Figyelem! Közérdekű Közlemény!
A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com
A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.
Gabi és Miklós
Sokáig gondolkodtam milyen címet adjak ennek a posztnak. Kalifornia nem tartozik a kedvenceink közé, de tagadhatatlanul jó volt látni és megtapasztalni közelről. Nem fanyalogni fogunk ezekben a bejegyzésekben, de le kell szögeznünk az elején: aki csupa pozitívum - LAelájulós - napsütötte - aranyállam-posztokat vár, az jobb ha nem olvas tovább. Amit viszont ígérhetünk: kicsit más travelbug-nézőpont, sok-sok csodaszép kép és a valóság (ami nekünk nem jön be).
Los Angeles, első nap
2019 februárjában repültünk a nebraskai (egyébként az itteniek szerint is brutálisan kemény) télből az aranyállamba. Az első motiváció az volt, hogy ha nem használjuk fel, akkor elveszítjük a légitársaságnál összegyűlt pontjainkat - így esett, hogy alig pár dollárért kaptunk repjegyet, mégpedig ahogy nekünk a legjobb volt: odaútra Los Angelesbe, visszaútra San Diegóból megállás nélkül. A második lökést pedig igazából én adtam: rábólintottam Miklós sokadik kérésére / rábeszélésére. Ő dédelgetett bakancslistás elemeket Dél-Kaliforniában (nekem inkább San Francisco környékén vannak még mindig kipipálatlanul) és már legalább 2 alkalommal terveztük ezt az utat, csak valahogy másként alakult mindig. Utólag hálás vagyok neki a forszírozásért, mert februárban szükségünk volt arra, hogy eltávolodjunk a lakás (ház) keresésétől és hazajöve új látószögből nézve zárjuk le azt a fejezetet.
Igazából laza tervünk volt:
- 2 nap Los Angelesben
- 1 nap mini road trip LA-ből San Diegóba egy dögös Ford Mustangban
- 1 nap Tijuanában
- 2 nap San Diegóban
- 1 mini road trip a sivatagban / a hegyekben (Salton Sea, aranybánya Julianban)
A kalandok persze akkor kezdődtek, amikor mindez felborult. A februári nagyon hideget Omahában hagyva szombat reggel leszállni LA óriási repterén semmiben nem különbözött a megszokottaktól: araszolás, csomagfelvét, autóbérlés. Az első meglepetés máris fejbeütött minket: nem kívánkozott le a kabát rólunk. A csodás Kaliforniában, ahol mindig strandidő van, mi mindennap kabátban és sapkában bírtunk csak az óceánparton sétálni. Természetesen nem volt ugyanaz, mint a nebraskai mínusz 16 fok, de nem is az igazi. Amikor itthon Miklós a kibérelhető autók között keresgélt, egy hirtelen ötlettől vezérelve döntöttünk úgy, hogy kipróbálunk egy olyan kocsit, ami illik Kaliforniához és amire máskor úgysem áldozzuk rá a pénzt. Nagyon menőnek tűnt egy (majdnem) vadiúj vörös Ford Mustang GT, aminek mézesmadzagját elhúzta az autós cég alkalmazottja előttünk szombat délben a pultjánál állva. A biztosítás ellenőrzése, papírok aláírása és a bankkártya lehúzása után, máris beülhettünk a 460 ló mögé.
"Siker, pénz, csillogás a mozivásznon" a valóságban kicsit máshogyan fest: az autó ugyan kapott takarítást, még felvillant a semmihez nem hasonlítható újautó-illat, de 10 perc sem kellett hozzá, hogy már beleüljön az orrunkba a cigarettafüst szaga, köszönhetően az előző bérlők jó szokásainak.
