travelBug

A bőröndöm és én - Történetek Texasból

2016. október 24. - Árva Gabriella

Meghökkentem, amikor megkaptam a kérdést (Milyen volt az elmúlt 4 év Texasban?) és kérést ezen bejegyzés megírására. Az első, csípőből adott válaszom az: hány napod van? Hiszen a külföldön való beilleszkedésről, új otthon megteremtéséről, új élet felépítéséről rengeteget tudnánk mesélni. Aztán a második gondolathullám a Magyarországon begyakorolt A és B típusú panelválaszok valamelyike lenne biztosan.

Hazautazásaink során ugyanis erős tapasztalatunk az, hogy ismerősök, szomszédok, volt kollégák, távolabbi barátok 9:1 arányban beérik az A sablonnal: "Minden szuper!" értsd: nem kiváncsiak a részletekre, bőven megelégszenek a saját fejükben meglévő klisékkel erről az országról. Esetleg olyan kérdéseket tesznek fel, amiről nem tudom eldönteni: viccelnek vagy komolyan gondolják, pl. Hogy szoktatok onnan hazajönni? Autóval? Sajnos csak minden tizedik embert érdekel a valós válaszunk. Ekkor jön a B panel: Gyere el hozzánk / üljünk be valahová és beszélgessünk!
Rodeo Austin

A rendkívül komplex és megszámlálhatatlan ellentmondással teli amerikai társadalomba szerintem egyáltalán nem könnyű beilleszkedni. Több, mint 3 éve rendszeresen jelentkezünk posztokkal, így sok vonatkozásban írtunk már e témáról. Ezért most személyes történetekkel szeretném elmesélni a 4 évet és a tapasztalataink töredékét.

DSC 3285

2012 nyarán költöztünk Texas állam székhelyére, miután a férjem kapott egy cégen belüli áthelyezésre vonatkozó konkrét ajánlatot. A változtatás / elköltözés gondolata már régebben érlelődött bennünk, így az irány ekkor határozódott meg pontosan: Debrecenből Austinba költöztünk és építettünk új életet / otthont magunknak. Nem kényszerből jöttünk, nem hitel és megélhetési gondok elől menekültünk, nem következett be sorsfordító tragédia az életünkben. Egyszerűen kihasználtunk egy jónak tűnő lehetőséget. Mindezt fontosnak tartom leszögezni, hiszen az Államokba nem is lehet úgy megérkezni, ahogyan pl. Hollandiába: összeszedem az összes tartalékomat, felszállok egy gépre, bérelek egy lakást és majd találok valamilyen munkát.

Jöjjenek tehát mulatságos, sokszor tanulságos, néha elszomorító történeteink!

Magyarország kontra Európa

DSC 3893

Gonzales (kisváros Texasban) főterén egy januári vasárnap délelőtt utoljára válaszoltuk az akcentusunk alapján feltett kérdésre (Honnan jöttetek?) azt, hogy Európából. A mi fejünkben is voltak klisék: az amerikaiak többségének fogalma sincs hol van Magyarország, felesleges erőlködni a magyarázkodással. Ez óriási tévedés: Texas (és a többi államban is hasonlóak a tapasztalataink) minden részében a kérdezők szinte kivétel nélkül nemcsak tudták hol van a mi kis országunk Európa térképén, de jártak ott, vagy barátjuk, ismerősük nyaralt / dolgozott / megfordult nálunk. Egyik önkéntes tanárom családi fotóalbumát hozta el nekem gyönyörű budapesti képekkel; önkéntes munkatársam a könyvtárban ragyogó szemekkel mesélte, hogy több, mint hatezer fotóval tértek haza: nem győztek betelni a magyar városok történelmi és középületeivel, hangulatos utcaképeivel; egy coloradói parkranger szemében pedig megláttuk a feltoluló emlékeket amint meghallotta, hogy honnan érkeztünk, ugyanis sokáig élt és dolgozott Kolozsváron, sok-sok finom ételt emlegetett és a pálinkát is jól ismerte. Azon a munkanapján biztosan nagy örömet szereztünk neki a találkozással.
DSC 1507

