Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Aki nem akarja az egész posztot végigolvasni, annak röviden összefoglalom: Gabi február eleje óta dolgozik. Kellett egy második autó. Vettem egy sokat futott, nagy amerikait. 

Akit érdekelnek a részletek, javaslom, főzzön egy kávét vagy nyisson egy üveg bort/sört, szerezzen be némi rágcsálnivalót, mert hosszú írás következik!

A történet 2008-ban kezdődött. Alig több mint 6 hónap munka után, friss vízummal a kezemben (akkor még nem lehetett ESTA-val beutazni az Egyesült Államokba) január 12-én a Budapest - Prága - New York - Austin útvonalon találtam magam.

Életemben először ültem repülőn. Együtt utaztam egy kollégával - mind a kettőnknek ez volt az első útja a "szabadság földjére".

Furcsa érzések kavarogtak bennem, amikor leszálltam a John F. Kennedy nemzetközi reptéren. Hatalmas hely, 2008-ban a világ 13. legforgalmasabb reptere volt. Még kora délután volt, de az addig megtett 2 repülőút, transzfer és előző éjszaka kialvatlansága miatt álmos és fáradt voltam. Szinte vakítottak a fények - úgy éreztem minden lámpa 2000 Watt-tal világít. A bevándorláshoz igyekvő sorokat lila és krémszínű öltönyt viselő emberek irányították, mindegyik úgy nézett ki, mintha most kapta volna meg a ruháját a patyolatból. Valamint nagyrészt színesbőrűek voltak - én azelőtt még ennyi afroamerikait csak a filmekben láttam. 

A repülőtér ablakán kinézve pedig egy teljesen más autópark köszönt vissza: Ford F150, F250, E150, E250, Lincoln Town Car limuzinok és az elmaradhatatlan, sárga, Ford Crown Victoria taxik.

Így visszagondolva, a bevándorláson nem volt nagy dolog átjutni - hallottam történeteket, hogy akár vissza is fordíthatnak, de a papírok, vízum, repülőjegy, meghívólevél rendben volt, így rövid beszélgetés után megkaptam az "admitted" pecsétet.

Forrás: wikimedia.org

A New York - Austin út már közel sem ment ennyire simán: a reptér hozta a formáját, és kb. 1 órát vártunk a kifutópályán. Ez pont elég volt hozzá, hogy ne legyen elég üzemanyagunk Texas fővárosáig - azóta sem hallottam ilyet, de már felszálláskor bejelentette a kapitány, hogy Cincinnati (Ohio)-ban meg kell állnunk tankolni. Hab a tortán, hogy Cincinnati-ben még egy bütetést is begyűjtött a gép (fogalmam sincs, hogy miért - ekkor már túl fáradt voltam megérteni a hangszórókból jövő szavakat).

A várakozás-tankolás-büntetésnek az lett a vége, hogy amikor éjfél után kicsivel letette a pilóta a gépet Austinban, már minden zárva volt a reptéren. A mindenből az autókölcsönző fájt a legjobban - Texasban nincs élet autó nélkül - reggel vissza kell majd jönnünk az autóért. Nem volt mit tenni - irány a hotel, taxival. Utólag már nem bánom, hogy így alakult...

A reptér kijárata előtt, csak úgy mint New York-ban, sorakoztak az utasra váró Ford Crown Victoriák. Mi - pont arra az esetre, ha nem tudjuk a bérautót felvenni - taxicsekket kaptunk a cégemtől. Az azonban csak a Yellow Cab-nél volt beváltható. A sorban csak a 4. volt a Yellow Cab kocsija. 10 percembe telt megmagyarázni a sofőrnek és az ott álló biztonsági közegnek, hogy miért akarok a 4. autóba szállni az első helyett és miért nem vagyok hajlandó követni a szabályokat.

Ekkor ültem először autóban az Államokban, és ekkor ültem először Ford Crown Victoriában. Semmit nem tudtam az autóról, csak bambán vigyorogtam benne. Hatalmas minden: csomagtartó, ülés, szép a motor hangja és annyi sávos autópályán megyünk, amit 24 óra fennlét után meg sem bírok számolni... 

