ország minden nemzeti parkjára érvényes belépőkártya kiváltásáról, aztán elhalasztottuk a döntést a következőig. Autóval kezdtük a látnivalók bejárását és a legnevezetesebb, az állam jelképének számító Delicate Arch közelében indultunk el túrázni.

Útban a Delicate Arch felé

Nem túlságosan megerőltető a táv vagy a szintkülönbség, de a meleg tikkasztó volt.

Ez a lenyűgöző homokkőív nem látható csak az autóból kipillantva, 5,6 km-es nem túl nehéz gyaloglás árán nézhető meg. Az ösvény elején a parkőr mindenkitől megkérdezte van-e elegendő vize, biztosan kibírja-e a megpróbáltatásokat. Ennek ellenére is találkoztunk balerinacipős és fél liter vízzel bátorkodókkal. A kb. 3 órásra saccolt túrára legalább 2 l ivóvizet javasoltak a rangerek fejenként, s a vöröshomokos és sziklás talaj nem épp egy kellemes, laza sétautat ígért. Már sokadszor megállapítottuk: nagy az Isten állatkertje.

Itt az ösvény elég széles volt efféle mutatványokhoz!

Valóban nem volt nagyon megerőltető a gyaloglás, azonban a hőségpróbát mindenkinek meg kellett szenvednie. Tanulságos volt ahogy egy leleményes apuka rávette az út folytatására a lecövekelt és a feltörő hisztit kóstolgató, kivörösödött arcú, elcsigázottnak tűnő 5 év körüli kisfiát - később más parkokban is összefutottunk még az egész családdal.

Hihetetlen, szívszorító és fantasztikus érzés az ív alatt állni.

Vajon mennyi idő ilyen tónusokat kidolgozni?

Gyönyörű fotókat készítettünk, ez is egyfajta terápia a lelassuláshoz és a természet élvezetéhez. Mintegy másfél óra múltán pillantottuk meg a valóságban sokkal lélegzetelállítóbb kőívet, mint azt ahogyan addig képeken láttuk. Mögötte szakadék tátongott és távolabbra nézve havas bércek (La Sal Mountains), erdők adtak csodás hátteret a fotókhoz.

Az út végén ilyen sima és egyenes terep várt ránk.

Néhol olyan vékonynak tűnt a homokkő, hogy a szél mindjárt le is dönthetné az egészet, de közelebbről nézve és megérintve azt gondoltuk: még jó pár évtizeden át zarándokolhatnak ide a kiváncsi látogatók. Én itt lazacvörösnek tituláltam a színeket, aztán persze az esti naplementekor kissé árnyalódott a kép.

Újabb ösvény a Devil's Garden (Ördög kertje) felé.

A parkolóba visszaérve továbbindultunk és még bevállaltunk egy rövidebb gyalogtúrát. Délután 3 körül aztán úgy éreztük forróság-csapdába kerültünk: felülről a nap, alulról a sziklák ontották a meleget, ájulás környékezett főleg engem, így eldöntöttük, hogy hazaautózunk a motelbe és 7-ig ejtőzünk, lehűlünk, s a naplementére visszatérünk. Jó döntés volt, megújult erővel tudtunk még sötétedésig egy kisebb ösvényt bejárni és számtalan csodás képen megörökíteni a szebbnél szebb só-szél-víz/jég-nap-formálta köveket.

Mélyvörös, melegbarna, rőt, barnásfekete színek léptek fel a palettára,s még csak az első utahi parkban jártunk! A tájékoztató táblák többször emlékeztettek minket arra, hogy sivatagban járunk, mégis egész elképesztő növény- és állatvilágba pillanthattunk bele: törpefenyők, boróka, futónövények és virágok, valamint gyíkok, mókusok, hollók, bogarak "jöttek szembe" a túra során.

Egész délután beszélgettünk arról, hogy a teljes utazást áttervezzük és nem dél-délnyugat felé, hanem északnak indulunk, annyira reménytelennek tűnt a hőséghez való alkalmazkodásunk. Miklós bőre meglehetősen leégett és nem akartunk még 13 napon át szenvedni. Aztán a Yellowstone közelében lévő szállásárak 3 perc alatt lehűtötték a szándékainkat.

Naplementében megváltozott színekben a kövek.

A sziklák sokszor kapnak fantázianevet, de mindenki mást láthat bennük. Mi ezt Afrika-kilátónak neveztük el.

Nyúló árnyékok, terrakotta színek.

Még egyet aludtunk az egész gondolatgubancra, aztán reggel továbbindultunk az állam székhelye felé. Talán ekkor kezdődött el ténylegesen a nyaralásunk (!), pihentebben úgy véltük megbirkózunk a nehézségekkel (és utólag úgy érzem jól döntöttünk). Amikor megkérdeztem Miklóst mit szeretne hozzátenni az útinaplóba került aznapi jegyzeteimhez, rá nagyon jellemző választ kaptam (milyen kevés elég a boldogsághoz):

Búcsúkép a nemzeti parkból.

Június 27.

Park City, Utah

A gugli (a Google beceneve nálunk) négyórás utat jósolt, amit tájban gyönyörködéssel, térképolvasással töltöttünk. A marsbeli vörös kövek barnára, majd fehérre változtak, s órákon át autóztunk élet nyomait sehol nem látva, egyetlen település vagy benzinkút sem jött szembe. Még olajkutak sem voltak. Salt Lake City-hez közeledve két folyó (Green, Price) közelében mégiscsak alakult oázisszerű élettér, s nemsokára a civilizáció is beköszöntött egy jókora mekdodó-logó formájában (McDonald's) - mit mondjak, ennek annyira nem örültünk.

