Figyelem! Közérdekű Közlemény!
A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com
A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.
Gabi és Miklós
Első midwesti road tripünk első két napjáról ebben a bejegyzésben olvashat az érdeklődő Olvasó. Szombat reggel minden körülmény ideálisnak tűnt a félórányi autóútra, délre fekvő Custer Állami Park meglátogatásához. Szuper időjárás, napsütés, "korlátlan" idő, természetközelség. A park bejáratánál nem találtunk boltot, parkőr-bázist - ez már jó jel volt. Persze a Custer dél-dakotai állami park, nem országos (nem a Nemzeti Park Szolgálat tartja fenn).
Csak a térképet jelző táblát találtuk és mellette a becsületkasszás ládikát: kitöltöttük az adatainkkal a szélvédőre ragasztható cédulát és becsúsztattuk a húszdollárost a résen, ami 1 személyautó 7 napos korlátlan belépésére jogosít. Sajnos perceken belül egy terveinket áthúzó rendelkezésről olvashattunk: annak ellenére, hogy az időjárás nem teremtett veszélyes körülményeket, Hálaadáskor szokás szerint már lezárják a hajtűkanyarjairól hírhedt Needles Highway-t, s így volt ez 2017-ben is. Szóval ez kiesett. Elmarad a szédítő kanyargás balerina Bedekóval.
Úgy döntöttünk, hogy a térképen jelölt nagy parknéző körutat választjuk ki és majd eltérülünk vagy letáborozunk, ahol kedvünk tartja. Nem választotta sok hozzánk hasonló kétlábú és kerekeken guruló egyed ezt a kikapcsolódási formát, így nagy szerencsénk volt nyugodt állatokat, csak szélfújta erdőrészeket, magányos fákat megfigyelni, meghallgatni - egyszerűen a közelükben lenni és kiélvezni ennek minden adományát. Lelassulni, friss levegőt szívni, napsütéstől melegedni, ugyanazt a képet három különböző helyről megnézni. Felbecsülhetetlen érték ez.
Legtovább talán a földikutyák telepeinél időztünk. Láttuk már apró, csupaderű rokonaikat Debrecen külterületén, tehát nem vadonatúj élmény volt, de annyi örömet adtak, hogy egyszerűen nem volt kedvünk továbbállni. Persze sokat kell várni, hogy a feszült figyelmüket elveszítsük, illetve nyilván egy pillanatra sem szűntek meg minket figyelni, társaiknak vészjelzéseket küldeni és az azonnali menekülésre berendezkedni. Igyekeztünk nem túlságosan betolakodóként viselkedni és a lehető legkevesebb nyomot hagyni.
A szamarak sokkal "barátkozóbbak" voltak: érdeklődve sétáltak az úton az autók között és pár pillanat múlva a járgányok buzgó nyalogatásába fogtak. Ezt először csak messzebbről láttuk, de hamarosan minket is kitüntettek és lenyalták Bedekó oldaláról a sómaradékos koszt - legalábbis azt feltételeztük, hogy ezért volt számukra érdekfeszítő a közelségünket ilyenformán keresni.
Bár az is lehet, hogy mást szerettek volna, csak mi nem értettük meg avagy nem voltunk vevők. Nem írtam eddig, de már nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a parkban nem karámokba vagy elzárt legelőkre szorítva élnek az állatok, hanem szabadon kószálva, a területeket egymással és a betolakodókkal megosztva.
A Custer egyik legnépszerűbb programja is a szabadon kószáláshoz kötődik: minden ősszel megrendezik a park telepített bölényeinek összeterelését. A bölényekkel mi is találkoztunk, méghozzá egy elhagyottabb földúton. Először csak hárman baktattak velünk szemben, aztán nemsokára láthatóan erőfölénybe kerültek a mi lovainkkal szemben, így szégyen vagy sem, menekülőre fogtuk - azaz inkább nem akartuk kipróbálni milyen az, ha esetleg megriadnak vagy más okból vágtába kezdenek. Biztosan mi maradtunk volna alul, a földbe döngölve, így inkább megfordultunk és szabad elvonulást engedtünk nekik. Végtére is itt mi vagyunk a betolakodók.