Ez a kép pár nappal a 2008-as megérkezés után készült, valahol a belvárosban.

Szóval reptér, szállás, telefon szülőknek, barátnőnek (azóta már feleség), majd nagy nehezen elalvás. Zakatolt az agyam, az elmúlt 24 óra képei pörögtek a szemem előtt.

Másnap pedig irány vissza a reptérre - a portán hívtak nekünk egy taxit. Szintén Yellow Cab, szintén Ford Crown Victoria.

Ezzel egy darabig meg is szakadt a testközeli kapcsolatom a Ford Panther platformra épült autóival. Felvettük a bérautót, ami két hétig remekül teljesített, otthon pedig tavasszal lecseréltem az öreg Skoda Favoritomat egy kevésbé öreg Opel Astra F Classic-ra. Egy picit elálmodoztam valami nagy, amerikai autóról, de a magyar benzinárak hamar visszarántottak a valóságba. Viszont az első két taxiút menthetetlenül belém égetett valami vonzódást a típus iránt.

Két hétig jártunk ezzel a bérautóval. Nagyon megszerettem, az eddigi kedvenc bérautóm volt.

Az öreg, "Rozsdás" vagy "Zöld Szörny" becenévre hallgató Favoritom. Épp egy kiránduláson a Balaton mellett. Közel sem volt megbízható, de mindig hazavitt valahogy... 

Ez pedig az utóda, a kevésbé öreg Opel Astránk. Horvátországban, első közös külföldi utunkon.

Fél évvel az első utam után jártam New York-ban - akkor minden sarkon állt egy ilyen autó, viszont a város látnivalói annyira lefoglaltak, hogy a négykerekűekre igazán nem is figyeltem.

New York-ban nem egyszerű úgy utcaképet fotózni, hogy ne legyen rajta legalább egy Yellow Cab...

Ugorjunk egyet az időben - 2012 augusztus. Ismét Austin, Texas, de már nem üzleti úton vagyunk egy kollégámmal. Kiköltözés után feleségemmel megkezdtük az életünket az új világban. Rengeteg tervünk volt az akkor még 2 évesre tervezett tartózkodásra. E tervekhez és mindenekelőtt autó kellett, mert mozdulni sem tudtunk nélküle. Mivel elég sok kirándulás volt a listán, mindenképpen megbízható, garanciás járgányt akartunk. Ekkor kezdtem el először keresni Ford Crown Victoria-t vagy a testvérmodelljét, a Mercury Grand Marquis-t. 

Mivel a keresők nem hoztak ilyen garanciás autót 100 mérföldes körzetünkben, Mazdánk lett.

2015-ben 3 Texasban töltött év után szinte biztosak voltunk benne, hogy maradunk pár évet. Bár a hazaköltözés mindig fel-felbukkant a terveink között, elkezdtünk középtávra berendezkedni. Ekkor merült fel a második autó vásárlásának is a gondolata: kéne valami értéktelen, amin Gabi rutint szerez és magabiztosan közlekedik majd. Ezzel csúszott be újra a Ford Crown Victoria/Mercury Grand Marquis keresésének ötlete. 

Három autót néztünk meg. Az első egy 2003-as Mercury Grand Marquis volt, tulajdonostól, egy gazdás. Azt leszámítva, hogy egy komolyabb takarítás ráfért volna, nem volt (látszólag) semmi baja. Viszont ez csak a GS modell volt, ami szövet üléseket jelent. Ha már nagy amerikai hajó, majdnem egybepad ülésekkel én pont arra vágytam, hogy bőr legyen, amibe belehuppanunk. Az ár is magas volt, így továbbálltam.

Ez nem a megnézett autó, de színben, felszereltségben, évjáratban megegyezik a képen láthatóval.

A második egy 1989-es modell volt. Magam sem gondoltam komolyan, hogy ezt megvenném, de vonzott a szögletessége, a veteránozás hangulata (nevezzük ezt bárminek) így megbeszéltem egy találkozót. Ekkor derült ki (a kocsi gazdája egy 60+ korú bácsi, aki a testvére halála után örökölte az autót), hogy a váltót már egyszer kellett javítani (újraépíteni) - ez inkább kevesebb, mint több sikerrel történt: minden egyes váltás egy kisebb rúgás volt. A vonzó ár ellenére továbbálltam.