Keleti blokk

Szintén egy önkéntes tanáromhoz kapcsolódik egy másik jellemző történet. Sokoldalú személyiség: egykori tengerészgyalogos, ma az egyik egyetemi templomi közösség lelkipásztora, sok országban járt, a legklasszabb amerikai városokban élt huzamosabb ideig, kiváló humora van, sok-sok kifejezést ismer spanyolul, japánul, kínaiul, arabul, koreai és most már magyar nyelven - mivel vallja, hogy az emberek szívéhez az anyanyelvükön át is vezet út és a legtöbb tanuló, akikkel találkozik az említett nyelveken beszél (magyarul csak én). Nagyon érdeklődő, szinte minden találkozáskor van újabb kérdése, főként azért, mert én vagyok az egyetlen és első olyan ember, akivel módja nyílt beszélgetni, s aki az egykori orosz (szovjet) befolyási övezetből való. A magyar történelemnek ez az időszaka jobban érdekli, mint bármely korábbi: hogyan élték meg az emberek; milyen volt a katonai jelenlét; milyen volt 1956 belülről.

Magyar sütik boltja New Yorkban

DSC 5629

Céltudatosan érkeztünk a világhálón levadászott címre: rétest vagy valami igazán finom sós süteményt szerettünk volna enni (ezek nem léteznek errefelé). Először csak gyönyörködtünk a szebbnél szebb és az otthon megszokottra nagyon hasonlító pultban, s persze a választás sem volt könnyű, hiszen a hazai ízek nélkülözése után úgy éreztük a fél boltot fel tudnánk falni! Aztán egyszercsak megszólított minket magyarul az eladólány: Segíthetek? s bár rajtunk semmi feltűnő nem volt (magyar zászló, póló, felirat), jó érzés volt az, hogy ő felismert minket és az anyanyelvünkön szolgált ki. Mondanom sem kell, hogy a vásároltakon túl ajándékba kapott rétes volt a legfinomabb!

DSC 5626

Túró Rudi a hűtőben

Kintlétünk, utazásaink és blogposztjaink számos érdekes egyéniséggel hoztak össze minket. Közülük az egyik legkülönösebb ismerős egy budapesti mérnök és travelBug-olvasó. A legfontosabb titulusa azonban számunkra: a Túró Rudi nemhivatalos beszállítója. Sosem felejthető meglepetés volt, amikor legelőször írt nekünk egy üzenetet, hogy mivel érdeklődéssel olvassa a bejegyzéseinket és elég gyakran utazik Austinba a munkájának köszönhetően, most itt van és hozott nekünk a túrós csemegéből, mert úgy gondolja ezt biztosan hiányoljuk! Soha nem találkoztunk, nem beszéltünk azelőtt; azóta viszont már többször is nagyon jót beszélgettünk és mindig, mindig kaptunk ajándék-Túró Rudikat. Köszönjük ezúton is a honvágy-gyógyító, hangulatjavító csomagokat!

Miért nem kalapban és csizmában jöttél közénk?

DSC 4548

Idén februárban meghívást és lehetőséget kaptunk arra, hogy egy Austin-közeli városka barbecue-készítő versenyén zsűrizhessünk és kóstolhassunk. Walburg lakóinak többsége német és vend ősökkel büszkélkedhet, ezért igazi unikumnak számítottunk a vendéglistán.

DSC 4430

Ennek ellenére nem idegenként fogadtak, szívesen látták a fényképezőgépet és itt éreztük meg leginkább mennyire jó befogadottnak lenni. A férjem meglehetősen jól beszéli már az angol texasi változatát - amire az itteniek nagyon büszkék, mind szóhasználatban, mind kiejtésben vannak sajátosságok -  tőle már régóta nem igazán kérdezik meg, hogy honnan jött. Walburgben egy olyan hétvégén barbecue-ztunk, amikor dolgoznia is kellett.

DSC 4552

A húsok füstölésével, sütésével hajnal óta keményen dolgozó férfiak hamar levették, hogy "bár IT-guy, vagyis az autó tetejére kitett laptopján és mobilnet segítségével, gombnyomásokkal oldotta meg a főnöke sürgős problémáját, ért a mi dolgunkhoz is" mert egyenlő partnerként beszélgettek a technikáról, ízesítési titkokról, marhaszegyről és a sör szerepéről a folyamatban. Fel sem merült az akcentus vagy a honnan jöttél. Ellenkezőleg. Azt kérdezték a vállát lapogatva: 

Ha van cowboykalapod és csizmád, miért nem ezekben jöttél ide közénk?

DSC01024

Magyar összetartás / széthúzás

A mindig felmerülő, mindenki által agyonbeszélt kérdésben mi Austinban a széthúzást tudjuk megerősíteni - sajnos. Viszonylag népes magyar közösség él már ebben a városban, ki-ki eltérő indíttatással, háttérrel, célkitűzésekkel, tapasztalatokkal. Az én személyes véleményem az, hogy a ránk olyannyira jellemző tulajdonságokat nagy részük nem tudja itt sem elhagyni, pedig a  lehetőség meglenne rá. Furkálódás, alapvető rosszindulat bárki felé, idegengyűlölet, el nem fogadás, kivagyiság és képmutatás rombolja az emberi viszonyokat. Mi laza szálakkal kapcsolódunk a "nagy masszához", mert rettenetesen unjuk már az ilyen kérdéseket:

  • Mennyit keresel?
  • Hová mentek / hol voltatok már megint? 
  • Meddig maradtok az USA-ban?
  • Mit csinál a feleséged egész nap? (ez én lennék, jellemzően a férjem kapja ezeket a kérdéseket)
  • Hallottad, hogy X, Y...?

Természetesen vannak magyar barátaink és kedves ismerőseink itt páran, akikre számíthatunk és viszont. Azonban szívesebben barátkozunk amerikaiakkal vagy bármely más nemzet képviselőivel, mert nem azzal foglalkoznak elsősorban, hogy kinek van nagyobb háza, drágább autója, melyik luxusutazásra fizettél be, miből volt pénzed erre vagy arra, etc. Ez végtelenül elkeserítő tapasztalat.

Élvezzék a szabadságot!

DSC 0392

A magyar bejegyzések mellett egy ideje angolul is próbálkozunk posztokkal a szokásos felállásban: a férjem fotózik, én írok. A számunkra egyik legkedvesebb texasi látnivalóról, az Elvarázsolt Szikláról született posztunkat igyekeztem "reklámozni" egy kicsit, azaz elküldtem sokak által követett, profilba illő facebook-személyiségeknek. Többek között egy Texast évek óta szenvedélyesen járó / fényképező fotósnak is. Larry White elismerően nyilatkozott a képekről, közzé is tette a posztot, s azt írta nekünk, sikerült a képeken megörökíteni ennek az államnak a szépségét és a valóság mögötti lényegét is: a vadnyugat és a szabadság végtelenségének érzését. "Élvezzék ezt a szabadságot!"

DSC 0511

Öt szem kukorica

DSC 0746

Az első itt töltött Háladáskor meghívást kaptunk kedves idős önkéntes tanáromtól (nyugdíjas zenetanárnő) az ő rendhagyó, de egyben nagyon is hagyományos vacsorájukra. Rendhagyó azért volt, mert mivel valamennyi családtagja messze, más államokban él és nem minden évben tudnak összegyűlni az itteniek legfontosabb családi ünnepére, kedves barátnőjével (akivel a lakását is megosztja) azt a szokást vezették be, hogy ha nincsenek családtagok, akkor olyanokat hívnak meg, akik rászorulók, egyébként egyedül lennének, vagy hozzám hasonló tanítványaikat. Így is képesek megteremteni a bensőséges légkört, a maguk módján emlékeznek és ünnepelnek. Hagyományosnak pedig azért nevezhető a vacsora, mert a két idős hölgy az összes fogást együtt készíti el, normális, alapanyagokat használnak és régi családi recepteket. Az eredmény egy hangulatos este, felejthetetlen társaság, gondosan megterített asztal és nagyon finom, házi készítésű ételekből álló amerikai vacsora lett! 

DSC 0731

Öt szem kukorica volt az első fogás azért, hogy emlékezzünk az első telepesek kemény, éhezéssel teli első éveire. Aztán a szokásos ételek következtek: töltött pulyka szafttal (a húst, a tölteléket és a szaftot külön fogásként tálalták), burgonyapüré (édesburgonyából és fokhagymás változatban), párolt zöldbab, frissen sült zsemle, vörösáfonya-szósz, fűszeres-tökös és dióspite tejszínhabbal. Inni egy könnyű cidert kaptunk, majd vizet, teát vagy kávét választhattunk. Meséltek régi nagy családi vacsorákról, imádkoztunk, vendéglátónk, Doris zongorajátékát élvezhettük, mindnyájan elmondtuk miért érzünk és adunk hálát ezen az ünnepen, végül társasjátékoztunk (Rummikub, Mexicain Train). Az asztalt hatan ültük körül és mindkettőnk nevében mondhatom, hogy az egyik legemlékezetesebb esténk volt 2012. november 22.