A következő arculcsapás a közlekedés milyensége volt. A forgalom óriási, mindefelé zsúfoltság, kevés a menekülőútvonal. Lámpától lámpáig araszolás, rengeteg szabálytalankodó sofőr - a kaliforniai rendszámmal közlekedőkről más államokban is ez volt a véleményünk, arra megy amerre akar, indexről még sosem hallott, pimaszul tolakszik és előz, nyomul bárhol. Hogy ehhez minek 460+ ló? Ezt máig sem sikerült megfejtenem. Miklós begyűjtött pár keserű tapasztalatot a Mustang vezetése során: nem fér el a sávban sem a parkolóban, állandóan felbőg és gyorsulna, de hova? A 150 m-re lévő következő piros lámpáig? Egyáltalán nem volt balerina (mint Bedekó), sem kezesbárány (mint Granny).
Szóval ilyen élmények színezték a közlekedést LA-ben. Első utunk az óceánpartra vezetett, ezt már Omahában eldöntöttük, de nem a strandolás végett (nem is vittünk fürdőruhát). A nap kegyes volt hozzánk, kisütött és festett arany- és ezüsthidakat a vízre. A természet szépsége lenyűgöző volt, mint mindenhol Kaliforniában ahol eddig jártunk - de ahová már betette a lábát az ember, sokat vesztett ebből a szépségből.
A Venice Beach tele volt sétálókkal, tengő-lengő emberekkel, nekünk úgy tűnt kevesebb a turista és több a helyi arc. Pár fürdőző és szörfös is volt persze, de kiábrándítóan sokan csak a telefonjukon lógtak sorbanállás közben a bódító vagy éppen felpörgető dolgokért. A boltok ugyanúgy kínai ócskaságokkal vannak tele, mint bárhol másutt és szemkontaktust sem ajánlott felvenni az emberek többségével. A parton sétálva azért eszünkbe jutottak az otthoni gyötrelmek: vajon mennyibe kerülhetnek a szemmel láthatóan kisméretű lakások, az óceántól betonfalakkal védett zsebkedőnyi kertekkel és tákolmánynak tűnő balkonokkal?
A kocsihoz visszasétálva a muscle beach mellett vitt el az út, ami a hangzatos neve ellenére leginkább egy szabadtéri edzőterem. A legjobb dolog, ami nagyon hiányzik a Középnyugaton az emberek sokfélesége volt. Az egész út során viszont arra jutottam, hogy talán túl nagy árat kell ezért az egy jó vonásért fizetni az USA legnépesebb államában.
Maradék szendvicseink elfogyasztása után továbbgurultunk a Santa Monica Pier felé. Újabb araszolás, újabb parkolóhely-vadászat után itt is csak laza sétát tettünk, nem magán a mólón, mert az ehhez túlzsúfolt volt, inkább a víz mellett. Persze a 66-os út "vége" táblát mi sem hagytuk ki, szigorúan sorbanállás után készülhetett csak el a kötelező szelfi. Az óceán felől sütő nap és a hegyek nagyon szép keretet adtak immár a képeknek. Kelet felé tekintve a domboldalakra felkúszó hotelek és apartmanok látványa adta az ötletet, hogy még a szoba elfoglalása előtt autózzunk ki a városból Malibura.
Megbeszéltük, hogy annyira nem kihagyhatatlan az esti óceánpart vagyis nem fogunk viszajönni, ha már letáboroztunk hollywoodi szállásunkon.
Mondhatnám, hogy szájtátva bámultuk a csodás malibui villákat, de nem lenne igaz. Mint az USA-ban sok helyen, a legszebb részek, a legszebb házak abszolút rejtve maradnak az átlagos turista szeme elől, hiszen két ember magasságú kerítés és fasor mögött vannak. Messziről láttunk pár szép házat, viszont sehova nem hajtottunk be csak azért, hogy legyen rólunk malibui fotó.
A környezet mesés, ezt nem tagadom, pálmafákkal, örökzöldekkel szegélyezett szerpentinek, februárban is gyönyörűen virágzó bokrok, díszfák és nagyjából rendezett közterületek vannak.
