Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

2017 novemberében jártunk Dél-Dakotában, Hálaadás napján a Wounded Knee-i mészárlás helyszínén a Pine Ridge Rezervátumban. Mérlegünk nem lett egyértelműen pozitív.

Kisebb road tripünk tervezésekor ismét legalább kétszer annyi látnivalót igyekeztünk betárazni, mint amennyit az idő enged, részben mert mindig kevés a szabadság, részben mert nagyobb amerikai ünnepeken meglehetősen tágak a határok a nyitvatartást illetően - 5 év múltán is érnek meglepetések minket. A témával kapcsolatban nagyon sok ellentmondásos információra bukkantam, így gondolom adnak majd a soraim támadásra okot. Minden értelmes vitának (érvek ütköztetésének) állok elébe! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez egy személyes élménybeszámoló.

Szokásomhoz híven ezúttal is olvastam véleményeket az ott megfordultak tollából és inkább szorongó, mintsem könnyed szívvel vettük az irányt a Badlands Nemzeti Parkból a rezervátum felé. Tudjuk, hogy saját törvényeik érvényesek az adott területeken, saját rendőrségük állíthat meg az úton és a "betolakodó" fehér ember biztonsága sosem garantált. A kiváncsiságunk azonban általában győz, bár kulturális korlátainkat nem mindig sikerül átlépnünk.

Wounded Knee 1990 óta történelmi emlékhely az Államokban, bár az események leírásának és értelmezésének jó néhány vitatott pontja van mind a mai napig. Amit az amerikai hadsereg csataként definiál, az az indiánok számára mészárlás. Nincsenek egyértelmű adatok az áldozatok számát illetően egyik oldalon sem. A konfliktus oka(i)t sem tárták még fel maradéktalanul. Wounded Knee egy máig be nem gyógyult seb, kutatások és műalkotások állandó témája. Én legutóbb Jonis Agee 2016-ban megjelent The Bones of Paradise című könyvében olvastam róla érzékletes leírást.

Az 1800-as évek végére elhúzódó véres háború a kormány katonáival, a sorozatos természeti csapások következtében beálló éhínség és a területeiket folyamatosan fenyegető-zsugorító európai telepesek érkezése egyre elkeserítőbb helyzetbe hozta a síksági indián törzseket. A reménytelenség és a kiszolgáltatottság talaján született meg és terjedt közöttük Wovoka próféta jövendölése és egy új messiás várása: szellemtáncot járva, egymást támogatva kilábalhatnak a válságból szellemeik megidézésével és segítségül hívásával. A jövendölés arról szólt, hogy a telepesek eltűnnek, a bölények pedig visszatérnek a szabad prérikre és nem katonalovak dobogása fogja felverni a megszokott csendet; az indián törzsek visszanyerik vadászterületeiket és az élet visszatér a régi kerékvágásba. Ebből a célból gyülekeztek - szellemeik megidézése és közös tánc - 1890 decemberében a Pine Ridge Rezervátumban, a mai Dél-Dakota déli részén, a Wounded Knee patak mentén. 

Ahhoz, hogy a kormány képviselői és döntéshozói félreértsék a helyzetet nagy mértékben hozzájárult az a szerencsétlen tény, hogy az év októberében új tisztviselőt (indián ügynököt) neveztek ki a terület élére Daniel F. Royer személyében. Royer szinte semmit nem tudott a bennszülöttekről, viszont rettegett tőlük és semmilyen párbeszédre nem volt hajlandó velük. Felfegyverzett indiánok jelentette fenyegető veszélyről küldött jelentéseket Washingtonba és kért egyre több és több katonát az ellenség megfékezésére. Támadástól tartva az amerikaiak megelőző hadműveletekbe kezdtek, például letartóztatták és (elszabadult indulatok következtében és kontrollálhatatlan események során) meggyilkolták Ülő Bikát, valamint Nebraskából az Omaha és a Robinson erődből is teljes századokat küldtek a Wounded Knee patakhoz állomásozni. Ülő Bika halálhírére a környező rezervátumokból  megszöktek a feldühödött és elkeseredett indiánok és a Pine Ridge-ben gyülekeztek.

