Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

A Fort Davis-i motelből való kijelentkezés után nekivágtunk egy prospektusok által ajánlott autós túrának a környező hegyekben (Davis Mountains). Ha már nem jutottunk el az óhajtott Big Bend Nemzeti Parkba, vigasztalódtunk a kicsivel 2000 m feletti Mt Livermore és társai látványával. Talán valamelyest visszaadják a fotók azt a világot, amely minket beszippantott: majdnem érinthető hófehér felhők a roppant tágas szikrázóan kék égen; a hegyoldalakra felkúszó pompázó virágszőnyegek; meleg széllel tobzódó átható virágillatok, embernagyságú yuccák; aszfalt felett remegő forró levegő ... végtelen tér - végtelen szabadság - végtelen szépség.

Nagy adomány, ha úgy kirándulhatunk, hogy belefeledkezhetünk a változatos tájba, ott állunk meg, ahol kedvünk tartja, senki nem sürget és mi sem zavarunk senkit, addig hallgatjuk a szelet, amíg rá nem ununk. Ilyen gondolatokkal szálltunk ki sok kilátóponton és kattintottunk vagy csak gyönyörködtünk a hihetetlen texasi sivatagi tavaszban. Megnyugtatóan távolinak éreztük  a fény / pollen / zajszennyezett nagyvárost a felhőkarcolóival; a hegyekben sziklák, kaktuszok és bokrok csipkézték a horizontot.

Ezen az úton találkoztunk a legtöbb állattal - sajnos a találkozás sok pillangó, két veréb, egy kígyó és egy tatu számára végzetes volt, amit fájlaltunk; viszont tettünk is embertársainkért, mivel legalább egymillió szúnyogot kivégeztünk. Számos keselyűt, nyulat és egy pekaricsaládot csak megriasztottunk - s így lefényképezhettünk.

Csak kívülről néztük meg az austini egyetemhez tartozó McDonald Obszervatóriumot, amely szinten régóta a kívánságlista része, mégis továbbálltunk, mert időközben eldöntöttük, hogy inkább lemerészkedünk a határig, s ez már időben túl sok lett volna. Azonban szinte biztos, hogy visszamegyünk még a vidékre és az éjszakai Hold- és csillagnéző túrát sem fogjuk kihagyni.

Dél elmúlt már, mire Fort Davis-be visszakanyarodtunk és egy (vidéken különösen jó konyhákkal bíró) régi típusú helyi étteremben töltekeztünk energiával, ahol az "alap" hamburgert mindig fel tudják dobni valamivel és számomra meglepetésként szétnyitva tálalják fel - teljesen a vendég elé tárva a tartalmat és a színeket. így felvérteződve délkeletnek fordítottuk az autót.

Ezúttal felkészültünk a lehetséges ellenőrzésekre (nem úgy, mint tavalyi hosszabb autós túránk során) - Texas-ban ugyanis a mexikói határ mentén 100 mérföldes sávban bárhol felállíthatnak ideiglenes ellenőrzőpontokat az illegális bevándorlók kiszűrése céljából, természetesen a jó néhány állandón kívül, ahol hitelt érdemlően kell igazolnunk a kilétünket útlevéllel, I-90-es dokumentummal, az autó papírjaival. Ennek hiányában többórás várakozásra is kényszerülhetünk, hiszen az autó, az utasok átvizsgálása sosem tízperces procedúra.

Marathon után - amely szintén elsősorban a Big Bendbe készülők utolsó töltőállomása és pihenőhelye - magunkon éreztük az amerikai határőrök figyelő tekintetét. Sanderson városában már 3 percenként hajtott el lassan mellettünk egy járőrautó. Texas kaktuszfővárosában - ezzel a címmel büszkélkedhet az alig több mint 800 lakost számláló Sanderson - még inkább felerősödött a kietlen, vadnyugati, embert próbáló vidék képe.

