Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Többszöri halasztás és újratervezés után május első szombat reggelén a kelő nap már az I-35-ös autópályán köszöntött minket. Mindketten kiváncsian vártuk, mennyire változik majd meg a táj és mire már melegítettek is a napsugarak, Floridára és Louisianára emlékeztető, az út fölé hajló fasorok között gurultunk Észak-Texas legfontosabb természeti értéke felé. Azért egy rövid kitérőt tettünk West városka híres cseh pékségébe, mert a mi ízlésünknek jobban megfelelő, érzékszerveket megbolondító, édes és sós péksüteményeket sütnek.

Uncertainbe megérkezve az eddigi legszokatlanabb városházával találtuk szembe magunkat, majd pár métert gurulva egy bolhapiac reklámtáblái hívogattak.

Sétáltunk is újra a kacatok útvesztőiben és szokás szerint találtunk meglepő dolgokat. Igen hamar ráébredtünk arra is, hogy ismét minden érzékszervünket fel kell csavarni, ha meg akarjuk érteni a vidéki amerikai angolt. De a kalandok ekkor még csak kezdődtek.

Uncertain aprócska település, mondhatnánk üdülőfalucska a Caddo Lake mentén, ahol minden az érkező turistákat hívatott szolgálni. Evezésre, csónakbérlésre, tófelfedező túrákra hívogató táblákkal találkoztunk mindenütt, míg autóztunk egy kicsit mielőtt az előre foglalt GO-DEVIL-túrára indultunk volna.

Késő délutánra terveztük a csónakázást, mivel tartottunk a melegtől, s persze a leégéstől - nemhiába. Egy rendkívül szimpatikus emberrel sikerült 3 felejthetetlen órát eltöltenünk a tavon. Sok részletét és arcát megmutatta nekünk, többször érintve a louisianai határvonalat.

Hagyta, hogy a magunk módján fedezzük fel a csendet, a madarak hangját, a békanótát, elmesélte a tó eredetét, igyekezett a legjobb fotós pozíciókat biztosítani és persze aligátorra is "vadászott" nekünk - szerencsére csak a víz alá lebukó állatok keltette buborékokat láthattuk mindannyiszor, annyira nem bántuk, hogy elmaradt a face to face találka. A képek mindennél többet elmondanak, annyit mégis szeretnék hozzátenni, hogy különös és kölönleges helye a világnak ez a tó.

Nevét a területen élt caddo indiánokról kapta, kialakulásáról pedig több legenda is olvasható; legvalószínűbbnek az indiánok által hitt és továbbadott történet tűnik, amely szerint a XVIII. század végén bekövetkezett földrengés és ennek következményeként a Vörös-folyón (Red River) keletkezett  természetes torlasz alakította ki a tó első formáját. Vannak persze olyan kutatók is, akik szerint a tó több száz évvel a földrengést megelőzően alakult ki. Aztán az ember beavatkozása nem sokat váratott magára. Virágzó kereskedelmi (vas, gyapot, bőr) és hajózási (gőz és lapátkerekes) központokat építettek mindkét államban (Jefferson, Shreveport); azonban ezeket a torlasz megszűnte és ezáltal a tó vízszintjének jelentős csökkenése ellehetetlenítette. Ekkorra a terület már az amerikai kormány tulajdona volt, hiszen a caddo indiánok felismerve, hogy a fehér ember megjelenése leginkább pusztulást és hanyatlást eredményez, eladták a földet a kormánynak és elvándoroltak.

A századfordulón olajat találtak a tó alatt, s ez a második jelentős emberi beavatkozáshoz vezetett: 1911-ben már pumpálta az első kút a folyékony aranyat. A kitermelés nem bizonyult eléggé nyereségesnek, ezért a mágnások hamar továbbálltak, sajnos óriási természeti károkat hagyva maguk után. Bár 1934-ben nemzeti parkká nyilvánították, s előtte gátat is emeltek, hogy biztosítsák a többé-kevésbé állandó vízszintet; még egy nagymértékű szennyezést átélt a terület, ugyanis robbanóanyaggyárat létesítettek a tó közvetlen közelében.

Ma azt mondhatjuk, hogy jelentős visszaállító munkálatok és fejlesztések nyomán a gazdag növény- és állatvilág, illetve a turisták-nyaralók hagyják ott a lábnyomukat leginkább. Mi is visszatértünk este és hajnalban is fényképezni, illetve hallgatni az állatok hangját, átélni hogy lehetünk még része a természetnek. Hétfőn még csónakba is szálltunk és magunk evezve fedeztük fel egy kisebb részét a tónak. Próbáltunk teknősökkel barátkozni - nem túl sok sikerrel, hamar visszapotyogtak a vízbe. Gyalogtúrát is tettünk a tó partján, ez nem kínált olyan feledhetetlen látnivalókat, mint a ciprusok katedrálisa, viszont jól megizzasztott minket. 

Vasárnap reggel Texarkana felé vettük az irányt, mert a veterán autók múzeuma nem tart nyitva hétfőn.

