Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

Nyaralás, Balkán, avagy élet a facebook és a blog előtt. Eredetileg ezt a címet szántam a posztnak, ugyanis szeretnék egy tévképzetet eloszlatni ezzel az írással.

A beszélgetéseink során elég gyakran terelődik a szó az utazásainkra. Azokban, akik csak a blogot vagy valamelyik közösségi média felületet követve ismernek minket, kialakulhat az a kép, hogy csak az Amerikába költözésünk után kezdtünk el utazni. Jogosan, hiszen az ezt megelőző évekről eddig nem osztottunk meg semmit. Pedig utaztunk, legalább annyit, mint most. Amíg otthon laktunk, kb. havonta egyszer találkoztunk a családdal, és egy vasárnapi ebéd után jöhetett a képes beszámoló az utazásokról. Ez a lehetőség a költözésünkkel megszűnt, maradtak az emailek és a hétvégi skype-ok. A bloggal az emaileket akartunk kiváltani, valamint magunknak megőrizni mindazt, amit átéltünk, tapasztaltunk, megtörtént velünk. 

Hogy ez utóbbi mennyire fontos, arra most jövök rá - pár napja eszembe jutott a 10 évvel ezelőtti nyaralásunk. Már harmadik estéje nézegetem a több mint kétezer képet, próbálom újra összerakni... hogy is volt?

2010-ben sok minden történt. Bár az év elején egy műtét utáni lábadozást követően még minden bizonytalan volt, márciusban és júliusban is Amerikában voltam a munkám kapcsán. Az első kiküldetés alatt számomra két fontos dolgot is megbeszéltünk a főnökömmel:

• a projekt után csapatot válthatok
• a projekt végéig nem veszek ki szabadságot, de aztán elhúzok három hétre úgy, hogy nem vagyok elérhető

Ezzel ránk szakadt három hét szabadság - kicsit hunyorítva az majdnem 22 nap! Sokáig terveztük az útvonalat és elég sok célpont szóba került, mire kikötöttünk a Balkán mellett. (Pontosan nem tudom már mi volt a döntő indok, úgy tippelem az anyagi rész elég sokat nyomott a latban). Emlékszem, felmerült Spanyolország és Franciaország is a lehetséges célpontok között. Ez utóbbi olyannyira, hogy írtunk a lánynak, akinél anno cserediákként laktam - hátha meghív minket kanapészörfölni. Ilyenek miatt sem szabad ennyit várni egy írással - 10 év alatt elég sok emlék elkopott!

Mivel kivételesen volt időnk - szerintem azóta sem nagyon fordult ez elő, hét közepén terveztünk indulni és nem munkából a kocsiba/autópályára esve. Akkor már két éve megvolt az Opelünk, megbízhatóan tette a dolgát. Az indulás előtt pár héttel kapott egy olajcserét és én késznek ítéltem az útra. Mindaddig, amíg egy kolléga nem kért egy szívességet: "Lenne valamikor egy szabad délelőttöd?" Lakást újított fel, el kéne tüntetni a szemetet, törmeléket. Szerez embereket, bérel utánfutót nekem csak vezetni kell. Persze, simán. Egy ilyen kanyar során derült ki, hogy melegszik a hűtővíz. Nem a legjobb kezdet egy kb. 5000 km-esre tervezett túra előtt. Valami csoda folytán szereztem időpontot egy elég megbízhatónak tartott szervizben másnapra, de felesleges volt pánikolni. Este fél órát szerszámosládával az autó mellett állva kiderült, csak a hőgomba csatlakozójával van a baj, valamiért nem érintkezett rendesen. Reggel lemondtam az időpontot - két év alatt az Opel mellett elszoktam attól, hogy az autómat szerelni is kell, nem csak tankolni.

Valahol Ausztriában - ez volt a legnyugatibb útja a zöld szörnynek. Elég sokat kellett szerelni, az Open ezután igazi megváltás volt!