Mulholland Drive
Bár találkoztunk jó néhány sportkocsival és cabrióval, megint csak arra a megállapításra jutottunk, hogy csupán a hivalkodást szolgálják, nem a gondtalan vezetést, az biztos. Túl sok az éles kanyar, a stoptábla és az útra lelépő kutyasétáltató ahhoz, hogy a rengeteg lóerőt élvezni lehessen. Visszaúton, sötétedéskor pedig megsokszorozott figyelemre volt szükség, míg leereszkedtünk West Hollywoodba, a hotelhez, Miklósnak nemcsak a tenyere izzadt a kormányon. S bár még egy türelmi napot akart adni magának, a döntés arról, hogy a Mustangtól meg kell szabadulnunk, fokozatosan érlelődött benne.
Útközben
Los Angeles, második nap
Február 17-én, vasárnap reggel a Hollywood Boulevard volt az első célpontunk. A csillagok utcáján mindenképpen szerettünk volna sétálni, ezért a kocsit a kevésbé ismert részén parkoltuk le és gyalog vágtunk a felfedezőútnak.
Korán lévén még nem kellett a turistahadat kerülgetnünk és arra várnunk, hogy senki lába ne legyen a képben. Viszont hiába közeledtünk a híres és jóval puccosabb részéhez az utca állapota rémisztően lehangoló volt: tömérdek szemét, falfirkák, betört ablakok, rozsdás redőnyök, tépett plakátok mellett haladtunk el. S ekkor még nem is sejtettük minő meglepetések várnak ránk az Oscar-díj kiosztó gálaestre készülő Dolby Theatre közelében. Már több tíz méterrel előtte lezárták az út egyik oldalát, de igazából a másikon is nehezen lehetett közlekedni.
Az idő haladtával persze a kezdeti pozitívumok is szertefoszlottak: egyre több látogató, fényképező, bámuldozó lett. A gyalogátkelőknél már rendszeresek voltak a torlódások, dudálás. A vörösszőnyeges bevonulóút készítése elzárt területen zajlott és miután láttuk, hogy a szemben lévő oldalon tanyázó hajléktalanok és lejmolók épp összeszedelőzködtek a napra, elgondolkodtunk vajon lemossák-megtisztítják-e a sztárok útját a szétöntözött italoktól, ételmaradékoktól, emberi és állati ürüléktől, rongyoktól és szélhordta papírszeméttől.
Plázabejárat
Persze aki nem megy át az utca másik oldalára, hanem megelégszik a Hollywood Boulevard és Highland Avenue sarkánál elterülő bevásárlócentrummal, annak nem kell ilyesmit látnia, csak fényűző kirakatokat, virágözönt, vízesést és tojáshéjszínű szelfikanapét, azaz Hollywood sziruprózsaszín buborékát.
Válogattam a kedvenc csillagaimból
A nagymúltú Chinese Theatre-t sem lehetett megközelíteni és meguntuk az egyre idegesítőbb tömegnyomort, visszaültünk a Mustangba és a Hollywood-felirat felé vettük az irányt.
Talán már nem is kell említsem az araszolást, egyirányú forgalmat, parkolási gondokat (szóval remélem mindenki értékeli mekkora áldozatot hoztunk e poszt megírásáért!!). Komolyan elgondolkodtunk hogyan lenne kevésbé veszélyes felmenni a felirathoz pár képért, látva mennyien kapnak jogosítványt vezetni tudás nélkül és hány autó jut egy-egy kétlábúra.
Leparkoltuk a Mustangot és inkább gyalog vágtunk neki. Nem tudok tudok kimerítően mesélni az élményről, persze örültünk, hogy megadatott ez, kipipálhattunk egy elemet a bakancslistán. Érdekesebb volt lenézni a dombokról LA-re - lehet, hogy több időt töltöttünk a feliratnak háttal? - s aztán persze az egyirányúsított forgalom okán mindenképp kellett autóznunk is a Hollywood Hills-en. Ahol újra latolgattuk vajon mennyibe kerül itt egy ház vagy lakás a mindent vivő fehér betűkkel a háttérben. Arra jutottunk, hogy valószínűleg elképzelni sem tudunk akkora összeget.
