Figyelem! Közérdekű Közlemény!
A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com
A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.
Gabi és Miklós
Az első megálló a napunkban a Santa Fe National Cemetery volt. Temetőben kezdeni a napot? Nos, a szállodához képest nem is rossz. Memorial Day kapcsán a látogatás nem volt annyira bizarr - a hozzánk hasonló turistákon kívül még jópár veterán is tiszteletét tette.
Ezután egy missziós templom következett (Santuario de Nuestra Señora de Guadalupe). Bemmeni ugyan nem tudtunk, de a külsejéről lőttem pár szep képet.
Majd a Canyon Road, a Santa Fe-i galériák és művészek gyűjtőhelye. Amolyan botcsinálta amatőr fotósként lelkesednem kellett volna ezért az utcáért, de az elején sehogy sem ment. Itt jöttem rá ugyanis, hogy az elmúlt 8 napot úgy fotóztam végig, hogy a szél lassan több port halmozott fel a fényképezőgépem szenzorán, mint Bedekó motorján.
Mentsük a menthetőt egy szélcsendes sarokban félrehúzódva lekaptam az objektívet, felcsaptam a tükröt és a redőnyt tisztítóállásba és megpróbáltam lefújni a szenzorról, amit lehet. Közben szemmel kivégeztem egy kedves amerikai bácsit - mindig lelkesen és szívesen beszélek a fotózásról, de most nem tudtam értékelni az első számú nemzet az élet minden területén meglévő hozzáértését és elmagyarázni neki a saját hülyeségemből adódó problémámat. Az "Ah, tönkretetted a kamerádat?" kérdésére adott böffentésemre érzékelte a szenvedésemet és eloldalgott az "Elnézést, nem értek a fényképezéshez." mondattal.
Egy szó mint száz, Santa Fe a pocsék szállás és a fényképezőgép hibája miatt is felejthető élményként tárolódott.
A Canyon Road-on annyit azért megéreztem, milyen jó és inspiráló tud lenni egy ilyen közösség. Mennyivel jobb egy ilyen helyen alkotni, közösségből erőt és ihletet meríteni, mint magányosan egy panellakás X. emeletén!
Nem, ez nem Magyarország. Sokszor éreztük már úgy, hogy a mexikói konyha közel áll a magyarhoz, de mindenképpen vannak hasonlóságok. Nos, nem csak a tányéron/ízekben!
Itt már tiszta (a lehetőségekhez képest) a szenzor. F8 érték felett az eget (is) fényképezve szépen megjelentek a szenzorra tapadt porszemek. Felajánlottam Gabinak, menjünk végig az úton újra, hogy rendes képeket csinálhassak... Ez elmaradt, helyette küzdhettem a digitális sötétszobában.
A nap egyébként gyorsan elrepült: ebéd, beszélgetések, templomok, autók, motorok, vonatok...
Dél-amerikai hangulat a főtéren. A rézbőrű árusok, a színes takarók, portéka... nagyon szerettem itt sétálni!
1-2-3-4... Láttam állva is, a másik oldalon is pont ennyi henger van, szépen V alakban! Easy Rider!!!!!!
Már a sokadik volt... Pedig Google szerint nem volt semmi rendezvény.
Mi hiányzik a képről? A tartóoszlop. A csigalépcső mégis áll.
Mindig szeretek betérni ezekbe a kis, helyi boltokba. Szinte soha nem vásárolok, de mindig mosolyogva távozok egy jó beszélgetés élményével. Itt is így volt, tizenéves, érlelt balzsamecetet kóstoltunk, beszélgettünk az utazásunkról, honnan jövünk, merre tartunk és most is mint mindig, kaptunk tanácsot is.
Utcakép
Art
Santa Fe, vasútállomás
Graffiti a használaton kívüli vasúti kocsikon
És mindezt hogyan élte meg Gabi? Mivel eléggé elfeledtem Santa Fe-t, jöjjön az ő leírása a napról:
Miklósnak meglehetősen zöldcitrom-kedve volt amikor leparkoltuk Bedekót a Canyon Road-on - az előzményeket tekintve ez nem is meglepő: a minősíthetetlen szoba, a pocsék kávé, az éppen csak javulni készülő idő és a temetőlátogatás egyike sem boldogsághormon-termelő tényező. S ezen az sem sokat segített, hogy pillanatok alatt találtunk parkolót az autónak, éppen a turistahad elött érkeztünk maximum 5 perccel. Viszont a kis utcában eltöltött 2-3 óra múltán a kedve happy smiley face-re változott és ez volt a legbiztosabb jele annak, hogy kihagyhatatlan egy Santa Fe-i utazás során ez az utca.
Kis külvárosi udvaros-kertes házakat kell elképzelni fakerítéssel, madáretetővel, vadvirággal - ezek a házak alkotóműhelyeket, műtermeket, stúdiókat, galériákat rejtenek, amelyeket tulajdonosaik megnyitnak a látogatók és vásárlók előtt. Kényelmesen sétálva, kávét kortyolgatva lehet nézelődni, fotózni, kérdezni, beszélgetni, meglesni a művészeket munka közben, megérinteni a műtárgyakat, s persze vásárolni.