A másik kavar tényleg az indulás előtti napon jött, ugyanis Gabi ekkor vette észre, hogy lejárt az útlevele. Tudom, amatőr hiba, de nem volt mit tenni. Rohanás az okmányirodába (akkor még így hívták), ahol azt mondták, van olyan opció, amivel másnapra kész és fel tudjuk venni Pesten. Ez a nem várt megálló azonban átírta az útitervet (legalábbis mi úgy gondoltunk, jobb lesz módosítani), ami eredetileg így nézett ki:

• Szarajevó (2 nap)
• Mostar (1 nap)
• Mlini (egy hét Horvátországban, ez volt az egyetlen biztos pont, szállásfoglalással az útban) 
• ezután meglátjuk, merre tovább

Úgy terveztük, hogy a hazaúton megállunk a Plitvicei-tavaknál és mivel az 2-3 órával közelebbi célpont volt, megfordítottuk a tervet és ott kezdtünk. Persze benne volt az is, hogy 100%-ban nem bíztunk az ügyintézés sebességében (Horvátországba pedig elég volt a személyi igazolvány, de erre nem esküdnék már meg ennyi idő után). 

Ezek voltak az előzmények, amelyek után szeptember elsején 756 km után (erre viszont nagyon jól emlékszem, mert ez akkori rekord volt) megérkeztünk és próbáltunk szállást keresni. Hamar találtunk is, bár a (nevezzük) panzió(nak) kívülről nagyon pofás volt, belül még nem volt minden befejezve.

Másnap reggel nekivágtunk a parknak - az egész napot ott akartuk tölteni. A szállásadónk ugyan megpróbálta elmagyarázni, hol lehetne jegyvásárlás nélkül bemenni, mi viszont jobbnak láttuk követni a szabályokat. 

Az egész napot gyaloglással töltöttük. Lépcső, emelkedő, lejtő, séta a víz mellett az ösvényen, a víz felett a pallókon kialakított úton. A Plitvicei-tavak gyönyörű hely, Gabi máig azon kevés helyek közé sorolja, ami úgy néz ki a valóságban, mint a katalógusfotókon.

Estére holtfáradtak voltunk és igazán jól jött, hogy jegyet váltottunk. Nem azért, mert bárki is megállított napközben ellenőrizni, hanem mert felszállhattunk egy hajóra, amivel a szálláshoz vezető út jó részét le tudtuk vágni.

Mondanom sem kell, egy zuhany után nem kellett altató - az hiszem már sötétedés előtt húztuk  a lóbőrt.

Másnap indultunk tovább a tenger felé. Igyekeztünk elkerülni az autópályát - nemcsak a pályadíjak miatt, hanem lássunk is valamit a vidékből. Volt olyan útszakasz, ami mellett figyelmeztető táblák voltak kitéve arról, hogy a földeken találkozhatunk taposóaknákkal. Furcsa érzést volt ezt a valóságban látni, csakúgy mint később a golyónyomokat is a házakon. A táj szép volt, lassan csorogtunk.

Egy idő után megérkeztünk a tenger mellé - ha tippelnem kéne Split volt az, ahol rátértünk a 8-as útra. Omišból egyértelműen vannak képek, azt Google Maps-en megtaláltam.

Ez az utazás még egy évvel az első okostelefonom előtti időkből való, ma már furcsa, hogy nincsenek telefonnal készített képek, amikről vissza tudom nézni, hol jártunk a GPS pozíció alapján...

Valamiért mindig tetszettek a fekete kerekek és miután elhagytam egy dísztárcsát, fekete-fehérben jártam tovább...

Szállásunk nem volt, találni viszont nem volt nehéz. Az első falu, ahova lekanyarodtunk Baska Voda volt. A Zimmer Ferik kinn áltak a kapuban és vártak minket - az első hely, amibe belefutottunk rávilágított, hogy kár volt egy percet is a foglalással küzdeni. Olcsóbban találtunk jobb helyet (ez csak másnap derült ki), mint amit előre lefoglaltunk a booking.com-on. Ez is a szezonvég előnye volt. 