Visszaereszkedve a városba a Sunset Boulevard-t vettük célba.
Egy családi történet és fotó okán meg akartuk keresni Szipál Márton egykori fotóstúdióját. Meg is találtuk a helyét. Mivel ő már régen elhagyta LA-t, a stúdió is más funkciót tölt be. Ez egy álom beteljesülése volt igazából Miklós számára és jó érzés volt ott állni az ajtó előtt, s csak szimplán átélni, milyen rejtélyes utakon kapcsolódnak össze családi történetek szálai az óceán mindkét partján.
8525 Sunset Boulevard, Szipál Márton egykori fotóstúdiója
A fényképes fiók becses tartalmához immár mi is hozzáírtunk egy fejezetet és belehelyezünk egy fotót is. A környék egyébként nagyon kellemes élőhelynek tűnt, nem volt rettentő a forgalom, tájbaillő lakóházakat és kisüzleteket láttunk, szép kirakatokat és gondozott utcákat. A dimbes-dombos városrészből megejtő kilátás nyílik a bevárosra. Nem bántuk, hogy nem kell autót használni ahhoz, hogy találjunk egy vegaburgert ebédre, ami nagyon jó volt.
Délutánra egy biztos látnivalót tűztünk ki, illetve hogy némi shopping is legyen egy a Cadillac Drive-ból kihalászott és egy netről vadászott boltot akartunk megnézni. Újra visszaültünk tehát a Mustangba és a Soap Plant-et írtuk be a GPS-be.
Útközben
A Soap Plant ötletét Wahorn András és Fábry Sándor utazásából nyertük és nem bántuk meg, hogy felkerestük a Hollywood Boulevard-on. A boltot 1971-ben nyitotta meg egy művészházaspár, Barbara és Hank Shire. Előbbi kézműves szappanjait és utóbbi grafikáit később két fiuk alkotásaival egészítették ki: Peter kerámiákat, Billy bőrruhákat készített. Közülük a leghíresebb művész Billy Shire lett, aki megnyerte a Levi Strauss egy tervezőversenyét és készített fellépőruhát pl. Elton Johnnak. A bolt az ő irányítása alatt vált kuriózummá Los Angelesben. 1984-ben új résszel bővítette, Wacko néven futó játékboltja valóságos mennyország volt furcsaságokat, felhúzhatós játékokat, robotokat, különcségeket kedvelők körében. Mára a Soap Plantet visszaköltöztette legelső ikonikus helyére, Los Feliz Village-be és kb. 600 m2-en egy megaboltot és egy galériát működtet. Mai szóval hippiboltnak neveznénk, Wahorn giccsfelhozatalnak titulálta a Soap Plantet. A La Luz de Jesus Galériában minden hónap első péntekjén tartanak városszerte eseményszámba menő kiállításmegnyitókat. Tiglinctől elefántig az égvilágon mindent lehet kapni. Akinek van kedve, a bolt linkjére kattintva tud böngészni. Mi sem jöttünk el felhúzós játék nélkül. Messzemenőkig egyetértek a bolt szlogenjével: Ha itt nem találsz valami igazi unikumot magadnak vagy annak, akit szeretsz, akkor sehol máshol. (Sajnos fotózni tilos volt.)
Következő úticélunk LA katedrálisa volt. A Cathedral of Our Lady of the Angels külseje és belső terei egy olyan város sokszínűséget tükrözik vissza, ahol vasárnapi misét 42 nyelven hallgathat az ember.
Nem is lepődtünk meg amikor a kapun belül a belváros szívében levő katedrális körül olaj- és citromfaligetet találtunk. Belső kialakítása nem szokványos, az ajtón belépve egy kerengőbe jutunk, ahonnan a fény szép lassan elvezet minket a szentélyhez.