A magunkkal hozott szendvicsek megebédeléséhez kiválasztottuk a panorámát és komótosan bekebeleztük őket, élvezve a csendet és a napsütést. Ezután pedig elindultunk a térképen is igen viccesen mutató Iron Mountain Road-on a Rushmore-hegyhez újra. Az említett, parkon belüli út tele van malacafarkincára emlékeztető kunkorokkal, tehát azért mégiscsak jutott egy kis élvezet Bedekóval Miklósnak.
Az út végén azt mondta ugyan, hogy örül, hogy megfogadta egy kollégája tanácsát és nem Grannyvel jött ide balettozni! Bedekó ebben jobb. Nem túl magasak a hegyek (vagy inkább dombok) a parkban, de ezek a 180 fokos fordulók kis szintkülönbségnél is próbára teszik a vezetőket. Magam nem bántam (ismét), hogy nem sok látogató volt akkor, mert az amerikaiak vezetni tudása és önmagáról autóvezetőként alkotott képe között óriási a különbség. Szerencse, ha az embernek nem kell előttük vagy utánuk haladnia szerpentineken.
A Rushmore-hegy fényképkeretben: a Custer Park egyik alagútjából fotózva
A Rushmore-hegy azért került fel a bakancslistánkra, mert az a kép alakult ki bennünk, hogy ez az itteniek számára valamiféle szent zarándoklat célpontja. Önmaguk, hazafiságuk igazolásaként fogják fel a meglátogatását akár többször is életük során, mondjuk minden gyerekük meghatározott szülinapján. Valószínűleg a büszke apáknak csak elenyésző hányada meséli el a gyerekeinek, hogy azon túl, hogy emlékművet állítottak négy amerikai elnöknek, mekkora rombolást vittek véghez a természetben, illetve hogy a területet törvénytelenül vették el jogos tulajdonosaitól. A Black Hills-nek ez a része a lakota sziú törzsek szent földje volt sok éven át. 1980-ban az Államok Legfelsőbb Bírósága mondta ki, hogy a fehér telepesek alaptalanul és jogtalanul sajátították ki az indiánok földjeit. Ahhoz, hogy a szövetségi kormány felrúgja a saját szerződését, csak egy kis arany kellett.
A vita ebben kérdésben újra és újra fellángol más és más terepeken. 2012-ben az ENSZ képviselője támogatta az indiánok beadványát a tulajdonjog visszaállításáról. Azonban a végül kialkudott eredményt, 1 milliárd dollárnyi letétet egy bankszámlán a sziúk nem fogadták el, mondván, hogy nekik a föld kell és az igazság.
A hegy persze maradéktalanul beváltotta a közvélemény számára szajkózott ígéretet: turistaparadicsomot csinált egy olyan, mindentől távoleső, nem túl vonzó helyből, amelynek nem sok más esélye volt évi 3 millió látogató fogadására. Az eredeti javaslat ugyan úgy szólt, hogy vadnyugati hősöket faragjanak a hegyoldalba, köztük sziú törzsfőnököt is, de aztán az illetékesek választása Gutzon Borglum szobrászra esett, aki elérte, hogy a ma látható négyest tervezhesse és faraghassa meg látványosságként. 14 évig dolgozott rajta és a befejezést már nem élte meg, 1941 tavaszán 73 évesen elhunyt. A rendkívüli életszerűség mindenképpen a művész szakmai tudását dicséri, meggyőződésem, hogy nem könnyű az arcvonásokat és tekinteteket ennyire kifejezően kivitelezni ekkora méretben.
Ahogyan az előző posztban említettem, az elnöki fejek megcsodálásáért nem, de az autó leparkolásáért kell fizetni a parkban. A 10 dolláros parkolójegy egyébként 1 teljes évig érvényes, azaz belépésre jogosít. Természetesen egy, fotók és szelfik készítésére tökéletesen alkalmas jó nagy tér van kialakítva a heggyel átellenben. Valamelyest közelebb is mehetünk a szoborcsoporthoz, lehet tehát mókás vagy torz képeket kreálni.
Akiknél már nincs feljebb...
Illetve meghökkenni - mint én magam - hogy alattuk a robbantás-fúrás-faragás visszamaradt hordalékát azóta sem takarították el. Persze a látogatók többsége erre ügyet sem vet, nem akad fenn ilyesmin.