Zimmer Feri bá' már korán reggel, távozásunkkor elfoglalta a posztját

Baska Voda nagyon hangulatos helynek tűnt - itt már testközelbe került a tengerpart, jó illata volt a levegőnek, ringatóztak a hajók a vizen... Maradtunk naplementéig. Igen, van az egésznek egy csöpögős romantikája, de annak ellenére, hogy nem először jártam már tengerparton, azt a várost nem fogom elfelejteni!

Másnap reggeli után - ami meglepően korán volt, soha nem értettem, hogy hétköznap miért tudnék 9-ig aludni, hétvégén vagy szabadságon miért kelek fel reggel 7 óra előtt - még lementem a tengerpartra, lőttem pár napfelkeltés képet. Ritka szép látvány ahogy a hegyek mögül előbukkan a nap és átsüti a reggeli párát. 

Innen alig három órára volt a szállásunk - továbbra is a tengerparton kanyarogtunk. Úgy emlékszem, erre a szakaszra már kitérő lett volna az autópályát használni (nem mintha annyira akartuk volna), inkább a tájat választottuk.

Várt ránk egy határátkelés is - Boszniának van egy pici tengerparti szakasza (Neum városkával), ami két részre osztja Horvátországot. Ezen a szakaszon egyébként nem kérnek útlevelet, a tranzitforgalmat átengedik személyivel (mellesleg az volt a tervünk, hogyha valamiért nem sikerül egy nap alatt elintézni az útlevelet, ezt a szakaszt kihasználva teszünk egy kanyart Boszniában és Mostart mindenképpen megnézzük).

Az átkelés egyébként sima volt - tényleg csak átgurultunk és nemsokára a Dubrovnik előtti híddal a háttérben fotózkodtunk.

A háttérben Dubrovnik (rólunk nem készült értékelhető kép)

Innen egyenesen a szállásra hajtottunk - ahogy írtam is, ez volt az egyetlen biztos foglalás az utunk során. Bevallom, hiba volt. Vége volt már a szezonnak, csak úgy mint Baska Vodában a kalapos (svájcisapkás?) öregurak kinn áltak a kapuban szálláskeresőkre vadászva. Ha a jó szerencsére hagyatkozunk a  booking.com helyett, jobb helyen jobb szobát tudtunk volna választani. Valószínűleg olcsóbban is. Kezdők voltunk, nincs mese!

A felső szinten laktunk. Nem volt rossz hely, de nem előre foglalva, az út mentén próbálkozva ennél csak jobbat találtunk. Hercegnő (ez volt az Opel beceneve) pálmafák alatt nyaral. 

Lepakoltunk, majd sétálni mentünk. Ahogy írtam is, húzós éven voltunk túl, egy nap dubrovniki kiránduláson kívül parton fekvést, napozást, fürdést terveztünk. Ki az, aki el tud minket képzelni egy hétig a parton fekve? Na ugye! LOL! Persze, hogy nem is ment!

Két napig bírtuk egy helyben, majd célbavettük Dubrovnikot. Valószínűleg a parkolás miatt szavaztunk a tömegközlekedésre - megérte. Az óváros falaihoz közeledve egyre nagyobb volt a tömeg - nem véletlenül nevezik "az Adria gyöngyének" - a korábban tapasztalt utószezon-érzésből itt semmi sem látszott. Mi lehet itt főszezonban?!

Dubrovnik, óváros

Akkor is, azóta is szokásom egy-egy városban sétálva beleképzelni magam az ott lakók életébe. Milyen lehet itt lakni? Hogy nézhet ki egy lakás, ház, szoba belülről? Mik a szokások? Dubrovnik történelmi belvárosa annak ellenére, hogy tömve volt turistákkal egyáltalán nem úgy festett, mint egy múzeumfalu. Volt piac, elég sok háznál kötélen száradtak a ruhák, de az ablakba kitett felmosó vagy a kikötő egyik eldugott sarkában álló, épp friss festést kapó hajó is emlékeztetett rá: nem díszletek között járunk. 

Egy egész napot töltöttünk a házak között, illetve a városfalon sétálva. Egy teljes albumra való kép készült, számomra mégis  ez a legemlékezetesebb:

Hónapokon át ez volt a háttérkép a hivatali gépemen, majd egyik pillanatról a másikra ott álltam és a valóságban láttam mindazt, ami eddig csak egy pixelhalmaz volt. Bende Misi kollégám elég sokszor látta ezt a képet - egy pillanatra elővettem a telefonom, gondoltam lövök egy fotót és elküldöm neki, aztán elvetettem. Nem azért, mert a régi Nokiám finoman szólva is alkalmatlan lett volna értékelhető képre, vagy mert az MMS az akkori roaming-díjak mellett többe került volna, mint Amerikából hazatelefonálni (legalábbis így emlékszem). Ott, a várfalon állva nagyon messzinek tűntek az egész évemet kitöltő problémák, a napi rutin és mindaz, ami amúgy az életem szerves része olyan távoli volt. Mindezt a varázst egy üzenet (és főleg az erre kapott válasz) egy csapásra elrontotta volna azzal, hogy visszaránt a hétköznapok szürke valójába. Igen, a mai napig utálom ha felhívnak szabadság alatt, mert a hívás azonnal visszarántja az elmét az iroda és a napi rutin forgatagába. 

Az egy hét semmittevést nem csak ezzel törtük meg. Mliniben elég sokat sétáltunk - csakúgy, mint az idevezető úton, jó sok helyen élesen megmaradtak a háború nyomai az épületeken. Egy ilyen séta közben estünk bele egy turistacsapdába - a kikötőben hagytuk magunkat rábeszélni egy egynapos hajózásra. Az egész jól hangzott: reggel felszállunk egy hajóra, elvisznek minket három szigetre (Koločep, Lopud és Šipan avagy az Elafiti-szigetek), kapunk ebédet - laza, pihenős, nézelődős napnak ígérkezett. 

Lélekvesztők turistákra várva. Addig sem kedveltük a hajózást és ez a nap nem szerettette meg velünk!

Az is lett volna, ha nem fogjuk ki az egyetlen napot az út során, amikor rossz az idő. Az első állomás a Koločep sziget volt. Ez a legdélebben fekvő, még lakott szigete Horvátországnak. Egyre borongósabb időben sétáltunk egy órát kaktuszok és mindenféle, számunkra idegen növény között autók nélkül - ez ugyanis nincs a szigeten.

Forgalom az autómentes szigeten

Innen tovább hajóztunk a Lopud szigetre - közben enyhén erősödő hullámok között felszolgálták az ebédet a hajón. A kikötés után közölték - mivel az idő egyre romlik és veszélyes lenne a kikötés, kihagyjuk a harmadik szigetet (Šipan). Így több időnk maradt ezen a szigeten. Tudtunk inni egy jó kávét, felkaptattunk a Sutvrač erődbe (innen egyékbént jó időben látszik Dubrovnik), sétáltunk a botanikus kertben és a régi házak között.

Az igazi rémálom azonban a visszaút volt és bármilyen szomorú, ez maradt meg legélesebben a napból. Ekkor kapott el minket igazán a rossz idő. Két hónappal korábban repültem Austinba, az út során Düsseldorf - Newark között éltem át az addigi legrosszabb egy órámat repülőn: leszállás előtt (tehát már a felszolgált reggeli után) egy órán át dobálta a gépet a légörvény. Volt olyan, hogy úgy éreztem, 20 métert estünk egyik pillanatról a másikra. Akkor a gépen minden második ember hányt - volt, aki a liftezéstől, volt, aki a papírzacskókba visszatöltött, gyomortartalommal kevert szendvics szagától. Úgy éreztem, ez a hajózás rosszabb volt. Ahogy kiértünk a kikötő biztonságából a rozzant kis teknőt (anno halászhajót) úgy dobálták a hullámok, hogy többet töltött a levegőben, mint a vízben. Fogalmam sincs, egyáltalán mitől haladt és miért nem esett szét. Igen, itt is minden második ember hányt, kukászacskókat osztottak szét, ami legalább lezárta a szagot, bár itt fújt a szél, szóval az is segített valamit. Ami érthetetlen volt, hogy miért vette célba a kapitány a két szikla közötti szabad átjárót - kizárt, hogy azon átfértünk volna, bár mindenkinek úgy tűnt az a célja. Egész közel voltunk már amikor sikított egy hölgy - ekkor adhatták fel az idegei, majd elfordultunk. Akadtak nyelvi problémák a személyzet és köztünk, így esélytelen volt megkérdezni, hullámtörőnek próbálták használni a sziklákat vagy ez is a műsor része volt...