Rengeteg természetes fény ömlik az épületbe, s ez a belső falborítás, a padló és a bútorok földszíneivel együtt egy rendkívül kellemes, megnyugtató, emberi környezetet teremt. Arányosan és visszafogottan keverednek a modern és a hagyományos elemek, méretei ellenére igen otthonosan érezheti magát a látogató és a hívő egyaránt.
A kerengőből nyíló fülkékben ki-ki megtalálhatja a neki legmegfelelőbb módot a Teremtővel való közösséghez. Kellő magánszférát nyújtanak, ugyanakkor a turistát is lenyűgözik egy-egy szép lámpával, egyedi mozaikképpel, szoborral vagy éppen a II. János Pál látogatásáról készült képekkel. Amerikában az sem ritka, hogy az imahelyen a közösségi élet fotói is jelen vannak vagy egy minikiállítás iskolásgyerekek alkotásaiból.
A másik bolt, amelynek levegőjébe bele akartunk szippantani, szintén elég egyedi színfolt LA-ben. A Last Bookstore nem csak egy könyvesbolt, hanem kultikus kulturális központ, galériákkal, rendezvényekkel, könyvklubokkal, koncertekkel. Ma is, mint megnyitása első napján foglalkozik könyvek felvásárlásával és kereskedésével az amazon fojtogató üzletpolitikája egyik utolsó ellenlábasaként.
Több mint 2000 m2-en bóklászhat a látogató könyvek, képregények, hangoskönyvek, DVD-k, CD-k és bakelitlemezek között. Egy átlagos februári vasárnap délután tömve volt a bolt, igazából ez volt az egyetlen negatív dolog, ami az elhagyására késztetett minket. Illetve ekkorra eldöntöttük, hogy megszabadulunk a Ford Mustangtól, tehát visszavittük a reptéri kölcsönzőbe és lecseréltük egy szürke Toyota Corollára.
Amiért nem tetszett a Mustang:
- ordító, felbőgő hang
- valószínűleg váltóhibás volt, ami elrontotta az élményt
- nem fért el a sávokban, parkolókban
- használhatatlanság
- izzadó tenyérrel nem leányálom vezetni
"Álmodoztam a Ford Mustangról, de két nap után örömmel cseréltem le egy dögunalmas szürke Toyotára... és ezután nagyon boldog voltam!" Miklós
Utolsó hollywoodi esténken hirtelen elhatározásból döntöttünk úgy, hogy megnézzük a Universal Studiót, mivel egy köpésre volt a szállásunk és a neten azt találtuk, nem kell borsos belépőt fizetni csak a programokért. Aztán ez az első 10 percben megváltozott: már a behajtás sem volt ingyen, illetve a parkolásért legomboltak rólunk tizenvalahány dollárt. Vasárnap este 8 után persze már nem működött fullon, de nekünk ez nem is hiányzott.
Az idő néhány óra alatt nagyon mordra fordult aznap este, így nem sok időt töltöttünk a felfedezésével, konkrétan majd szétfagytunk. Igazából ha több időnk lett volna sem hagytunk volna ott vagyonokat a stúdió megnézése okán. Alapvetően az egész kaliforniai utazás egy kettős élmény volt számunkra. Miklósnak volt pár bakancslista-eleme főleg itt, Los Angelesben, engem viszont sokkal inkább vonzott San Diego és Tijuana vagy más partmenti kisváros Dél-Kaliforniában. Ezért lett az útiterv a fent felvázolt. Nem bánjuk túlságosan, hogy csomó mindent nem néztünk meg, nekünk így lett kerek az utazás.
Szökőkutak az álomgyárban
A következő részben a kis Toyotával átgurulunk San Diegóba, képes beszámolóval a Csendes-óceán szépségéről. Tartsanak velünk akkor is!
Ha tetszett a poszt, kövess minket a facebook-on, instagram-on is!