Mivel semmilyen kapu nem állta utunkat, behajtottunk és körülnéztünk az egykori TNT-gyár területén (Longhorn Army Ammunition Plant). Csernobilban ugyan még nem jártunk, mégis ottani hangulatot idézett mindkettőnk számára az egyórás autózás-sétálás-fotózás. Beljebb már jónéhány tiltó tábla figyelmeztetett az át nem lépendő határokra, azt hiszem azonban az élmény  örökre velünk marad. Évi 400 millió fontnyi robbanóanyag elkészítése nem múlik el nyom nélkül a természeti környezetben. Fénykorában 3000 alkalmazott szolgálta itt ki a háborús igényeket. Az emléktábla tanúsága szerint 1988-ban itt semmisítettek meg először amerikai földön Pershing típusú rakétákat szovjet és amerikai megfigyelők vigyázó szeme előtt.

Speciális engedéllyel rendelkezők egyébként vadászhatnak is (pl. nyílpuskával és íjjal ) a ma már  a Caddo Lake Parkhoz tartozó területen. E sorok elolvasása után rekordgyorsasággal futottunk vissza a Mazdához, s tértünk vissza a kevésbé hátborzongató valóságba.

Az első benyomásaink Texarkana városkáról sokfélék voltak. Persze hogy a két államot elválasztó vagy összekapcsoló utcán gurultunk először végig, amely szinte belefut az Egyesült Államok második legtöbbször fotózott bírósági épületébe. A kötelező képek kattintása előtt ebédelőhelyet kerestünk, ennek során pár kertvárosias utcán is végiggurultunk - vasárnap lévén a TripAdvisor által ajánlott éttermek nagy része zárva volt. Végül egy olaszként hirdetett pizzéria előtt parkoltunk le, ahol azonban belépés után albán lobogót láttunk a falon, s a pincérnővel is hamar kiderítettük, hogy milyen közel esik a hazánk az övéhez (Koszovóból érkezett) - ezek után nem meglepő, hogy extra kedves kiszolgálásban volt részünk és az étel egyébként felülmúlta a várakozásainkat. 

A számunkra legemlékezetesebb texarkanai nevezetesség egy netről levadászott veterán autó múzeum lett. Két órát töltöttünk el és - ugye már sokan tudják a mondat folytatását? -  sok száz képet kattintott Miklós az autószerelő műhelyre emlékeztető épületben.

Felvillanyozva és felfrissülve léptünk ki a múzeum ajtaján, s indultunk a városfelfedező szokásos utunkra, gyalog. Megnéztünk egy középiskolások képeiből álló szabadtéri kiállítást, a Perot Színházat (ahol kétszer elnézést kértek tőlünk azért, hogy nem tudunk bemenni és belülről is megnézni az épületet, mert éppen gyerekek fellépése zajlott; de mi nem is forszíroztuk annyira hiszen érthető az indok, ők mégis őszintén szabadkoztak), a Scott Joplin-graffitit, a romos, pusztulófélben lévő pályaudvart, illetve újra kicsit külsőbb utcákat.

Bizony meg kellett állapítanunk, hogy sokkal szembetűnőbb a szegénység, mint Austinban. A legforgalmasabb utca a State Line Avenue volt, amelynek egyik oldala Texashoz tartozik, texasi szabályokkal és polgármesterrel, míg a másik oldala Arkansas államhoz, arkansas-i törvényekkel és polgármesterrel.

Ezen a kicsit fura kettősségen kívül a legjobb az volt a városnézésben, hogy lépten-nyomon régi autókba botlottunk - az egyik alá térdelve Miklós a tulajjal azt is megvitatta, hogy melyik a legjobb barbecue Austinban. Mivel ő az autót ételkiszállításra használja Texarkanában, a saját étterméből a legjobb BBQ-t. Tesztelni csak azért nem tudtuk, mert nem volt nyitva. Hihetetlen jók az ilyen pillanatok, amikor egy tízezer mérföldről érkezett magyar fiatalember egyenrangú beszélgetőpartnerré válik egy helybeli szakértővel (Hej, vidéki, emeriken inglis!), aki aztán emberes kézfogással és életvidám nevetéssel búcsúzik tőlünk.

A harmadik napon (napkelte a tavon, másfél órás reggelivadászat és búcsúzás után) még visszaautóztunk Marshall városkába, ahol egyébként aludtunk a 2 éjszaka során és nem bántuk meg, hogy egy újabb tikkasztó 2 órás sétát tettünk céltalanul amerre az orrunk vitt.

Azért sikerült rábukkanunk a szabadkőművesek páholyára, ékszerdoboz-lakóházakra, egy méltatlan állapotban lévő szép szállodára, az egykor fontos szerepet betöltött vasútállomás épületére és egy gyönyörű műemlék házra, amelynek a tulajdonosa épp akkor tért haza, amikor a képek készültek, s ahelyett, hogy rosszallóan elutasított volna, barátságosan hívott minket, hogy bátran nézzük meg a házát; 2 perc múlva pedig az is kiderült, hogy az unokaöccse Budapesten dolgozik. 

A hétvége változatos közlekedési eszközei után a mi családtaggá vált hűséges társunk ajtajait csaptuk magunkra és röpke 5 óra után lekapcsolhattuk a lámpáit az apartman előtt: újra biztonságban hazaértünk - mi hárman.