Az a bizonyos törmelékhegy
Van még ajándék- és könyvesbolt, látogatóközpont, múzeum, fagylaltozó és étterem a helyszínen, valamint a hegyre nyíló kiltátást megfejelték egy zászlókkal szegélyezett sétaúttal. Az 56 lobogó az államokat és a szövetség egyéb tagjait jelképezi (District of Columbia, Puerto Rico, Amerikai Szamoa, Északi-Mariana-szigetek, Guam, Virgin-szigetek).
Számos programot szerveznek egyébként további vonzerőként a parkban, pl. a legnagyobb tömeget összegyűjtő július negyedikei tűzijáték, de szinte bármilyen ötlet megvalósítható, ha az ember szerez engedélyt és leperkálja a kért összeget (esküvő, ballagási fotózás, elhunytak hamvainak szétszórása, demonstrációk, etc.) Sziklamászó-engedélyt ma már nem adnak ki, talán rájöttek nem annyira kifizetődő helyrehozni ha extrémsportolók lyukakat ütnek Lincoln vagy Jefferson fejébe.
Hogy még tovább keresgéljünk a műemlékállítás amerikai ellentmodásai között, átautóztunk a másik, sok vitát kiváltó hegyfaragás helyszínére. Elkéstünk már, kb. 15 percig volt még nyitva a Crazy Horse Memorial campusa. Őrült Ló és lova alakja még csak részben készült, el, s mivel építési területnek számít, nem látogatható vezető nélkül. Erre már semmiképp nem volt lehetőségünk, így csak körülnéztünk és pár távoli képet készítettünk.
A weboldal szerint ez a kezdeményezés Álló Medve törzsfőnöknek köszönhet a legtöbbet, aki 1933-ban szerzett tudomást arról, hogy Nebraskában formálódik egy terv arra vonatkozóan, hogy Őrült Lónak emléket állítsanak. Más lakota törzsfőnökökkel együtt azt határozták el, hogy kizárólag adományokból és civil hozzájárulásból finanszírozzák a monumentális szobrot. Amelynek a lakota nyelven Paha Sapa (Fekete-hegyek) szent hegyei között sokkal alkalmasabb és méltóbb helye lesz, mint a nebraskai Robinson-erődben (ahol egyébként Őrült Ló halálát lelte).
A szobrászt, aki élete második felét teljesen ennek a projektnek szentelte maga Álló Medve kérte fel a munkára. Korczak Ziółkowski 36 évig dolgozott Őrült Ló szobrán ingyen, egyetlen dollárt sem vett fel munkadíjként. 1982-ben hunyt el, sírja a hegy lábánál fekszik. Az eltelt időben persze megépült a látogatóközpont és a látogatók kényelmét szolgáló létesítmények, valamint lerakták egy múzeum alapjait. Az ősök alapelveit is szem előtt tartják: semmilyen szövetségi vagy állami segítséget nem fogadnak el, de ma már évi 1 millió látogatóval számolnak. A kivitelezéshez sokban hozzájárulnak a belépők és a campuson költött pénz.
Érdekes még megemlíteni, hogy Őrült Lóról soha nem készült fénykép, így a művész elsősorban a szájhagyomány alapján alkotta meg az arcát. A leírások szerint kilógott társai közül, a bőre sokkal világosabb volt, a haja pedig hullámos. A szobor, ha elkészül a lován ülve ábrázolja majd meglehetősen komor arccal és előrenyújtott bal karral, miként utódai mesélik így válaszolt az amerikai katonák kérdésére Hol vannak most a földjeitek? a hegyekre mutatva: Földjeink ott terülnek el, ahol a halottaink fekszenek.
Őrült Ló szobra a campus területén
Körutazásunk utolsó napja az előző poszt elején említett daráló Omaha irányába, immár egyetlen hosszabb megállóval megszakítva. A 90-es autópálya mentén számtalan invitáló és ingyen pohár jéghideg vizet kínáló reklámtáblát láttunk. Wall városkát a pohár hideg víz, azaz egy okos asszony korszakos ötlete tette fel a térképre a semmi földrajzi közepén. A Wallban található bevásárlócentrumról korábban írt bejegyzésünket a linkre kattintva olvashatják el.
Ha a kommentmezőkön túl szeretnél velünk kapcsolatba kerülni (bármi kérdésed van vagy csak szeretnél velünk megosztani egy történetet) akár írhatsz is nekünk a hellotravelbughu@gmail.com email címre!
Ha pedig követnél minket, megtalálsz minket facebookon, instagramon és néha youtube-on is!