Az ebéd pedig... mit mondjak, az járt jobban, akinek visszajött!

A Mliniben töltött 1 hét során kétszer átautóztunk Cavtatba. Egyik este, csak sétálni, bámészkodni (pont a csodás Elafiti-szigeteki út előtt) - nagyon hangulatos város volt, bámultuk a kivilágított, kikötött jachtokat. Jól nézett ki az egész az éjszakai fényekben, ezért úgy döntöttük, nappal is visszajövünk.

Nem bántuk meg! Szép, régi, nyugis város, festői tengerparti képekkel, felhővel betakart hegyekkel, piros tetőkkel. Sétáltunk, bámészkodtunk, ettünk egy igazán jó fagyit - ide sokkal inkább visszavágyom, mint Mlinibe vagy Dubrovnikba! Ennél szebb záróakkordot el sem tudnék képzelni Horvátországnak. 

Másnap volt az utolsó napunk Mliniben. A teraszon ülve egy tányér füge felett (itt fedeztük fel hogy frissen sokkal-sokkal jobb, mint szárítva, ahogy addig ismertük!) azon tanakodtunk, merre tovább.

Az eredeti tervből még Mostar és Szarajevó maradt. Péntek volt, ha elindulunk ebbe az irányba, már kedden Debrecenben vagyunk. Nagyon nem vágytam még haza, de volt egy másik bökkenő is: akivel eddig beszéltünk, mindenki azt mondta, Bosznián és Szerbián át számítsunk a rendőri korrupcióra. Készpénz vagy pár doboz sör legyen nálunk a megvesztegetésre, mert igazából bármi miatt megállíthatnak, ha kedvük tartja. Jártam párszor Ukrajnában és Romániában, tudtam mire számíthatok, viszont nálunk készpénz már nem sok volt. 

Ahogy mondtam, haza se nagyon vágytam, inkább mentem volna még. Délebbre.

A következőre jutottunk: 

• Szarajevót még láthatjuk (Sebi kollégám is vonattal járt ott, simán összehozható máskor), adjuk fel!
• Mostarról ne mondjunk le. Ebben a posztban olvastam egy panzióról, jónak tűnik. Ott megszállunk, figyelünk a rendőrökre, s talán megússzuk csúszópénz nélkül.
• Mindent összevetve marad 60 eurónk (kicsit hunyorítva 80) szállásra, menjünk délre! Ha csak egy éjszakára is, de menjünk át Montenegróba, meglátjuk, mennyit tudunk maradni!
• Haza pedig megyünk a horvát autópályán. Igaz, távolságban több, de a használatért lehet fizetni kártyával és nem kell tartani a rendőröktől.

Így lett, másnap reggel vettem két bureket reggelire, majd dél felé vettük az irányt. A határátkelés sima volt, az autózás azután már annyira nem - szinte minden sarkon állt egy rendőr és sebességet mért. Nem tudom hánnyal találkoztunk, 5 után abbahagytuk a számolást. Nem biztos, hogy jobban jártunk, mintha Bosznián keresztül hazafelé indultunk volna. Pénzünk pedig nem sok maradt már a szervek megvesztegetésére, így kínosan betartottam minden szabályt. A határ után nem sokkal megálltam tankolni - egy kis, útmenti benzinkúton. Úgy emlékszem lőttem is egy képet az autóról ahogy a pálmafák között megitatjuk. Furcsa volt arra gondolni, hogy alig egy héttel később ugyanezt teszem majd Debrecenben a Kishegyesi út mellett... 

