Figyelem! Közérdekű Közlemény!
A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com
A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.
Gabi és Miklós
Legutóbbi blogbejegyzésünkhöz hasonlóan, ezúttal is egy régebbi utazást elevenítünk fel. 2012 decemberében – talán az otthoni fenyőillatú, betlehemes adventi áhítatot keresve – indultunk el egy hétvégi napon az egykori spanyol missziók katolikus templomai felfedezésére. A keresés eredményes volt: estére az egyik legtöbb és legmélyebb kulturális élményt nyújtó barangolásunkat követően megtaláltuk azt, amiért ide „kellett” jönnünk: lelki feltöltődést és a várakozás kiteljesülését. S bármennyire hihetetlen ennek a mi lelkünkben része volt 2012-ben a betlehemi jászol, egy feketebőrű Krisztus-ábrázolás, a River Walk karácsonyi díszkivilágítása és egy európai hangulatú söröző melegbarna fényű itala.
A missziók alapvetően az ismert céllal jöttek létre, a XVII. században a katolikus egyház igyekezett hívei táborát szélesíteni az Államokban dél-nyugat felé terjeszkedve, persze hamarosan nemcsak az őslakos indiánok megtérítése volt már a cél, hanem a spanyol udvar területszerző és gazdasági törekvései is szerepet kaptak a központok történetében. Ahogyan a nevük is mutatja, valamennyi templom és közösség történelme szorosan kapcsolódik San Antonio város megalapításához és felvirágzásához.
Körutazásunk első állomása a Mission Espada volt, illetve a központokhoz közvetlenül kapcsolódó vízvezeték (Espada Acequia / acqueduct) romjai – a nem teljesen tökéletes természeti adottságokat javítandó, bár a közösségek a San Antonio folyó mentén telepedtek meg, szükség volt a víz tárolására és elvezetésére.
A kisméretű templom környékén újra megtapasztaltuk mennyire érdemes az orrunkat kidugni Austinból, egészen más életformát láthattunk az oda vezető úton. Azt hiszem az a tény sok mindent elárul, hogy fényképezni csak titokban mertünk.
A templomocskát megpillantva éreztük, hogy az időutazás fog még csodákat rejtegetni. Mindegyik templom ma is betölti a hivatását, nem múzeumként működnek, ennek bizonyságai nem csak a kifüggesztett miserendek voltak, hanem itt például a sokszereplős betlehemi jászol, amelynek a megpillantása számomra olyan élmény volt, mint Medjugore templomában a zarándokok arcát látni.
A Mission San Juan templomát éppen restaurálták, csak körbesétálni tudtuk. A közelében fennmaradt romos épületek és a megerősített kőfal nagyobb közösséget és állatállományt sejtetett. Az olvasott tájékoztatók szerint a betelepített Coahuiltecan (ez a megnevezés egyébként az ezt a nyelvet beszélő, Mexikóból és Dél-Texas-ból származó több, különböző népcsoportot jelöli) indiánok többsége elpusztult a hódítók által behurcolt betegségektől és maga a központ sem virágozhatott igazán a kedvezőtlen természeti adottságok és ismétlődő időjárási viszontagságok miatt. Szép képeket azért kattintottunk és zsindelytetőt is felfedeztünk a melléképületen.
A harmadik s egyben legnagyobb központ a Mission San José volt, amelyet a Missziók Királynőjeként is említik. Masszív kőfalait és kupoláját már messziről láthattuk, de igazi inspiráló és a lelkünket simogató látvány (élmény) a templomhoz érve fogadott minket.
Tobzódó zöld színek, gyönyörű ívek, pompás kapuk és homlokzatok, mécseslángok rebbenése és a karácsonyi koncertre készülő énekkar dallamai nyűgözték le az érzékszerveinket. Ez a misszió vonzza a legtöbb látogatót, ami nemcsak nagyságával és szépségével magyarázható, hanem talán azzal is, hogy itt fellelhetőek az mindennapi életet bemutató épületrészek, használati eszközök, valamint részletes leírást olvashatunk a tényleges hétköznapokról (hol tanultak a gyerekek, kinek mi volt a pontos feladata a közösségben, hogyan tartották az állatokat, hová temették elhunyt szeretteiket).
Az utolsó templomot találtuk a legromosabb állapotban, viszont a legegyedibb részletekkel. A legjobb védelmi rendszerrel ellátott Mission Concepción-t 1716-ban alapították ferences szerzetesek, indiánjai pedig szintén a Coahuiltecan nyelvet beszélő Pajalat törzsbe tartoztak.
Velünk együtt járta végig az épületegyüttest egy cserkészcsapat, a templomba pedig csak rövid várakozás után mehettünk be, mivel éppen esketés folyt. Kicsit fel is pezsdült a falak között az élet: vidám gyerekzsivaj és a fiatal párt ünneplők nevetése, beszélgetése minket is beszippantott.
A spanyol missziós központok legfontosabbikát, a San Antonio-i The Alamo-t nem sikerült ezen utazás során megnéznünk, mert érkezésünkkor már zárva volt. Ami késik, nem múlik …
Mexikói estebédünk elköltése után így a várost átszelő San Antonio folyó partján csodáltuk a karácsonyi fényeket, a füzérek miriádjaival felöltöztetett fákat és bokrokat, a vidáman csónakázó, vacsorázó, vásárolgató rengeteg embert. Nem a számunkra megszokott adventi hangulat volt, mégis magával ragadott és jó volt belemerülni.
Mint ahogyan kellemes volt a napot megkoronázni egy pohár csapolt Guinness sörrel a folyóparti sétányon (River Walk). A hangulatos bárban üldögélve nem gondoltuk, hogy még tartogat a sors aznap estére egy pici meglepetést. A kocsi felé sétálva este 9 óra körül járt az idő, s a városközpontban még fénnyel telve és nyitva találtuk a San Fernando katedrálist – be is mentünk és ismét egy esküvő közepébe pottyantunk, illetve itt láttunk először fekete korpuszt.
Majd egy év elteltével ma is úgy gondoljuk mindketten, hogy az egyik legtartalmasabb, a lelkünket mélyen megérintő helyszínekkel és eseményekkel teli nap volt számunkra 2012 harmadik adventi szombatja.
További képek:
