Figyelem! Közérdekű Közlemény!
A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com
A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.
Gabi és Miklós
Amikor 2012-ben az amerikai kontinensre költöztünk, hónapokig az volt a legbosszantóbb kérdés, amit barát, ismerős, családtag feltehetett, hogy "Na és meddig maradtok? Örökre?" A legtisztességesebb adható válasz az volt, hogy nem tudjuk. Én hetek múltán sem értettem miért furdalja ez annyira mások oldalát, hiszen az igazat mondtuk. S aki azt állítja, hogy egy ilyen nehéz döntés meghozatala; az otthoni élet hónapokig tartó, kemény munkával járó felszámolása; az itteni hasonlóan rögös és számtalan új kihívást rejtő elindítása; a kulturális sokk megélése után határozott választ tud adni a fenti kérdésre, az szerintem enyhén szólva nem mond igazat.
Idén augusztusban már a negyedik évünket kezdjük itt, s az azóta megváltozott körülmények és életfeladatok folytán még mindig csak annyi biztos, hogy nem fogunk itt megöregedni - mert mindkettőnk egybehangzó véleménye az, hogy itt nem leányálom nyugdíjasként tükörbe nézni reggelente.
Hogy miért is vagyunk átutazóban - annak ellenére, hogy otthont teremtettünk és nem érezzük magunkat gyökértelennek - nos, erről következik egy szubjektív írás. A mostani környezetünkben senki nem fogalmazott meg hasonló gondolatokat a tapasztalatcsere során, de blogbejegyzéseket olvasva sem találkoztam még ilyennel. Mindkettőnk gondolatai benne vannak ebben az írásban, de hogy világossá tegyük, el is különítettük: a keretes részeket Miklós írta. A (remélem vitaindító!) tételmondat a következő:
Ebben az országban minden ideiglenes, mintha a felmerülő problémákra a lehető leggyorsabb, külsőre roppant tetszetős, viszonylag kielégítő, de messze nem megnyugtató megoldást kínálnának mindig.
Amerikában mindenki átutazóban van. Többségünk nagy tervekkel érkezik: megvalósítom az álmomat, önmagamat, összeszedek egy kisebb-nagyobb kupac pénzt, majd továbbállok. Mindenki így él itt: ideiglenesen. Igaz ez a használati tárgyakra, lakásra, utakra, autóra - jó lesz ez 5-6 évig, aztán úgy is megyek tovább. Kollégáim szerint az amerikaiak nagy érsze 5-6 évente tényleg költözik.
Ez az érzés először akkor csapott belém, amikor 2013-ban New York-ban jártunk. Pontosan emlékszem hol-mikor: Manhattan déli részéből komp jár a Staten Island-re. Gyalogosok számára ingyenes az oda-vissza út. Legtöbben ingázásra használják a járatokat. Egy esős, párás délután áthajóztunk a szigetre a jobb idő reményében. A St. George terminálból visszanézve a távolban Manhattan felhőkarcolói büszkén feszítettek, előttünk viszont a valóság állt, mintha minden még most is készülne és soha nem lenne befejezve: elszegetlen, egyenetlen betonélek, otthagyott kábelek, hordók, építési anyagok és törmelékek - mindenről az kiabált vissza: jó lesz az pár évig, addig kibírja, aztán úgyis továbbállok! Bár az agyam élesen őrzi a képet, a valóságban nem készült el ez a fotó.
A legelső ilyen benyomásaink a drive thru éttermek, gyorskajáldák, boltok, bankautomaták voltak. A legkényelmesebb megoldást kínálva, az autóból ki sem szállva tudunk percek alatt enni-innivalót, szükségleti cikkeket, sőt gyógyszert venni, pénzt kivenni a számláról.
Valóban időt takarítunk meg, hisz nem kell parkolni pl., csak kiválasztjuk amire szükségünk van, egyik ablaknál megrendeljük, kifizetjük, s mire a másikhoz elgurulunk, hipp-hopp már vihetjük is ... és ehetünk, ihatunk, fizethetünk, fejfájást csillapíthatunk menet közben. Ilyen egyszerű a képlet. Hallottunk már drive thru fogorvosról is ...
Valahogy erre a képletre alapozva működik itt sok más dolog is. Az másik konkrét példa az építkezések milyensége és minősége. A Cadillac Drive sorozatból tudhatjuk, hogy Amerikában a 2 by 4 típusú házépítés a szokás: 2 inch széles, 4 inch vastag "gerendákból" rendkívül gyorsan felhúzható a ház szerkezete, amit némi szigeteléssel és papírvékony falakkal fednek be. Nem egy lakóparkot láttunk már így elkészülni 4-6 hónap alatt a környékünkön! Ez átlagosan 200-300 lakást jelent.
Ha alaposabban megnézzük a betonalap széleit, a csatornázást vagy a tetőlécek levágását, akkor hányaveti módon, látszólag elvégzett munkát látunk. Ugyanez megfigyelhető az utak, hidak, parkolóházak építésénél is. S persze minden könnyűszerkezetes, így egy kövérebb ember lépteit vagy egy nagyobb autó elhaladását megérezzük a lakásban vagy a parkolóházban.
Nemrég (a sok eső következtében) beázott a szobánk fala, jeleztük a tulajdonos nevében eljáró menedzselő cégnek (olyan lakást bérelünk, ahol az árban az összes, nem a mi hibánkból eredő javítás benne van): kaptunk egy szép megnyugtató e-mailt. Folyamatban. 4 nap múltán sajnos penészfoltok kezdtek mosolyogni ránk, így újabb írásbeli jelzést küldtünk. A penész veszélyes dolog Austinban a magas páratartalom és a sok-sok allergiás ember miatt, így már aznap ott volt a karbantartó és megállapította, a baj nagy, külsős cég kell a fal egy részének cseréjéhez és a beázás valószínűsíthető oka a tető meghibásodása. A javító szakemberek pár órán belül megjöttek, a fal legszükségesebb (értsd: lehető legkisebb) darabját kicserélték, ami abból állt, hogy egy spatulával megvésték a felületét, ököllel (!!!) beütötték a falat, 3 perc alatt eltávolították. Természetesen mögötte is minden nedves volt, kis ideig légbefúvással szárították, majd újrafalazták, lefestették, szárították és kb. 1,5 óra múltán távoztak. A biztosító pár nap múlva megérkező emberének első szava az volt, milyen nagyszerű munkát végeztek. Nos igen: látszatra szép, viszont nem tudott teljesen kiszáradni, ezért még napokig fúvatták egy nagyteljesítményű ventilátorral, kétszer ellenőrizték műszerrel a száradás mértékét, viszont a baj valódi okát, a tetőt nem javíttatták meg. Vajon mire szamíthatunk a következő felhőszakadáskor?
(Mint később kiderült, semmi jóra, kálváriánk az esővel és a javításokkal több mint 2 hónapig tartott. Hetente visszajártak a külsős cég emberei és csak sokadik nyomatékos kérésünkre végeztek alapos munkát. Őket a rendszeres újabb beázások maximum udvarias mosolyra és széttárt karokra ösztönözték, míg a menedzsmentet körülményes magyarázkodásokra, egymásnak ellentmondó információk tálalására, minket hurcolkodásra, nappaliban alvásra, állandó készenlétre esőzéskor. Július elejére sok idegsejt és tárgyalás során sikerült a Texas-ban elérhető legmagasabb összegű kártérítést kiharcolnunk - s remélhetőleg a javítást sem kell újrakezdeni az őszi esők beálltával.)
S ha már az apartmannál járunk. A mostani lakást már harmadik éve béreljük. Szeretünk itt lakni, közel van a munkahelyhez, viszonylag jó környék (bár nem is olyan régen volt egy lövöldözés a szomszédban) és ami ritkaságszámba megy Észak-Austinban: használható a tömegközlekedés. Mielőtt beköltöztünk, az apartmant felújították - elvileg.
A felszínen szép, csillogó konyhai gépek, új konyhapult. Kicsit közelebbről megnézve viszont...
A következő konkrét példa az amerikai autó. A cég, ahol dolgozom, elég sok embert költöztetett már át Debrecenből Austinba, ezek közül pedig többeknek segítettem már autót venni. Kicsit értek hozzá: egy picivel több hibát észreveszek, mint az átlag vásárló és elég jól tudok alkudni.
Az amerikai autókat szeretem - korábban néhány megfordult már nálam bérautóként. Kicsit buták, esetlenek, igénytelen a belsejük, de van valami bájuk.
Ennek ellenére, 3 éve japán autót vettem és minden kollégának valami ázsiait ajánlok. Mert az amerikai autók (az amerikai kollégák nagy része szerint is!!) megbízhatatlanok, és igazán csak 3 évig jók, amíg tart a garancia. Nagyok, hatalmat sugárzóak, erőfitogtatóak, a kényelemről szólnak, viszont megbízhatatlanok, zabálják az üzemanyagot és rendkívül hamar meghibásodnak.
Valahogy ezekkel kapcsolatban is ezt érzem - pár évig jók, amíg itt vagyok aztán úgyis mindegy mi lesz vele.
Talán nem csak a mi számunkra elgondolkodtató a kérdés: miért is van az, hogy 20 - 10 - 5 a japán - koreai - amerikai gyártmányok aránya az apartman-komplexumban, ahol lakunk (ahol a legtöbb bérlő amerikai)?
Szintén saját tapasztalat az első "kórházélmény". Megérkezésünk után nem sokkal biztosítás alapján mindkettőnket alávetettek egy széleskörű kivizsgálásnak, ennek része volt egy általános vérkép. Csodaszép környezet - inkább szállodai, mint kórházi körülmények -, semmi várakozási idő, előzékeny, kedves asszisztens, sármos doki. A látszat szemkápráztató. Viszont amikor eljött a konkrét feladat, beütött a krach: a halálos lassúsággal és óvatossággal megszúrt vénámból egyszerűen nem jött vér. Soha életemben ilyet nem éltem át, mindig szuper vénám volt a klinikai nővérek szerint, nem parázok az ilyesmitől. Ott álltunk az asztal körül és nem volt megoldás. Minta nem lett, leragasztották a szúrás helyét, háromszor bocsánatot kértek, de megoldást nem szállítottak.
Számunkra a tömérdek eldobható evőeszköz-papírpohár-tányér is ezt jelképezi: vedd / edd / idd meg; dobd a kukába; menj tovább! Miért legyen esztétikusabb, többször használható porcelán / üveg az alapanyag, amikor úgyis továbbállnak a vendégek, ráadásul még fárasztó is elmosni, nem is említve a vízpazarlást a mosogatáshoz!
Minket a külföldre költözésre nem kényszerített igazán semmilyen körülmény, szakmai fejlődési lehetőségnek, világlátásnak tekintettük az első perctől kezdve. Számos ismerősünk van, számos más nemzetből hasonló indíttatással. S persze olyanok is vannak, akiket valami elűzött a hazájából (hitel, megoldatlan családi gondok, háborús helyzet, munkanélküliség). Meglátásunk szerint sokan ezt az elvet követik: idejöttem, belevágok, boldogulok, küzdök, feladom, újrakezdem, csatározok, belehalok, újrakezdem, összegyűjtöm (elveszem) amit lehet (pénz, nyelvtudás, szakmai fejlődés, kapcsolati háló) és továbbállok.
Csak a szűkebb ismeretségi körünkben több ilyen család, barát van, bár nem mondja ki, de megtette ezt vagy megtenni készül.
Átutazik.
Ahogyan mi is.
Ha tetszett a cikk, kövess minket a facebook-on is!