A kihalt főutcán vasárnap délután 30 mérföldes sebességgel haladó, lesötétített üvegű autók, CLOSED táblák, lehúzott redőnyök, elhagyott, romos épületek között süvített a szél. Megannyi nagyszerű fotóstémát találván mi az autót leparkolva gyalog indultunk ezek felfedezésére. Először a seriff autója tűnt fel - és biztosan jól megnézték a 30 fokos melegben leszakadt ablaktáblákat, beomlott falakat fotózó két őrültnek tűnő embert. (100%-ra biztosra vettük, hogy az autó alapján beazonosítottak minket.) Nem véltek potenciális veszélyforrásnak, mert nem állítottak meg.

Nem úgy egy kb. 10 perc múltán felbukkanó figura fekete joggingruhában és napszemüvegben. Megszólított minket - miközben az összes járőrautónak, más járműnek, gyalogosnak ismerősként intett és köszönt - és kifejezte örömét és meglepetését, hogy honnan jöttünk. Az egyetlen magyar, akit ismert Gábor Zsazsa volt, de mosolyogva "Have a safe drive" (Biztonságos utat és megérkezést kívánok!) mondattal búcsúzott. Miután tehát a helyi keresztapa is leellenőrzött minket, nyugodtan időzhettünk tovább Sanderson utcáin.

Del Rio városáig még 120 mérföld volt előttünk. Az út 4 sávon szinte kifogástalan minőségben közeledett egyre a határhoz. A házak, lakókocsik számával fordított arányban sokasodtak a magaslesek és a határőrök truckjai. A 90-es út mentén megjelent egy párhuzamosan futó kavicsos út - hamar rájöttünk miért: a járőrök lassan gurulva pásztázták az egyre embertelenbbé váló tájat  Nem véletlenül vannak feltűnően sokan, hiszen ez a szakasz a mai napig népszerű az illegális határátlépők körében. A forgalom egyébként megélénkült a határvároshoz közeledve. Miközben én egyfolytában próbáltam megérteni, miféle körülmények késztethetnek családokat, hogy nekivágjanak gyalog a szemem elé táruló hihetetlen nehéz terepnek, meg-megálltunk, hiszen a GPS megmutatta milyen közel van a határ: kiváncsian kémleltük a másik oldalt, de ott is ugyanez a kanyonok szabdalta, félsivatagos "ahol a madár sem jár" látvány tárult elénk.

Talán itt csapott meg először a "meneküljünk vissza a biztonságos Észak-Austinba" érzés. Még egy utolsó megállót iktattunk be a Pecos folyót átívelő híd után. A völgyhidak önmagukban is érdekes látnivalók, de itt az emléktáblán elolvashattuk, hogy az első, egyébként a vasútvonal továbbhaladását biztosító hídon anno megálltak a vonatok, hogy az utasok megcsodálhassák a kilátást, ami valóban lélegzetelállító volt.

Del Rióba beérve Miklós megszólalt: visszatértünk a civilizációba - és valóban az ismerős étteremláncok, bevásárlóközpontok valamiféle biztonságot adtak. Megálltunk egy benzinkúton, s egyszerre az USA Kelet-Európájában éreztük magunkat. Ahogyan a Nyugat-Európában leselejtezett autópark jelentős része átcsordogál Törökországba, Észak-Afrikába - hiszen ott még levizsgáztatható "okosba"; ugyanúgy a párszáz dollárért megvehető roncsautók tréleren vagy saját lábon átgurulnak a határon. Tankolás közben végignéztük amint 3 pickup truck dugig pakolva alkatrésszel, egy-egy hasonlóan megrakott bontószökevényt vontatva indul az átkelő felé.

Addig a pontig mi is elmentünk, ahonnan még gond nélkül visszafordulhattunk - nem hagytuk el tehát az amerikai földet és nemcsak azért, mert vasárnap este 6 óra múlt  és Austinig még 230 mérföldet kellett leküzdenünk. Nem szállt inunkba a bátorság, de saját bőrünkön éreztük a kiszolgáltatottságot és a védtelenséget, így Bedekót északnak fordítva egy ellenőrzőponton és egy baleseti helyszínen átjutva még éjfél előtt hazaértünk.