Figyelem! Közérdekű Közlemény!
A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com
A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.
Gabi és Miklós
Kétszer jártunk már Kansas City múzeumában (Nelson-Atkins Museum of Art) és mindkétszer meghökkentő / figyelemfelkeltő kiállításra bukkantunk a fotós termekben. A fotózás mindkettőnket érdekel, ezért megragadjuk az adódó lehetőségeket, hogy újat lássunk, tanuljunk. Miklós sokkal magasabb szinten és jobb technikával műveli, mint én és kár, hogy ez a szenvedélye az utóbbi időben háttérbe szorul a többi teendő mögé. Ez a két tárlat, amelyekből pár képet válogattam, jócskán árnyalja a fejünkben lévő Amerika-képet (elsősorban klisék sokaságát). Azok figyelmébe ajánlom ezt a bejegyzést, akiket érdekel a talmi csillogáson (drága autók, kolbászból font kerítés, almás kütyük, "Amerikábanmindenszépésjó") túli világ.
Dorothea Lange (Kalifornia, 1936)
2017 őszén Méltóság kontra kilátástalanság címmel rendeztek kiállítást öt művész képeiből (Dignity vs. Despair: Dorothea Lange and Depression-Era Photographers, 1933-1944). Dorothea Lange, Walker Evans, Arthur Rothstein, Marion Post Wolcott és Peter Sekaer fotóit azért mutatták be az Atkins-ben, hogy a látogató képet kapjon az 1930-as évek válságát követő időszakból. Vidékről. Testközelből. Fekete-fehérben. A farmerek életét nap mint nap keserítő kilátástalanság, munkanélküliség, otthontalanság olyan erővel csapja arcul a látogatót ezeken a képeken, amivel - valljuk be - nem szívesen szembesülünk naponta.
Walker Evans (Alabama, 1936)
A fotókhoz az alkotók saját jegyzeteit mellékelték, amelyek legtöbbször az első benyomást rögzítik, nyers, keresetlen szavakban. Elég csak ránéznünk ezekre a képekre, hogy beleképzeljük magunkat a szereplők helyzetébe: milyen fojtogató ha a termést elvitte az áradás vagy a szárazság; a hitel bedőlt; munkalehetőség sehol és 4 éhes szájat kellene etetni. Amiért azonban érdemes mégis megállnunk e képek előtt az az erő, ami az emberi méltóságukat és humanitásukat tükrözi.
Dorothea Lange (Texas, 1937)
A fenti képhez Lange a következő sorokat jegyezte fel: Valamennyien bérmunkások. A legidősebb 33 éves. Átlagosan négy családtagot tartnak el havi huszonkét dollár nyolcvan centből. Nem bevándorlók. Nem jogosultak szavazni. Hová menjek? Hogy jussak el oda? Mit tehetnék? Kivel fogok harcolni? Ha harcolok majd, kinek a kezében lesz a fegyver?
Peter Sekaer
A 2018 tavaszán megrendezett másik tárlat címe Eugene Richards: The Run-On of Time. Nem találtam meg a tökéletes fordítását, ezért hagytam meg angolul. Számomra az időtlenség szó teljesen kifejezi amit a képeken láttam, de nem ezt érzem a legjobb fordításnak.
Új cipő (Dorchester, Massachusetts, 1976)
Itthon a börtönből (Shantytown, New York City, 1986)
Egy rendőr temetése előtt (Philadelphia, Pennsylvania, 1996)
Eugene Richards neve talán nem cseng nagyon ismerősen magyar fülnek, pedig jelentős életművet tud maga mögött és a hazájában az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő kortárs doku-fotós. 1994-ben megjelent Cocaine True, Cocaine Blue című könyve elnyerte a Kraszna-Krausz Foundation díját (az alapítványt az 1937-ben Angliába emigrált Krausz Andor, író és könyvkiadó hozta létre).
Poszttraumás stressz szindróma (McHenry, Illinois, 2014)
A kis Sam fegyverrel (Isleta, Új-Mexikó, 1991)
JFK (Dorchester, Massachusetts, 1975)
Richards küldetésének tekinti az olyan emberek / életek bemutatását, akik / amelyek az utca sötét oldalán állnak és gyakran jeltelenül múlnak el a világból. Képei, filmjei, könyvei expresszivitását éppen ez adja: hőse bármelyikünk lehetne, akit hagytak már el, aki feküdt kórházi ágyon kiszolgáltatottan, aki betegséggel / függőséggel küzd, aki otthon ápolja magatehetetlen családtagját, aki látta háború poklát, aki úgy érzi az ő élete senkit sem érdekel.
North of Keene (Észak-Dakota, 2006)
Sírásók (Marion, Arkansas, 1971)
Cummins börtönfarm (Arkansas, 1971)
Képei szuggesztívek, vitaindítók, torokszorítók és ami a legfontosabb: nem hatástalanok. A múzeum figyelmeztetése ellenére - miszerint a kiállítás felkavaró lehet és csak erős idegzetűeknek ajánlják - sokan sokáig álldogáltak a képek előtt (és elfelejtették nyomkodni a telefonjukat).
A múzeum figyelmeztetése
Richards képei párbeszédet indíthatnak... Vedd fel ezt a kockát és kezdj beszélgetni!
Richards másik erőteljes szándéka az, hogy rámutasson az amerikai társadalom bonyolultságára, számtalan ellentmondására. Életútja lehetőséget (és felelősséget!) adott arra, hogy sok helyen járva, sokféle közegben nézve a lencsébe más szemszögből ás új megvilágításban mutassa be a fent említett, egész amerikai társadalmat átszövő problémákat.
Kubai menekültek (Key West, Florida, 1980)
Éjfél (West Memphis, Arkansas, 1972)
Nagymama (Brooklyn, New York, 1993)
A fotós nem titkolt reménye, hogy az emberek szívét és eszét egyaránt megérintse képeivel, elgondolkodtassa és lépésekre ösztönözze a látogatót egy jobb, kevésbé törékeny és sérülékeny világ létrejötte érdekében.
Dorothy piros cipője (Lehi, Arkansas, 2010)
Köszönöm, hogy végigolvastátok ezt a posztot!
Ha tetszett a poszt, kövess minket a facebook-on, instagram-on is!