Ez sem a megnézett autó - a forma a lényeg, ez is egy 1989-es Mercury Grand Marquis.

A harmadikat közösen néztük meg - ez egy 2006-os ex-rendőrautó volt. Jól nézett ki, új gumik, nincs olajfolyás a motoron, szépen vált és egész autószerű a viselkedése. Viszont ekkor már ott volt velem Gabi, aki visszarántott a valóságba: hiába olcsó az autó, egy ekkora hajó bármire jobb, mint kezdő vezető első autójának.

A harmadik, megnézett rendőrautó később visszaköszönt egy magán személy hirdetésében.

Valami kisebb kellett, így lett Gagarin, a 14 éves Nissan Sentra. Gagarin ment, tette a dolgát, és pont annyiszor romlott el, ahányszor terveztem és mindig úgy, hogy életben tudjam tartani. Aztán Gabi szép lassan megbarátkozott a vezetéssel.

Gagarin

Nagy lépés volt, hogy 2016 elején 6 hetet voltam Magyarországon - ezalatt Gabi  (két autóval egyedül Austinban) és Bedekó összeszokott, Gagarin pedig ment a levesbe - egy hónap hirdetés után ráuntam a gyanúsabbnál gyanúsabb vásárlójelöltekre és beadtam egy kereskedésbe, ahol készpénzzel fizettek érte azonnal.

Gagarin után jött a car-sharing: ez általában azt jelentette, hogy Gabi elvitt a munkahelyre majd este értem jött, főleg nála volt Bedekó.

2016 decemberében újabb fordulat következett. Megkaptam a zöldkártyát, majd 2017 januárjában Gabi is. Szabadság, szeretem - az oldalbordám munkát keres, és talál is. Egyre nehezebben boldogulunk egy autóval - Gabinak két félállása van, folyamatosan változó beosztással, nekem pedig a szokásos: 8:30-ra megyek, de ki tudja meddig vagyok. Hirtelen égető szükségünk lett egy második autóra.

Én újra előveszem a Panther platform témát. Egyre kevesebb az ilyen, nagy, amerikai, hátsókerék hajtású V8-as motorral szerelt autó. Már nem gyártanak semmi ilyet, ami még fut, pár év múlva vagy a roncstelepen végzi, vagy a gyűjtők garázsaiban. Ez látszik az árakon is: egyre kisebb a kínálat és szépen kúsznak fel az árak. Ha tényleg azt szeretném, hogy elmondhassam, volt egy ilyen autóm, túl sokat már nem várhatok.

Nem kellett sokáig győzködnöm a feleségem - egyezségre jutunk. Kapok két hónapot, ha azalatt találok egy elfogadható állapotút, megvesszük. Ha nem, akkor jön a B terv, Amerika Suzuki Swiftje (Toyota Camry) formájában.

A feltételek a következők voltak:

• Mercury Grand Marquis LS (vagyis bőr ülés). GS csak akkor, ha nagyon-nagyon jó állapotban van. Mind a kettő lehetőleg 120000 vagy annál kevesebb futott mérfölddel. Ugyanez Ford Crown Victoriában, bár ilyet már 1 éve nem láttam hirdetve.
• Ford Crown Victoria Police Interceptor. Max. 120000 mérföld és max. 2500 üzemóra. Plusz nem lehet fekete-fehér festésű.
• A keret $5000, ebbe bele kell férnie az átíratásnak és maradnia kell még a szervizekre is.

A filmekből ismerős lehet. Ez volt az egyetlen, általam kizárt színkombináció!

Innen indult a keresés - fejben $4000-nél húztam meg az autó árának a határát. Egy kb. 10 éves, sokat futott amerikai autóval igenis lesznek bajok, nem ringatom magam álomvilágban.

Az első, amit kiszemeltünk pont egy GS modell volt. 2007-es évjárat, 71000 mérfölddel, első tulajdonostól. Mire mentünk volna megnézni, elkelt az autó.

Pont ilyen volt, a kihagyott autó, csak bézs színben.