Persze a táj hamar feledtette az egyenruhások jelenlétét - a Kotori-öblöt körbeautózva elég sokat javult a hangulatunk, nem sokkal később pedig leparkoltunk az óváros mellett és nyakunkba vettük a macskaköves utcákat. 

Délután a városnézés után ismét a tengerpartot vettük célba (E80-as út) - táborhelyet kellett találnunk a következő két éjszakára. Az első "Zimmer Feri" akivel beszéltünk egy 5 ágyas apartmant kínált 90 euróért 2 éjszakára. Továbbálltunk. Rafailovićiben szerintem teljesen véletlenül keveredtünk be abba az utcába, ahol kikötöttünk: a vízparttól alig 20 méterre találtunk szállást 60 euróért, 3 éjszakára (2 szoba, 4 ágy). 

Konzerv-sör ebéd után lementünk az tengerhez. Alig 100 km-re voltunk Horvátországtól mégis más volt a kép. Tudom, ez már szezon vége volt, de mégis. A tengerpart szemetesebb volt, a nyugágyak-napernyők csak összedobálva várták a turistákat, a járda mellett pedig Isten tudja mikor vágták le utoljára a füvet. Mégis, az összkép nekem sokkal jobb volt, ezek ellenére is volt valami bája a helynek. Talán kevésbé volt még nyugati vendégekre szakosodott a turizmus és közelebb állt a Balkánhoz? Lehet ez már csak romantika.

Úgy tűnt, a vendégek nagy része orosz volt és ezt megerősítette az orosz rendszámú autók jelenléte is. 

Emlékszem, az árak alacsonyabbak voltak, mint a határ horvát oldalán - egy tengerparti étteremben kb. 5 € volt egy leves-második-desszert ebéd (akkor még bőven 300 forint alatt váltották a valutát) és a közeli ABC-ben is 20-30%-kal kevesebbet hagytunk ott a készleteink visszatöltéséhez.  

Szeptember 12-én vasárnap egy napra elautóztunk Cetinjébe, Montenegró régi fővárosába. Lehet csak azért, mert vasárnap volt, de szinte teljesen üres utcákon sétáltunk, ami főleg az előző napok tükrében volt furcsa. Az idő is lehűlt - a város 670 méter magasan fekszik - a tengerparti meleg után bizony felfért a pulóver!

Kb. egy órát sétáltunk a Szent Péter kolostorban is, de bevallom, nekem sokkal inkább bevésődött az emlékeimbe a városba vezető szerpentin, a kihalt utcák, a múlt és jelen a házak falain, valamint a városkép a hegyek között ahogyan azt a kolostorból láttuk.

Másnap a Shkodrai-tó volt a célunk - ami egyben az utazásunk legdélebbi pontja is volt. Szokásunktól eltérően konkrét terv nélkül vágtunk neki. Titkon ugyan reménykedtem benne, hogy meglátom az albán határt, de ezt egész nap megtartottam magamnak. 

A tengerpartot elhagyva a hegyek (és a tó) felé fordulva a visszapillantó tükörben láttuk meg Sveti Stefant. Olyan volt, mint egy kis Dubrovnik - úgy döntöttünk, visszafelé megállunk és sétálunk kicsit a városban. 

10 év után leginkább az autózás maradt meg a tóparti élményekből - ahogy a P16-os jelzéssel ellátott aszfaltcsíkon próbáltunk délre jutni.

Hogy pontosan meddig jutottunk, már nem emlékszem - két dolog fordított vissza. Az egyik maga az út volt - egyre inkább elkanyarodott a víztől. A táj továbbra is szép, vadregényes volt (van egy sajátos varázsa a vidéki, félig kihalt falvakon átmenő autózásnak a világ bármelyik részén), úgy éreztük egyre kevésbé éri meg a leginkább másfél sávos, gidres-gödrös úton továbbhaladni.