Salt Lake City-ről, illetve Park City-ről tudtuk, hogy hegyek övezik, így aztán nem volt meglepetés az emelkedés - s ezzel együtt a kellemesebb hőmérséklet - és a táj még változatosabbá válása. Megálltunk egy véletlenül megpillantott tábla alapján a "Menyasszonyi fátyol" fantázianevet viselő vízesésnél: nagyon szép volt az azúrkék ég és a két csúcs, amelyek között tényleg egy hosszú, vékony, hófehér fátyolra emlékeztetően hullott alá a víz.

Az állam kietlen, kopár részét magunk mögött hagyva sokáig autóztunk a  Utah-tó mentén, s a hegyek is egyre szebbek lettek. Mielőtt begurultunk volna a 2002-es téli olimpia városába még volt egy kalandunk a gugli térképének köszönhetően: az autópályáról lekanyarodva követtünk egy kanyargó és egyre több figyelmeztető táblával szegélyezett utat, ami aztán egy lezárt kapuban végződött. Az épp szolgálatban lévő alkalmazott széles mosollyal közölte: mindössze 30 millió dollárba kerül kb. a behajtás (ami csak akkor lehetséges, ha lakástulajdonosok vagyunk a lakóparkban), jót nevettünk, értékeltük a humorát, ő pedig készségesen elmondta, hogy a következő lehajtónál már célba érünk.

Az egykori olimpiai falu egy része

Délután 3 körül egy nagyon kellemes benyomást keltő, élénk kisváros főutcáján parkoltuk le a kocsit és indultunk gyalog felfedezni. Már itthon lenyűgöző képeket láttunk az olimpiai faluról (még az is megcsillant, hogy ott foglalunk szállást, de aztán a várostól való jó félórás távolsága miatt ezt elvetettük). Olimpiai logót, illetve ötkarikát nem találtunk már, de sok pálya és létesítmény teljesen aktív használatával igazi üdülővároskává alkult át az egykori versenyközpont és a ráépülő, sportolókat, küldöttségeket kiszolgáló infrastruktúra.

Park City ma is az amerikai olimpiai csapat hivatalos edzőtábora is egyben. A hegyoldalra felhúzódó, egymáshoz kapcsolódó házak és apartmanok ma lakásként, bérleményként vagy hotelként működnek. A színes, vidám épületek, gondozott kertek és temérdek virág egyedi hangulatot keltett.

A főutcán apró kávézók, galériák, üzletek, ajándékboltok sorakoztak. Kicsit elfáradva a sétában, emléktáblák böngészésében beültünk egy sörözőbe, hogy kipróbáljuk a texasiaktól igen különböző helyi italok valamelyikét. Utah állam kissé érthetetlen és eléggé szigorú szabályozással él az alkoholfogyasztást illetően. 

A 3,2% és ennél magasabb alkoholtartalmú italokat töménynek vagy erősnek titulálják és külön engedély kell az árusításukhoz. Ilyet benzinkúton, szupermarketben, kisboltokban nem lehet venni. Éttermek esetében mind a százalékokat, mind a az árusítás idejét szabályozzák és különféle engedélyekkel teszik lehetővé a fogyasztást. Bárokban sem megengedett pl. hogy tömegével álljanak a vendégek asztalán a poharak/üvegek: személyenként 1 átlagos méretű vagy 2 kisebb (pl. kóstolásra használt) sörös/borospohár lehet előttünk. Addig nem is kérhetünk másikat, amíg ezt a mennyiséget meg nem ittuk. Persze azért itt is használatos a jótékonyan takaró barna papírzacskó (üvegekhez). Létezik a Zion-függöny fogalma is: csak bort vagy sört önthetnek a vendég szeme láttára a pincérek, csaposok a poharakba; amikor koktélt vagy más kevert alkoholos italt készítenek, akkor elvonulnak egy átlátszatlan üvegfal mögé (ez a Zion-függöny), mert ezeket tilos nagyközönség előtt mixelni. A söreik leginkább szörpre, illetve szénsavas üdítőre emlékeztetnek, bár az igaz, hogy színben, ízvariációban és fantázianévben nem ismernek határokat.

Körbeautóztunk pár egykori versenyhelyszínt, sportcsarnokot és még sötétedés előtt szerettük volna elfoglalni a szállást, így napszálltakor búcsút intettünk az egyébként egyrészt nagyon sikeresnek minősített, másrészt számos botránytól hangos 2002-es téli olimpia játékhelyszíneinek.

Akadt még egy csodálkozni való az estére: ennyi műanyagcipős-selyemlebernyeges-nyloninges, rendkívül eltúlzottan sminkelt, a szükségesnél 3x hangosabban beszélő kínai turistát, mint ebben a Salt Lake-ben lévő hotelben még soha sehol nem láttunk. Azóta sem derült ki milyen okból voltak a szállodában avagy a városban.

A következő részben Salt Lake City nevezetességeit mutatjuk be, valamint beszámolunk autós kalandjainkról a Bonneville-i versenypályán és bölényekkel való találkozásunkról az Antilop-szigeten.

Ha tetszett a poszt, kövess minket a facebook-on is!