A második egy 2005-ös Ford Crown Victoria Police Interceptor volt. Az Interceptor a polgári változathoz képest erősebb motort és futóművet, nagyobb generátort és ki tudja még mit kapott megerősítve. Én ebből vezetés közben annyit érzek, hogy sokkal autószerűbb a jármű, nem olyan lágy, ringatózó mint a magánemberek számára készültek. A kipróbált 2005-ös azonban ezt nem tudta - hiába volt kevés mérföld benne, mindössze 94000 - gyanúsan lágy volt a futóműve, már-már hozta a mezei vásárlóknak szánt szintet. Ez sokkal jobban zavart, mint a fékek gyengesége, amit meg tudtam volna bocsátani csakúgy, mint a hátsó difiből enyhén szivárgó olajat. Fejben erre a kettőre $500-at szántam, ami még a kikiáltási, $2850-os ár tükrében vállalható is lett volna. Viszont az öszkép így már elég vacak lett - továbbálltam.

Ez sem a megnézett autó: azon volt még egy plusz gallytörő rács. Viszont a keresőfény azon is megvolt és működött is.

Austinban a reptér közelében van egy bolt, ami a kormány-, a városi és az állami hivatalok feleslegessé vált, lecserélendő dolgait próbálja értéskesíteni. Itt tényleg van tiglinctől elefántig minden: használt irodai szék, könyvespolc, benzineskanna, illetve letartóztatásból visszamaradt kések, elkobzott elektronikai dolgok. Valamint leselejtezett rendőrautók. Arra gondoltam, miért fizessek egy autókereskedőnek többet, megyek a forráshoz, és ha találok valamit, olcsón megveszem, és magamnak kipofozom. Jártunk már itt korábban, tudtam mire számíthatok. Az a baj, hogy ez a bolt csak hétköznap van nyitva, 8-tól 16:30-ig. Viszont az autókat meg lehet nézni - a parkoló nyitott, körbe lehet járni. Hétvége jött, szombat este leautóztunk. Egy darab, fekete-fehér Crown Victoria árválkodott a parkolóban, két leeresztett gumival és 176000 mérfölddel az órájában. Ide nem kellett hétfőn visszajönnöm!

A harmadik egy régebbi Grand Marquis volt - 1998-as. Feltűnően drágán kínálták de nagyon szép állapotban is volt. Telefon, egyeztetés, vasárnap találkozunk egy szupermarket parkolójában. Nem szeretem ezeket, mert így kimarad a hidegindítás, ugyanakkor tudom, hogy elég sokszor bizalmatlanok az eladók. Fussuk le az első kört, aztán meglátjuk. A bemutatkozáskor kiderült, miért olyan drága az autó - a két tulajdonos, Jack és Jill (nem 100%, hogy ez volt a nevük) tisztességben megöregedett állampolgárok. Valaha jól ment nekik a szekér, ezért vették meg az LS Limited modellt, minden elérhető extrával felszerelve. Most viszont megöregedtek, idősek otthonában laknak és nincs szükségük az autóra. Jack és Jill nem jött el a találkozóra. Helyettük Bryan hozta a kocsit, aki ezzel foglalkozik: rendbeszedi az autókat és ha kell, segít is eladni az ügyfeleinek. Ezért volt annyira magas az ár - bevontak egy kereskedőt is a folyamatba. Az autó egyébként tényleg nagyon jó állapotban volt - lágyan rugózott, csendes volt, szépen váltott, kanyarodott, fékezett, viszont $4500-ra tartották, aminek a fele is sok lett volna érte. A tesztút végén $2200-at kínáltam, Bryan szerint a $3000 alatt nem fogadnak el semmit az ügyfelei. Sok sikert kívántam az eladáshoz és elköszöntünk.

A megnézett autó annyival volt több, mint a képen látható, hogy a tető hátsó ülés feletti része vinil borítást kapott. 