DSC 0752

Biciklis Messiás

DSC 0947

Már a megmentőnkkel is sikerült találkoznunk ezen a földön. New Orleans-ban kinéztünk egy rumlepárló üzemet, ahol rövid vezetett túrán megláthattuk hogyan készül az ital, kérdezhettünk, fotózhattunk, kóstolhattunk. Az oda vezető út azonban kalandosra sikeredett. Nem fogadtuk el a kis üzem weboldalán felkínált, a városközpontból a látogatókat szállító iránytaxit, mert tapasztalatlanul azt gondoltam, gyalog is simán elmehetünk oda és így mindig jobban meg lehet ismerni egy várost. Ez itt is így volt, csak az út több mint egyórás gyaloglást jelentett végül, s ami még kevésbé szerencsés: New Orleans egyik gettóján keresztül. A kihalt utcákon felberregő motorok, meglibbenő függönyök, lépcsőkön lebzselő, rottweilert idomító suhancok nem voltak bizalomgerjesztőek. Nem volt már választásunk, mennünk kellett tovább, különben lecsúszunk a lefoglalt programról. Egyszercsak szembejött, pontosabban gurult velünk a kerékpárján egy Bud Spencerre emlékeztető fekete férfi és mosolyogva, jóindulatúan figyelmeztetett, hogy nem nekünk való helyen sétálunk, gyorsan menjünk másfelé. Kerülővel, pár utcával többet bejárva, végül jól kifulladva, de épségben megérkeztünk a lepárlóba. Biztosan a Gondviselés tartotta ekkor a fejünk fölé a védőernyőt.

DSC 0924

Taszár-Pécs-Austin tengely

A férjem több honfitársunknak segített már Austinban autót venni: az átlagnál kicsivel jobban érdeklik az autók, alkudozás, minél jobb vétel elérése. A kereskedésben sokszor hosszabban is elbeszélget az eladóval - nagyon sokat lehet tőlük tanulni, titkokat ellesni - egy ilyen diskurálás során derült ki, hogy a dealer volt Taszáron katona, sokat járt Pécsre szórakozni, volt magyar barátnője. Ezek után a beszélgetés hangulata azonnal kedélyesebb lett, bizalmasabbbá vált az eladó (pl. kifordította a képernyőt a férjem felé), s az eredetileg közölt összegnél $3000-ral drágább autók közül válogatott a megadott feltételek alapján. Ez azt jelenti, hogy az említett összeget ilyen-olyan kedvezményként, bónuszként juttatta volna. Végül nem vett tőle kocsit, de széles mosollyal búcsúzott és a férjem szavát adta, hogy egyszer főz neki igazi magyar gulyáslevest! 

Sziszifuszi munkahelyi beilleszkedés

DSC 2830

A férjem tapasztalata szintén az, hogy bizony hosszú időnek kellett eltelnie, mire igazi csapattagként kezelték itt az anyacégnél. Közvetlen kollégái szó nélkül, bár furcsa pillantásokkal fogadták el, hogy a kiköltözésünkkor hetekig elnézőbbek voltak a menedzserei, hiszen számtalan ügyet kellett intéznünk és ezek 90%-a lehetetlen lett volna munka után. Hiába ismerték már Magyarországról a stílusát, munkamódszereit, teherbírását, itt mintha teljesen új ember lett volna: minden vonatkozásban újra bizonyítania kellett. A szokások és normák elfogadása, új dolgok megtanulása, a versenyhelyzet átértelmezése, egy már meglévő hierarchiában a saját helyed megtalálása - s ráadásul mindez nem az anyanyelvet használva a kommunikáció eszközeként igen kemény, embert próbáló feladat volt. (Én nagyrabecsülöm a férjemet, mert képes volt ezt beismerni és a hosszú utat végigjárni.)

