Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

2017. szeptember 23. beíródik a családi történelemkönyvünkbe piros betűkkel.

Nebraska-pirossal.

Elmentünk az első amerikaifutball-meccsre. Öt évet töltöttünk Austinban, mégsem ültünk sosem a lelátón Longhorn-mérkőzésen, bár párszor terveztük. A mostani élményt több véletlennek köszönhetjük - és egy kedves magyar ismerősnek, aki megajándékozott minket 2 nagyon jó helyre szóló jeggyel a nebraskai egyetemi futballcsapat játékára.

Hazai pályán, a lincolni Memorial Stadium-ban.

(A továbbiakban nem egy szakkommentátor meccsleírását, hanem egy bölcsész élménybeszámolóját olvashatják, aki az előbbire vágyik, ne olvasson tovább!) Az egész szombatot máshogyan terveztük: piacra menni, szemüveget készíttetni, gulyáslevest főzni, ezek szerepeltek a to do listánkon. Mindebből semmi nem valósult meg, programpontjaink így módosultak: a játékra készülődés, hangolódás és utazás. Előző nap Gabi a huskers.com-ot bújta, Miklós pedig kifaggatta az ismerőseit: mire készüljünk, vigyázzunk, stb. Tanácsként annyit kaptunk, hogy öltözzünk pirosba (mivel az a csapat színe), vigyünk naptejet és csak lazán. A honlapról persze kiderült egy csomó szabály, amihez alkalmazkodnunk kell, illetve hasznos volt, hogy nem a helyszínen derült ki. Pl. hogy csak tok nélkül vihetjük be a fényképezőgépet vagy a látcsövet, simán visszaküldenek az esetleg 20 percnyi gyaloglásra leparkolt kocsihoz, ha nem így lesz. Szóval betartottunk mindent.

Az optikába elmentünk és bár a szemüvegek megrendeléséig nem jutottunk el, a hangolódást már itt elkezdhettük: a bolt minden egyes dolgozója Nebraska-színekben pompázott és valamennyi vevő a csapat pólóját viselte. Már Omaha felett számos óriási piros zászló  lengett és amikor rákanyarodtunk a Lincolnba vezető autópályára a játék kezdete előtt 4,5 órával a pirospólós sofőrök sűrű sorokban robogtak a tőlünk 50 mérföldre / 50 percre fekvő város felé. Hallottuk már korábban is, hogy elképzelhetetlen kultusza van a csapatnak és az itthoni játékoknak, látni és részese lenni azonban egészen más.

Nézősűrűség a kezdés előtt 1 órával

Az államban rengeteg munkahelyen, iskolákban, ovikban, intézményekben pénteken szinte mindenki Huskers-kiegészítőket visel és piros pólót, illetve tailgate-partikat szerveznek ha a csapat szombaton itthon játszik. Zászlókkal, matricákkal, feliratokkal díszítik az autójukat, a kertet, a házat, az irodai asztalukat. Ez nem előírás, valahogy mégis mindenki szívesen tartja be.

A legfanatikusabb szurkolók egész szombati napja ennek a jegyében telik. A stadion parkolóit reggel 6-kor nyitják és nem véletlenül: indulnak a sütögetős-beszélgetős-sörözgetős bulik, hogy kellően hangoljanak a meccsre. Azért tailgate-parti a nevük, mert a pickup truckok lenyitott platóján vagy az autóhoz állított sátrak alatt sütik meg a reggelit-ebédet-estebédet és ott ülik körül a kempingasztalokat. Családok, baráti társaságok, klubok, cserkészcsapatok, közösségek összetartanak, összetartoznak, egyszerűen csak együtt vannak. Akinek kedve van a rajongók oldalán böngészni, itt megteheti.

Egy gyors ebéd után immár Lincolnban mi is a stadion felé vettük az irányt egyenpirosba öltözve, a holminkat az előírt átlátszó tasakba pakolva, a kocsit leparkolva. A város minden részéből áramlottak a járművek, majd pedig az emberek a futball katedrálisa felé. Ennyi pirosat soha életemben nem láttam még - úttörő becsületszavamra! Az emberek biccentenek egymásnak, udvariasak, mosolyognak, hiszen mindenki összetartozik: a Nebraska Cornhuskers futballcsapat soron következő játékáért jöttek össze. Szerintem nem túl sok más erő van, ami képes összeterelni a rengeteg különböző embert az amerikai angolban önálló mértékegységként használt téglalap alakú pálya köré.

Szórakoztatás mindenekelőtt

A stadiont nem túlzás katedrálisként emlegetni, a méretei még úgy is meghökkentettek, hogy tudjuk Texasban minden nagyobb és mi onnan jövünk.  A nebraskaiak szerint Omaha és Lincoln után a harmadik legnépesebb "város" az államban. A Halhatatlanok folyosóján sétálva, majd a saját szektorunkat keresve már éreztük a hangulat fokozódását: kavargó embertömegben mindenki igyekszik a helyére, megtölteni a poharát, elküldeni a szelfiket, összegyűjteni a barátokat, megcsinálni a best of the best fotókat és elfoglalni a helyét a csapat bevonuló útja mentén.