A másik ok pedig a poszt elején említett hűtővízmelegedés volt. Most ugyan ment a ventilátor, de a víz tovább melegedett - 100 fokba beleszaladva bekapcsoltuk a fűtést, megálltunk fényképezni majd miután visszahűlt, továbbmentünk. A második ilyen esetnél feladtuk - se eddig, se ezután (még két évig megvolt az autó, 2012-ben adtuk el a fehér Opelt mielőtt Austinba költöztünk) nem volt ilyen baj a kocsival, de úgy látszik a 60 szikár német ló kevésnek mutatkozott a 35 fokban az emelkedők leküzdésére. Egyszóval nem jutottunk el az albán határig. 

Innen visszafelé vettük az irányt - nemcsak ezen a szeptember 13-i hétfőn, hanem az utazás hátralévő részében is. Tényleg megálltunk Sveti Stefannál, valahol a házak között kígyózó úton, nem is túl messze a víztől és a szigettől. Most visszagondolva felűnt, mennyire rendezett volt a környezet, akkor viszont csak az érdekelt, hogy kicsit bámészkodjunk és sétálhassunk egyet az óváros falai között. Azonban a cipőnk talpa helyett az állunk koppant és nem is a macskaköveken, hanem a hídhoz vezető sétányon, ahol egy tetőtől talpig feketébe öltözött biztonsági őr megállított. Angolul próbálkoztam megosztani vele a szándékunkat, amire csak annyit dörmögött vissza: "No Englis, No Entrri!!" Köszi, és visszafordultunk. Ahogy írtam is, felkészületlenül vágtunk neki a napnak, illetve ez az utazás még az első okostelefon előtti időkből volt, így esély sem volt egy gyors konzultációra Google barátommal. Ma már tudom, hogy az óvárosnak hitt pirostetős kőépületek, valamint az egész sziget egy 5 csillagos hotel... érdemes megnézni a weboldalukat (ide kattintva elérhető) - így már érthető, miért volt olyan feltűnően rendezett az egész környék!

Visszaautóztunk Rafailovićibe, ahol a tengerparton beültünk egy étterembe a már korábban említett leves-második-desszert ebédre és kb. 5 euróért fejenként tényleg degeszre ehettük magunkat. Baromi jól esett a sok napja tartó konzerv-menü után! Délután még sétáltunk a városban, feltöltöttük a fügekészletünket, lőttünk pár naplementés képet, majd eltettük magunkat másnapra.

Másnap, azaz szeptember 14-én indultunk vissza, kis csavarral, ugyanis Mostart nem akartuk kihagyni. A következő volt az útvonaltervünk:

Ma, amikor ezt a posztot írom, mást ajánl a Google Maps, nem tudom miért döntöttünk 4 határátkelés mellett. Talán a rendőrök miatt (vagyis minél kevesebbet akartunk Boszniában autózni), vagy talán mert még egyszer látni akartuk Dubrovnikot, de az is lehet, hogy az akkor használt GPS-em (iGO) ezt dobta. Úgy gondolom, mindez együtt! Négy határátlépés soknak hangzik, de a valóságban semmilyen kihívást nem jelentett, mondhatni lazán átgurultunk az ellenőrzőpontokon.

Valahol Montenegróban - egy elég hosszú, kipufogófüsttel töltött alagút - ugyanis nem működtek a szellőztető ventilátorok. A tükörre akasztott angyalka azóta is társunk.

Az első megállónk Boszniában Međugorje volt, egész pontosan a Szent Jakab templom. Jólesett megállni, elcsendesedni kicsit.

A bejárat felett megcsillanó kereszt nem photoshop és nincs is ott ablak a homlokzaton.

Kb. 1 órát töltöttünk itt mielőtt továbbindultunk Mostarba. Első célunk a Pansion Rose volt, le akartam tenni az autót majd minél többet sétálni az óvárosban. A panzióval szerencsénk volt, egyrészt mert ismerte a GPS (listázva volt a POI-k között), másrészt volt szabad szobájuk. Letettük az autót és indultunk az óváros felé. Még a panzióban ajánlottak egy éttermet - sajnos a neve nincs meg, ha tippelnem kéne a Sadrvan nevűben voltunk - ahol kedvezményt is kapunk, mivel náluk szállunk meg.

Golyónyomok

Pár kép a városban, majd a kötelező kép után a hídról, beestünk az étterembe. Ekkor jöttem rá, mennyire kopog a szemem az éhségtől. Addig is és azóta is képes vagyok egy-egy beszélgetést vagy látnivalót az étkezés elé helyezni, de ezt a napot este fél hatig egy gyors reggeliről és egy müzliszeletről nyomtam végig.

Bármit meg tudtam volna enni - bár az étel itt is nagyon jó volt. Az egyik pincér is emlékezetes volt, egy 8 fős asztaltársaság rendelését jegyzetelés nélkül vette fel, majd amikor megkérdezték, miért nem írta le, csak annyit mondott, megjegyezte. A kétkedő tekintetekre pedig - hibátlanul - visszamondta a rendeléseket. 

A tele has megnyugtatja az idegeket - a vacsora után lazán és kissé felelőtlenül sétáltunk az óvárosban egészen sötétedésig. Akkor egyik pillanatról a másikra kiürült az óváros és úgy éreztük, mi vagyunk az a két idegen, aki ittmaradt. Persze ordított rólunk, hogy turisták vagyunk - Gabin kis, fehér hátizsák, az én nyakamban a Nikon fényképezőgép. Mindenki tudta, kit kell lehúzni. Nyakunkba szedtük a lábunkat és határozott léptekkel visszavonultunk a panzióba.

Mondanom sem kell, hogy fáradtan ágyba dőltünk, úgy emlékszem a müezzin énekére aludtunk el és ébredtünk fel reggel.

Reggeli után tankolás, majd nyakunkba vettük az országutat. (Boszniában olcsóbb volt a benzin és ezt igyekeztem kihasználni. Furcsa, hogy itt benzinkutas tankolt, nem önkiszolgáló volt a kút.)  A horvát autópálya sima ügy volt az első déli szakaszt leszámítva. Még nagyon új lehetett, mivel WC-t találni lehetetlen volt rajta.

Ahogy haladtunk északra, lassan változott a táj, de az éles határ ez után az alagút után volt: visszaértünk az általunk megszokott, már nem mediterrán környezetbe.

Nagykanizsán álltam meg tankolni - azt gondoltam, ezzel végetért a szabadság. 2010. szeptember 15. volt. A szabadságból megmaradt 4 napot nagyrészt a családdal töltöttük. A következő héten nem ment simán visszacsöppenni az iroda szürke napjaiba - csakúgy, mint a szabadság elején, a végén is nehezen álltak át a gondolataim. Még legalább egy héten át szórakoztattam a kollégákat a történeteimmel. 

Végszó? Az elkövetett hibák (előrefoglalás, kevés készpénz - valahol félidőben, már Horvátországban elfogyott a kunánk és bankjegyautomatát kellett keresnünk, útlevél nem ellenőrzése) ellenére is nagyon jó utazás volt. Ma talán annyit változtatnék rajta, hogy többet maradnék Montenegróban vagy Boszniában. 

Visszagondolva az utazás kb. 300000 forint volt, benzinköltséggel, szállással, autópálya-használattal, hajózással (egyszóval mindennel) együtt. Lehet sok volt, lehet kevés, ma már nem hiszem, hogy ki lehetne ennyiből hozni. Viszont az utazás után hónapokra feltöltött élményekkel és most, 10 évről visszatekintve is többestés és hétvégés szórakozást adtak a képek és az emlékek! 

Ha a kommentmezőkön túl szeretnél velünk kapcsolatba kerülni (bármi kérdésed van vagy csak szeretnél velünk megosztani egy történetet) akár írhatsz is nekünk a hellotravelbughu@gmail.com email címre!

Ha pedig követnél minket, megtalálsz minket facebookon, instagramon és néha youtube-on is!