A negyedik megnézett autó egy 2010-es Ford Crown Victoria Police Interceptor volt. Kevés mérfölddel (104000), készséges tulajjal. Képeken nagyon szépnek látszott az állapota, igaz, $5400-ra tartották, de olyan jól nézett ki, hogy fejben szinte meg is vettem. Már-már láttam magam, ahogy este egy kihalt parkolóban kihasználom a hátsókerék hajtás előnyeit. Ezzel is egy parkolóban találkoztunk - Austin valamelyik külvárosi részén lakik az eladó, de be kellett jönnie a barkácsboltba, így felajánlotta, hogy megspórol nekem egy utat. Sajnos azt nem mondta, hogy az autóban a 104000 mérföld mellé 10520 óra állási idő is társul.

A rendőrautókban 2006 óta a műszeregység nemcsak a megtett mérföldeket, hanem az állásidőt is méri - ez az, amikor a rendőr áll az autóval, figyeli a forgalmat, de járatja a motort és vele együtt a klímát is. A Ford álláspontja az, hogy a motor egy órányi üresjárata 33 mérföldnek felel meg.

A 10520 óra üresjárat tehát 347160 mérföldnek felel meg, vagyis a motorban 451160 mérföld (721856 km) volt. Hiába szép az autó, hiába tudom, hogy egy taxi kétszer ennyit is megtesz, ez már túl sok - megköszöntem az idejét és távoztam.

Az ötödik autót igazából azzal a kijelentéssel mentünk megnézni, hogy lássuk, milyen egy Mercury Grand Marquis, amiben 161700 mérföld van. Este 6-ra értünk a kereskedésbe, rövid próbautat és még rövidebb búcsút terveztem.

Ricardo Costa, a kereskedés alkalmazottja a lehető legjobban állt a dolgokhoz. Megkereste a kulcsokat és elsétált velünk a parkoló leghátsó részébe az autóhoz. Rövid ismerkedés / beszélgetés, amíg sétáltunk, megmutatta az autót, majd az mondta: ha akarunk próbautat, álljunk meg az irodánál - lemásolja a jogosítványomat és a biztosításomat, illetve kapunk próbarendszámot az autóra. Ezzel magunkra hagyott.

Körbenéztük az autót - szerencsére még csak kezdett sötétedni így láttunk is. Igazi, amerikai autószag csapott meg amikor kinyitottuk az ajtókat. A bőrülések enyhén megrepedtek, de ezt leszámítva a beltér remek állapotban van. A klíma hidegebbet fúj, mint az északi sarki szél. A motor szépen indul, szépen jár, semmi füst, gyanús zaj, a folyadékok rendben vannak, a difi nem ereszt. A festék ugyan kopott, de ez legyen a legnagyobb baj. Kipróbáljuk. 

Elgurultunk az irodáig - Gabi az autóban maradt, amíg én a papírokat intézem a próbaúthoz. Járva hagyom a motort - lássuk melegszik-e. Majd elindulunk. Szépen vált, szépen megy, azaz ringatózik. Mivel a kereskedés alig 2 mérföldre van tőlünk ismerős környéken autózunk - áthajtunk pár kátyún, fekvőrendőrön, de semmi gyanús zaj, koppanás. Itt jegyeztem meg: "Ez egész autószerű!".

Lássuk milyen az autópályán! 60 mérföld felett kicsit ráz, illetve jobbra húz, de szépen gyorsít, egészen 75... Tovább nem merem - túl nagy, túl amerikai a gyorshajtáshoz (már így is +10-zel megyek és én vagyok a leggyorsabb). Nagy sebességről fékezéskor kicsit remeg, pont mint a régi Skodám. Azon is ki kellett volna cserélni a tárcsát, ezen is - ezt teljesen meg tudom bocsátani, normál tempónál nem jön elő, szóval még ráér.

Félreállunk egy parkolóba. Olajszintet nézek - rendben van, nem büdös, nem tejeskávé-szerű. Nem olajos a víz, nem olajos a motor, minden folyadék szinten. Gabit megkérem, tolasson, kanyarodjon egy kicsit - nem recseg semmi. Amit lehet, megmozgatok - semmi gyanús. Ekkor már legalább 45 perc próbaútnál járunk.