Nézősűrűség a csapat pályára lépésekor

Kb. 1 órával a kezdés előtt pillantottuk meg először a pályát és a lelátókat, ekkor még csak a feltöltődni látszott a 85 ezres stadion.  Fejünket kapkodva, sok dologra rácsodálkozva szédelegtünk a 32 fokos melegben magunk is és a Go Huskers! buzdítást először a széksorok alatt hallottuk meg, bennem a lélegzet is megállt, akkora volt a hangereje. Mivel a helyünk az ellenfél szektorának közelébe esett az ő szurkolótáborukat és pomponlányaikat is közelről láthattuk. A New Jersey Rutgers színe is a piros, így aztán nem volt meglepő a fentihez hasonló össz-stadion képeket lőnünk. 

Rutgers-Barbiek New Jersey-ből

Rengeteg ember jól összehangolt munkájának eredményeként pontban 2:30-kor elkezdődött a parádés bevonulás, a rezesbandát a pomponlányok és a zászlóforgatók követték, majd a kabalafigura, Herbie és a csapat pályára lépésekor már szinte felrobbant a stadion. Legalább 75000 ember állva-tapsolva-üvöltve köszöntötte a délután hőseit. Megvallom én nem vettem észre mikor léptek pályára a Rutgers-játékosok. Ahhoz képest, hogy ez "csak" egyetemi futball és hogy Nebraska egy kis állam kevesebb mint 2 millió lakossal, nekem minden elképzelésemet felülmúlta az amit láttam és hallottam.

 A futballisták vörös szőnyegről lépnek a pályára

A csapat beér a stadionba, nem meglepő, hogy ekkor készül a legtöbb fotó 

Szelfi Herbie-vel 

A himnusz elhangzása, a szurkolók üdvözlése, majd további feltüzelése után nem sokat teketóriáztak: kezdődött a meccs.

Egyikünk sem futballrajongó, amerikai tartózkodásunk során csak a Super Bowl összecsapásokat néztük eddig és megvallom számomra egy rendkívül unalmassá tett, túltaktikázott, élvezhetetlen játékot jelentett az amerikaifutball. Nem is értettem hogyan rajonghatnak milliók a pályán ténfergő, álldogáló, unatkozó sportolókért! Amikor Miklós kollégái azt mondták, hogy a Huskers-meccs jobb, mint az NFL, mosolyogtam. Aztán szombaton megláttam, hogy ebben van igazság. Pörgősebb, izgalmasabb, akciókkal tűzdelt sportnak tűnt most az amerikaiak féktelen rajongásának tárgya.

Kezdőrúgás előtt

Az első negyedben a Huskers első pontszerzésekor tanúi voltunk a több évtizedes hagyománynak: száz és száz piros léggömböt eresztettek szélnek a nézők a Huskers első sikerét ünnepelve. A játék során bedugult füllel "élveztük" a szurkolók buzdítását és fújolását az ellenfél akciói során, a kukoricanemzet (Corn Nation) tagjai felállva kísérték figyelemmel a hazai csapat támadásait és azonnal meg is tárgyalták a történteket. Nekem nagyon tetszett, hogy semmi erőszakos dolognak nem voltam tanúja, nem volt szitokszavakkal tűzdelt ordítozás az ellenfél tábora felé, sem füstbombák, robbanó akármik, nincs korlátlan alkoholfogyasztás és dohányzás, senki nem rontotta el a többiek szórakozását.

A szórakozást még fokozták is ütős zenével, reklámokkal, a nézők kivetítőre emelésével, hot dog-ágyú bevetésével, a pályára hívták a Dwyane Wade-Gabrielle Union házaspárt (akik biztosan tök véletlenül voltak aznap ott), a szünetben pedig még egy füvön térdelős, romantikus leánykérést is láthattunk. A meccset végül a Huskers nyerte 27-17-re folyamatosan javuló játékkal.

A hot dog-ágyú feltöltése kilövés előtt

A végeredményről már útban Omaha felé szereztünk tudomást, mivel a meccs alatt eldöntöttük, hogy nem fogunk lépésben araszolni a városból kivezető utakon a happening végén, inkább korábban lelépünk. Összességében azt mondhtajuk, hogy rajongóvá nem váltunk, bár az atmoszféra beszippantott mindkettőnket arra a délutánra. Tökéletesen felépített showműsort láttunk a szórakoztatás hazájában.

Az élmény igen fontos része (és egyben tanulsága) pedig az, hogy mekkora örömet láttunk a kollégáink arcán, amikor elmeséltük mit láttunk szombaton: idegenként, újdonsült városalakóként elfogadtuk, megnéztük és része voltunk mindannak, ami számukra talán a rajongás legnagyobb tárgyát képezi. Akaratlanul is egy hatalmas lépést tettünk az elfogadtatásunk felé.

Ha tetszett a poszt, kövess minket a facebook-on is!