A rendkívüli hideg, az indiánok között gyorsan terjedő himlőjárvány, a katonáknak hordószámra kiosztott whiskey, a napokon át tartó, egyhangú dobolás és az idegőrlő várakozás nem sok jót vetített előre. 1890. december 28-án kb. 350 Lakota indián volt a rezervátumban legalább 500 amerikai katona gyűrűjébe zárva. A katonák egyáltalán nem értették az indiánok szertartásait, az indiánok pedig túlbecsülték a próféta szavát az amerikai fegyverek hatástalanságáról. December 29-én Nelson Miles tábornok elrendelte az indiánok lefegyverzését. Máig nem derült ki melyik oldalon dördült el az első lövés a tipik módszeres feltúrása során, ez azonban az indulatok elszabadulásához és embertelen vérfürdőhöz vezetett. A rettegő / részeg / felhergelt katonák 4 Hotchkiss M1875 gyorstüzelőt is bevetettek, a táncoló és golyóálló ingükben hívő indiánok pedig rendkívül könnyű célpontot jelentettek. A halál szelleme napokig lebegett a völgy felett, hiszen az erős fagynak és az évvégi ünneplésnek köszönhetően csak napok múltán kezdték meg a holttestek összegyűjtését és elföldelését. Szemtanúk és leírások számolnak be a katonák hullarabló kegyetlenkedésiről és emléktárgy gyűjtéséről.

2017-ben a megadás fehér zászlaja, s egyben az amerikai kormány embertelenségének mementója még mindig lobog a kis emlékhely felett és az események baljós árnyai is kísértik a látogatót. Ottjártunkkor még 4-5 ember kószált a temetőben és az emlékhely körül. Sajnos mindegyikünk nyomába szegődött egy-egy kéregető indián, aki köszönés után az arcunkba tolta a saját történetét és nyíltan pénzt kért a gyerekei iskoláztatásához vagy a lakása fűtéséhez. Számunkra ez nagyon visszatetsző volt és hogy megszabaduljunk tőlük, természetesen adtunk néhány dollárt. Az emlékezést mindenképp tönkretették.

A vérfürdő tényleges helyszíne a Wounded Knee patak mentén, ahol fák és bokrok húzódnak a kép közepén.

Belépőt ugyan nem kérnek azért, hogy meglátogasd a helyet, de adományt elfogadnak és mi szívesen is adtunk volna erre a célra: fenntartásra, kutatásra, állagmegóvásra. Azonban nem éreztük kötelességünknek a közelben lakó családok anyagi támogatását úgy, hogy egy sír mellett állva keresem a pénztárcámat a hátizsákban. Ráadásul miután emberünk eltávozott, azonnal egy újabb jelent meg, ugyanazzal a szívszomorító történettel tartva a markát. Ezek után annyira nem volt már kedvünk az út másik oldalán a patak mellett - a mészárlás tényleges helyszínén - sétálni, ahol egyébként szintén álltak konténerházak és kóbor kutyák fogadták az oda merészkedőket.

Naplementekor meglehetősen feldúlt lélekkel hagytuk magunk mögött az emlékhelyet és a rezervátumot. A következő napon újra szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy fehér ember lévén - az indiánok szemében - nyilván bűnösek vagyunk a fent leírtakban: Rapid City belvárosában sétálva ismét hozzánk szegődött egy indián és bár nem volt rosszul öltözött és nem a legolcsóbb cigarettát szívta, mégis pénzt kért tőlünk nyíltan arra, hogy visszautazhasson Wounded Knee-be. A sztorija túlságosan átlátszó volt és mi pedig csalódtunk, mert egyébként a beszélgetés barátian és normálisnak indult.

Ha tetszett a poszt, kövess minket a facebook-on, instagram-on is!