Járó motornál tanakodunk, mi legyen. Mindkettőnknek tetszik. Bőrülés, napfénytető - ezekre nagyon vágytam. Csak a mérföld sok. Megnézem a kbb.com-on: $5530 az ajánlott eladási ár, én pedig max. $4000-et vagyok hajlandó érte adni, és ebbe benne kell legyen az átírás költsége is. Döntünk - megpróbáljuk, ha ennyiért adják, elhozzuk, ha nem... van egy másik New Braunfels-ben, igaz, kicsit sérült, kicsit hiányos a szerviztörténete, de újabb és kevesebb a mérföld benne. Ha az sem tetszik, akkor keresünk tovább.

A kereskedéshez visszaérve Ricardo épp egy másik vevővel beszélt. Kicsit vártunk, majd hozzánk lépett: "Hogy tetszett? Mit gondolnak róla?" kérdéssel. Elég őszinték voltunk. Ott a parkolóban kimondtuk a $4000-es ajánlatot. Innen kezdődött a tánc.

A tánc, amit én soha nem szeretek: a kereskedő elmondja, mennyire jó ez az autó, ők talán többért is vették be, mint amennyit én összesen kínálok érte,  holott az átírás és az adó egyáltalán nem az ő markukat fogja ütni. Most sem volt ez másképp: $4690-et kértek az autóért, ami nevemre írva, adót és egyéb díjakat kifizetve $5390-ért hagyhatta volna el a kereskedést. Erre kínáltam én $4000-et. 

A koreográfia ezután is a megszokottak szerint zajlott: a kereskedés alkalmazottja elsétál a főnökéhez, majd 5-10 perc múlva visszajön egy kevés engedménnyel. Azt hiszem most $5000 vagy $5250 állt a papíron. S persze elhangzott, hogy ez mekkora kedvezmény, mennyire jó autó, etc. Ezután jön a csiki-csuki, ki enged-ki nem játék, de elég közel voltunk már a zárórához. Én is fáradt voltam, bár eltökélt: nem engedek a kitűzött összegből.

Így elmaradtak az újabb körök, Ricardo szólt a főnökének és 1 perc múlva személyesen a menedzsere próbált minket meggyőzni arról, Jack és Jill mennyire vigyázott az autójára, mennyire jó vétel ez és mennyire egyedi a felszereltsége, hiszen ez egy limitált széria: Palm Beach Edition. Engem ebből az egész limitált szériából csak a napfénytető érdekelt... Bepróbálkozott még egy $4250-es ajánlattal. 

$4000, mondtam és már indulni készültünk. Azt, hogy a négyezer mellé még mit mondtam, hadd maradjon a Covert Ford két alkalmazottja, a feleségem és az én titkom - mindenesetre mi "győztünk".

Kezdődhetett a papírmunka - kicsit rohamléptekben, mert mindenki szeretett volna már hazamenni. Nálunk persze se csekk, se készpénz nem volt. Próbálkoztam a hitelkártyával, ami egy pillanatig lehetségesnek is tűnt. Aztán megegyeztünk abban, hogy amíg megkapja az ideiglenes rendszámot, új távirányítót a központi zárhoz és leszedik az összes felesleges papírt, amit a hirdetéshez használtak mi hazamegyünk a csekkfüzetemért.

Így is lett: 20 perc múlva a nagy fehér hajóval gurultam hazafelé, mögöttem Gabi, Bedekóval.

Granny az apartmanunk előtt

Nem így terveztem az estét. Eszünk ágában sem volt megvenni ezt az autót. A napi munkából maradt még egy kevés, azt 15 perc alatt összecsaptam, majd elmentünk egy újabb rövid tesztútra. 25 mérföld örömteli próbálgatás lett a rövid útból - véletlenül mindketten elnéztük a 360-as kijáratát.

A teljes valójában a texasi napsütésben...

Azóta a Granny és én túl vagyunk több mint 500 közös mérfölden. Ezzel járok munkába, bevásárolni, ha kell, a csapattal ebédelni, mindenhova. Igen, ha beférne, még oda is ezzel mennék, ahová a király gyalog jár.

Jó vezetni, nem akarok benne sietni, kényelmes, lelassít. Duruzsol a V8,  duruzsol a country, béke van!

Folyt. köv.! :)

Ha tetszett a poszt, kövess minket a facebook-on is!