A bőröndöm és én

Ez az amerikai földre lépésem története. Jó hosszú bevándorlási sorok Chicago repterén, mindefelé elgyötört tekintetek, szomjas emberek, gyűrött ruhák, nyűgös gyerekek. Elgondolkodtunk azon, hogy azért jóval könnyebb dolgunk van, mint volt pár évtizede ezreknek az Ellis Island-re soknapos hajóút végén megérkezve. Mi egy családdal jöttünk együtt otthonról (a családfő ugyanazon cég alkalmazottja, mint az én férjem): a várandós anyuka és a 16 hónapos kislány hősiesen bírták a megpróbáltatásokat. Nem lehetett nem mosolyogni rájuk. Ezt tette szinte valamennyi reptéri dolgozó és a bevándorlási hivatalnok is. 

DSC 0897

Nem így a mienk. Az általános derültségre felemelve a fejét megkérdezte min nevetünk. Talán különösen rossz napja volt, talán nem voltunk épp rokonszenvesek, de a kötelező közönyös kérdésein túl feltette a férjemnek a következőt, amelynek a hangzása engem nagyon szíven ütött: Is this your wife? (Ez itt a maga felesége?) Úgy kérdezett és úgy nézett rám, mintha egy ócska bőrönd lennék. Aztán persze megkaptuk a pecsétet, de welcome-ot nem. S a történetet azóta is meséljük, mert az első benyomások közül ez volt a legmeghatározóbb.

Deposittal keltem, deposittal feküdtem

Anyagias adalékanyag Amerikához. Itt tudvalevő, hogy minden a pénzről szól. Ami, ha van egy jó ötleted, találsz támogatókat és / vagy van tőkéd hozzá és megvalósítod, majd el tudod adni sikerrel, dőlni fog hozzád biztosan. Mindez csak idő és sok kemény munka kérdése az amerikaiak szerint. Pénzt persze csak pénzből lehet "csinálni", így nem meglepő, hogy itt sok minden úgy is kezdődik: fizess, aztán van szolgáltatás (oktatás, egészségügy). A cég nagylelkűen segített nekünk lakás- és autóbérléssel 1 hónapig, ezután saját magunknak kellett mindent előteremteni.

DSC03035

Bármilyen számla megnyitásához kaucióra volt szükség, hiszen nem rendelkeztünk itteni hiteltörténettel. A lényegesebbek a következők voltak:

  • Bankszámla: 100-100 USD (folyó- és megtakarítási számlához)
  • Áramszolgáltató: 200 USD
  • Gázszolgáltató: 75 USD
  • Biztosítás: 160-260 USD
  • Első bérelt (bútorozatlan) lakáshoz: 500 USD
  • Telefon (cégen keresztüli kedvezményes csomaghoz): 200 USD

Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy a szolgáltatók, ha egy évig rendre pontosan fizeted a számlákat, a fenti összegeket beszámítják. A lakás- és autóbiztosításhoz kaptunk segítséget a munkaadó partnercégétől egy karakán hölgy személyében, aki ismeretségi köreit kihasználva deposit nélküli biztosítást szezett nekünk. Jill egyébként is angyal volt: evett már magyar paprikáscsirkét, hivatalokban, apartman-komplexumokban, autókereskedésekben is voltak kapcsolatai, amelyek által sok-sok időt és tapasztalatot nyertünk. A telefont nem vállaltuk be, másik megoldást kerestünk. Szeretném hangsúlyozni, nem "panaszként" írtam le a fentieket, pusztán tényközlésként. Érdemes számítania ezekre annak, aki az Államokba készül szerencsét próbálni. A történet címét adó mondatot pedig a férjem emlegeti számos alkalommal, amikor visszagondol a kezdetekre: sokat kellett sakkoznunk, számolnunk ahhoz, hogy a rendelkezésünkre álló összeg fedezze a szükségleteinket.

Az eltelt 4 évre visszatekintve ezek a legfontosabb sztorik, ha a beilleszkedésre gondolunk. Mindketten úgy érezzük sikerült otthont teremtenünk, nem vagyunk gyökértelenek, vannak barátaink és azt az életet éljük, amit szeretnénk.

IMG 20160423 231013

Ha tetszett a poszt, kövess minket a facebook-on is!

A bejegyzés trackback címe:

https://travelbug.blog.hu/api/trackback/id/tr7311701065

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása