Figyelem! Közérdekű Közlemény!
A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com
A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.
Gabi és Miklós
Első középnyugati körutunk a szokásos tervezéssel kezdődött: van négy napunk Hálaadás hosszú hétvégéjén, ebbe kell beleillesztenünk a célpontokat plusz a kétszer 9 órás oda-visszautat. Hogy mi az oda, az hamar eldőlt: a Rushmore-hegy bakancslista-elem, így ez lesz a legtávolabbi cél. Crazy Horse-emlékmű, Badlands, Rapid City, Drágakő-barlang, Kukoricapalota, indiánrezervátum, hajtűkanyar-rodeó (Needles Highway) a Fekete-hegyekben. Hogy mi sikerült mindebből? Tartsanak velünk és kiderül! Lesz kaland, jó és rossz élmények, éjszakai parklátogatás, savanyú sör és sok-sok nagyszerű kép!
Ahogy visszagondolok 2017 novemberére, az első emlék az, hogy bármire, de inkább télre készülve indultunk útnak (a képeken is télikabátban, sapka-sálban vagyunk általában). Ezzel szemben nagyon szép őszi idővel ajándékozott meg a sors akkor, aranyló napsütéssel, színpompás erdőkkel, utakkal és 22 fok legmagasabb hőmérséklettel. Ennek egyébként külön örültünk, mert Texasban nem igazán volt ősz, s az a 2017-es jó hosszúra nyúlt az ország középső részén, álmos-ökörnyálas indián nyárral.
Újra úton! Valahol Dél-Dakotában...
Az útvonal kiválasztásakor most a biztosra mentünk, részint az idő rövidsége miatt, részint azért, mert a "járatlan út" rezervátumokon keresztül vezetett és mivel alig pár hónapja költöztünk ide Texasból, nem sok tapasztalatunk volt ezekről. Délen tudtuk már, hogy nagy buzgósággal állítanak meg pl. sebességtúllépésért a rendőrök minden idegen rendszámot és sarcolnak is természetesen. Nem akartuk kipróbálni vajon hasonlóak-e a középnyugati indián szervek is. Szóval 29-es autópálya észak felé Sioux City, Sioux Falls, majd 90-es út nyugat felé Keystone végállomással. 543 mérföld (874 km), 9 óra daráló. Ezért is iktattunk be megállót.
Illetve Sioux Falls-ig már szerda este elgurultunk, ez is szokásos módszerünk az útrövidítésre: képernyő mögül a kormány mögé pattanva pár órát haladva másnap arra ébredhetünk, hogy elkezdődött a kikapcs, már úton vagyunk. A Big Sioux folyón kialakult vízesést ekkor már kivilágítva láthattuk, sok sétálóval, szelfizővel, kirándulóval együtt.
Másnapi első megállónk Mitchellben (Dél-Dakota) volt, hogy megnézzük a Kukoricapalotát, amelyet Miklós főnöke ajánlott mint nagyon eredeti, nagyon Midwest, nagyon cool, nagyon ... amerikai, ezt mi tesszük hozzá. Nemzeti ünnep lévén, persze zárva volt, de nem bántuk meg, hogy megálltunk. Miért is ne lehetne palotája annak a növénynek, amiből rengeteg farmercsalád megélhetése származik? A Corn Palace-ról egy korábbi posztban írtam már, a linkre kattintva elérhető.
A 90-es autópálya mellett nem lehetett nem észlelni azt a számtalan táblát, amelyek mindegyike egy Wall nevű település boltját reklámozta. Nemigen vettük komolyan eleinte, hiszen itt minden a pénzköltésről és az arra való buzdításról szól. Aztán a ki tudja hányadik, ingyen pohár vizet hirdető tábla után rákerestem a neten és megállapítottuk, hogy megér majd egy megállót, de már csak visszafelé. Nem akartunk eltérni a Hálaadás napjára tervezettektől - olyasmiket nézünk meg, amik a nemzeti ünnep ellenére nyitva vannak - így el is térültünk a Badlands Nemzeti Park felé.
Nem túl sokat tudtam róla ezelőtt, talán csak azt, hogy a Farkasokkal táncolót itt (is) forgatták. Nem gondoltuk, hogy az autóból kiszállva félóra alatt megnézhető. Inkább csak szerzünk egy rövid benyomást és ha tudunk, visszatérünk. A visszatérés még várat magára. Az a terület, amiről mindenki "rosszakat" jegyez fel, csakis érdekes lehet: őslakosok, kanadai prémvadászok, telepesek leírásai rendre utazási nehézségekről, mostoha időjárásról, extrém körülményekről, vízhiányról számolnak be.
Nem véletlenül kapta a nevét sem (bad lands=rossz vidék). Délután volt már, amikor Bedekót megállítottuk, tehát észlelhettük a nem mindennapi fényviszonyokat, ez nyerő pont a fotózás szempontjából. Szóval Badlands - legközelebb. A látványkörút egy részét azért láthattuk, hiszen tulajdonképpen áthajtottunk a parkon dél felé.
Naplemente a Pine Ridge-ben
Kijelölt célpontunk volt Wounded Knee a Pine Ridge Rezervátumban. Majdnem az államhatárig kellett autóznunk, hogy az őslakosok lemészárlásának emlékművét megnézhessük. A táj változatos, vad arrafelé. Reméltük, hogy saját magunk választotta módon nézelődhetünk, nos ez nem jött össze. A temetőben sétálva szegődött a nyomunkba az első kéregető. Miután adtunk neki pár dollárt - ami hiba volt - újabb és újabb nélkülözők jelentek meg a markukat tartva. Nehéz volt megszabadulni tőlük. Nem arról van szó, hogy nem adunk szívesen, de valamennyiük iskoláztatási / fűtési / családfenntartói gondjait talán nem nekünk kéne orvosolni. Végül már szinte menekülőre fogtuk, a vérengzés tényleges helyszínét nem közelítettük meg, mellesleg azért sem, mert loncsos kutyahad teljesített őrszolgálatot. Korábban erről írt, részletes posztunkat a fenti linkre kattintva olvashatják el. 
Nem először fordul már elő, hogy az amerikaiak legfontosabb családi ünnepének estéje valahol útközben ér minket. Miközben családok ezrei ülnek körbe nagy asztalokat, hogy megemlékezzenek a legendás, ám kérészéletűen békés bennszülöttek-hódítók-vacsoráról, mi ketten naplementét csodálunk a kontinens valamely szegletében és este vidáman költjük el a májkrémes zsemle-csipsz-helyi sör hálaadó estebédünket. Most is így volt ez, a naplemente a rezervátumban ért minket, s a vacsoráig még kétórányi autóút állt előttünk Keystone-ig. Este 9 körül csekkoltunk be a hotelbe és újfent hálát adtunk azért, ami megadatott abban az évben, illetve azon a napon kettőnknek. 
Hálaadás-vacsora deluxe kivitelben - helyi sör hiányában egy addig nem látott alaszkait kóstoltunk meg.
A hotelről mindkettőnknek jó emlékei vannak. Tudjuk, hogy errefelé nagyon jók ebben: pár tárggyal meg lehet teremteni azt a gyerekkorban az indiános könyvekből elképzelt csodavilágot, amit vadnyugatnak neveztünk. Magam ezt éreztem belépéskor. Mindezt még megfejelték a szezonális díszítéssel, s máris kész a fejünkbe bevésődő barátságos, melegséget árasztó, stílusos vendéglátás.
Mindezt azért említem meg, mert rendszerint olyan hotellánc egységében foglalunk, ami már bevált, nem keressük a meglepetéseket ezen a téren. Kevés az üdítő kivétel, mint ez is volt Keystone-ban, ami valamiért emlékezetes marad.
Péntek reggel nem fő célpontunk felé indultunk, mivel esőre állt. Úgy gondoltuk ez a legjobb alkalom, hogy a Drágakő-barlangot (Jewel Cave) megnézzük, s mire végzünk remélhetőleg az idő is javul. Kacérkodtunk az út tervezésekor wyomingi nevezetességekkel is, de végül abban maradtunk, hogy majd meglátjuk. A barlang jó választásnak bizonyult, pont kibekkeltük vele a megázást. Természetesen csak vezetővel léphetnek be a látogatók, csoportosan.
Egy folyamatosan változó környezetet volt szerencsénk látni, hisz a teljes feltárását még nem fejezték be. A látogatóközpontban arra figyelmeztettek, hogy mérsékelten nehéz túrára kell felkészülnünk, s ebbe 723 lépcsőfok is értendő. Nem fogunk kimerítő leírást adni, inkább a szerzett benyomásokat. Úgy emlékszem hosszan sétáltunk és nagynak tűnt a bejárt tér a föld alatt. A megvilágított részek, illetve a képződmények mindenki fantáziáját megmozgatják és jó csoportot fogtunk ki: sem hangoskodás, sem unatkozó-nyafogó gyerekek nem színesítették az élményt. A nevét adó ragyogást viszont megerősítem: sokszor valóban drágakőként csillogtak a sétaút melletti alakzatok, képződmények.
Mi hárman Wyomingban
A túra végeztével jött el a majd meglátjuk: hamar eldöntöttük, hogy átautózunk Wyomingba. Megnéztük a térképen a Rapid City-be visszamenő utakat és ezt látványosabbnak gondoltuk, plusz Bedekó (és mi magunk is) behúzhatott egy újabb államot a Ki látott többet az ötvenből? kihívásban. A tél közeledtével nem akartuk már bevállalni az északabbra és nyugatabbra fekvő nemzeti parkokat, így valóban csak egy pici szeletet láttunk Wyomingból. Havat is, Bedekó téligumi-szettjét itt próbálhattuk ki először. Newcastle, Four Corners, Cheyenne Crossing útvonalon Deadwood városkába érkeztünk a Fekete-hegyeket kerülve.
Csak egy rövid kitérő alatt ennyi arcát mutatta meg Wyoming - biztosan visszatérünk még ide!
Deadwood mindenképp megér egy látogatást, Amerika-őrülteknek egyenesen kötelező: minden a szórakoztatásra épül számtalan vadnyugati showelemmel fűszerezve. A XIX. század végén törvényenkívüliként híresült el a város, mindennaposak voltak a leszámolások, rablótámadások és gyilkosságok. Miután Custer tábornok expedícióját követően "felkerült a térképre", elárasztották az aranyásók és szerencsevadászok. Sorra nyíltak az ópiumszalonok, bordélyházak, játéktermek. Fénykorában 5000 lakója volt. A bányák és a szórakoztatóipar fellendülése annyi kínai bevándorlót vonzott, hogy Chinatown része is volt az 1870-es években. Temetőjében találjuk Calamity Jane és James Butler Wild Bill Hickok sírját.
Deadwood, Dél-Dakota
Egy parkolóban megebédeltünk a magunkkal vitt csapathadtápból és autóztunk egy kicsit mivel az eső hol abbamaradt, hol nekilendült. Festői környezetben egy sármos kisvárost láttunk, ma már persze modernebb kikapcsolódási lehetőségekkel: kaszinók, wellnes-hotelek, fürdők, kávézók, sörfőzdék, borospincék, s millió program a történelmi hagyományokra épülve: rodeó, orosz rulett, fegyveres éjszakai őrjárat- és aranybánya-túrák, aranymosás, fesztiválok, koncertek.
Rapid City belvárosa
Még napszállta előtt vissza akartunk érni Rapid City-be, ezért késő délután újra a lovak közé csaptunk. Ezt az utat nem a városlátogatásra hegyeztük ki, így nem is térképeztem fel mit lehetne megnézni Dél-Dakota második legnagyobb városában. Leparkoltuk a kocsit egy biztonságosnak tűnő helyen és gyalog vettük a nyakunkba a várost. A belvárosban szinte minden sarkon amerikai elnökök életnagyságú bronzszobraiba botlottunk. Egy 2000-ben kezdődött városi projekt megvalósulása a 42 műalkotás, amelyeket 5 helyi művész készített el. Barack Obama szobrát (negyvenharmadikként) 2019-ben avatták fel.
Ünnepi díszben / giccsben úszott már az összes kirakat, girlandok és égők díszítették a fákat, bokrokat, épületeket.
Volt részünk egy meglepő találkozásban: útbaigazítást teljesen véletlenül egy olyan, egy bár előtt dohányzó férfitől kértünk, aki a második mondatban magyarul szólalt meg. Mint kiderült Romániában született és keveset beszélt magyarul. Láthatóan ő is meglepődött és kölcsönösen örültünk a véletlennek.
Már sötétedett amikor rábukkantunk a belvárosban egy graffitikkel teli átjáróra. Sokáig benne ragadtunk, mert eléggé forgalmas és érdekes volt. Már csak itthon keresve tudtam meg, hogy engedéllyel lehet a festékszórókat használni, de ilyet igazából csak kérni kell a város megfelelő szervétől. A felületeket persze sokszor újrafújják, tehát ismét egyszeri és megismételhetetlen dolgot láttunk: kevéssé valószínű, hogy bármikor vissztérve ugyanazokat a képeket, feliratokat böngészhetnénk. Itt megintcsak megkörnyékezett minket egy helyi arc - 3 perc múlva már azon siránkozott, hogy nem tud hazamenni a beteg családtagjához a Pine Ridge-be, ezért igazán adhatnánk kölcsön...
Vacsorahelyre már a séta közben ráakadtunk: egy téglafalra festett óriási tűzoltóportét láttunk meg és rövidesen rájöttünk, hogy egy egykori tűzoltóépületről van szó több mint 100 éves múlttal, Történelmi Emlékhely besorolással.
A Firehouse Brewing Company, amelynek ma helyet ad, az első helyi sörfőzde, amely 1991-ben nyílt meg, azóta folyamatosan működik, helyben főzött sörrel, s a weboldala szerint kiváló konyhával. Ez pont nekünk való helynek tűnt: sokszor leírtam már, hogy igyekszünk helyi ételt-italt kipróbálni amennyiben lehetséges, bármerre járunk. Ugyan a jéghideg sörre gondolva pár percig tanakodtunk, de mégis beültünk. Egy egész sor kispohárnyi folyékony kenyeret megkóstoltunk, de előtte azért melegítettük magunkat egy kis forró sajtlevessel.
Az étel egész jónak bizonyult, a sörök azonban nem jöttek be végül (ha bejön, az azt jelenti, hogy biztosan hozunk belőle haza, későbbi emlékfelidézőnek). Számomra talán ekkor igazolódott be, hogy nem jó ötlet bármivel összefőzni a sört, illetve hogy vannak akik a savanyúra esküsznek. A hely hangulatos volt, rengeteg tűzoltó emléktárggyal, fotóval és nagyon sok vendéggel.
Első pillantás a Rushmore-hegyre
Az éjszakában indultunk vissza Keystone-ban levő szállásunkra, de még tettünk egy kitérőt a Rushmore-hegyhez, mert útközben egy kanyar után felbukkant kivilágítva. Meglehetősen kísértetiesnek és érdekesnek tűnt, így odahajtottunk.
Maga az emlékhely ingyenesen látogatható, de a parkolásért kell fizetni. Péntek éjjel ez utóbbi nem volt már nyitva, de odasétálhattunk a gránitheggyel szembeni nagy placcra. Nem voltunk egyedül egyébként és közelebbről is borzongató volt az élmény, annyira élethűek az arcok. Legalábbis számomra ezért voltak félelmetesek, úgy tűnt, mintha bármikor megmozdulnának vagy megszólalnának.
Nappali felfedezésükről a bejegyzés második részében olvashatnak. Folyt. köv! Tartsanak velünk akkor is!
Ha a kommentmezőkön túl szeretnél velünk kapcsolatba kerülni (bármi kérdésed van vagy csak szeretnél velünk megosztani egy történetet) akár írhatsz is nekünk a hellotravelbughu@gmail.com email címre!
Ha pedig követnél minket, megtalálsz minket facebookon, instagramon és néha youtube-on is!