Én nagyon hamar otthon és szuperül éreztem magam - szeretem az ilyen közösségi tereket - és reméltem, hogy életem párja is felvidul kicsit. Fotóstémák egyre-másra bukkantak fel, láttunk jó szobrokat, kisplasztikákat, fotókat, festményeket, kollázsokat, kertben berendezett minikiállítást, értékes és értéktelenebb dolgokat is, bútorokat, szőnyegeket. Volt, ahol teával kínáltak vagy ajándék képeslapot kaptunk.
Végül a delet jelző gyomrunk és az utazás időmérője ösztönzött távozásra minket. Ebédelni visszatértünk a La Plazuela-ba mert a nem túl drága "all you can eat" sokféle, friss és meleg ételt takart. Visszaszédültünk még a négyszög alakú központi térre és a környező utcákba, boltokba, templomokba - az alacsony homokkő épületek egyedi hangulata nehezen eresztett el minket.
Mindenképpen meg akartuk még nézni a vasútállomást, mert Arizonában és Új-Mexikóban is számtalan mérföldön át kísérte utunkat a sínpár, s rajta feltűnően sokszor haladtak vonatok. Megvan a "történelmi" Santa Fe-i állomásépület, de ezen kívül csak a rátelepült bizniszt fedezhettük fel: piac, kávézó, söröző.
Útikönyv ajánlotta látnivaló volt még az operaház. Érdekesnek ígérkezett, mivel a városon jócskán kívülre kellett autóznunk, a hegyek közé, mintha kőbányába tartottunk volna, aztán mégsem lehetett emlékezetes élmény, mert zárva volt és nem találtuk meg a legjobb pontot, ahonnan fotózható lett volna.
Másnap aztán amint lehetett kicsekkoltunk a szállodából, és dél felé fordultunk a White Sands National Monument irányába.
Miért is különleges ez a park? A National Park Service a honlapján "semmihez sem hasonlítható" helynek nevezi. A park területe egyébként 712 négyzetméter, ezzel a világ legnagyobb gipszsivataga. A látogatás sokszor korlátozott, mivel a park területén elég gyakran vannak rakétatesztek.
Nekünk szerencsénk volt - ottjártunkkor semmilyen korlátozás nem volt érvényben és még az időjárás is kegyes volt hozzánk: az ott töltött 4 óra alatt kaptunk hideget, meleget, esőt, vihart, napsütést. Ezt máskor rossz értelemben mondanám, most viszont a lehető legjobban jött mivel több arcát is megmutatta a természet.
Szavakkal leírni ezt a helyet? Esélytelen. Fotókkal visszaadni? Közel sem az igazi. Mégis megpróbálkozom egy képes összefoglalóval:
Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk kezdett beborulni. Eléggé elkeserítő volt: egész úton jó időnk volt, a szerencse mindig mellénk állt. Tudom én, hogy fotós nem megy ki tűző napsütésben, mert nem jók a fényviszonyok, de én turista vagyok és azt akartam látni, hogy vakítóan fehér a talaj.
Pár napja tettem fel ezt a képet az oracakönyvre Északi-sarki expedíció címmel. A hőmérséklet jóval fagypont felett volt, viszont a színek, fények teljesen azt az érzést keltették bennem, mintha ott járnék.
Aztán 5 perc múlva még rosszabb lett a helyzet és hirtelen Cormac McCarthy - Az út című könyvében találtuk magunkat. Mivel az eső is eleredt, nem volt más választásunk, visszavonultunk Bedekó védelmébe és mivel jócskán ebédidőt jelzett a gyomrunk, hozzáláttunk a Phoenicia-ban vásárolt, töltött káposztának csúfolt konzervekhez.
Szerencsére nem tartott sokáig a vihar - Texas-ban az a mondás járja, hogy ha nem tetszik az időjárás, várj 5 percet és megváltozik. Úgy látszik ez Új-Mexikóra is igaz: mire végére értünk az ebédnek, már elállt az eső...
... és ugyan felhős volt még az ég, de nekivághattunk a dűnéknek!
Ezerrel tűz a nap és a hófehér talaj mégsem forró. Ez nem homok, az égetne ennyi napsütés után. Nem hó, hiszen halmokban áll és mégsem olvad el a +20 fokban. Akkor mi? Ez bizony gipsz! Hihetetlen és felfoghatatlan érzés volt később mezítláb járni a forróság ellenére is hűvös talajon!
Kihagyhatatlan!
Számomra kicsit hihetetlen, de az élet számos módon van jelen a gipszsivatagban.
Egy alpesi síparadicsom is lehetne (soha nem jártam még ott, de ilyennek képzelem)
Nem csak növények vannak. A fehér talajon könnyű észrevenni a legkisebbeket is...
... bár elég jól el tudnak rejtőzni ...
... vagy épp tökéletes bőrszínnel áldotta meg a sors!
A víz nagyon fontos. A nap perzsel, a gipsz visszaveri így még jobban melegít, viszont a lábunk hűvös marad, mivel a talaj is hideg marad és elég könnyen becsapódik a szervezetünk.
A fényképezőgépnek sincs könnyű dolga, sem a vakító fényviszonyok, sem a fehér talaj miatt. Pont, mintha havat kéne fényképeznünk. Nem csak nekünk volt az az érzésünk, hogy hóval van dolgunk - sokan készültek és ötletes / alkalmas eszközökkel csúszkáltak a dombokon!
Elvonult a vihar. Felhő már sehol!
A dűnék között túraútvonalak is vannak. Viszont minden kiinduló ponton regisztrálnia kell magát a túrázónak. A Park Rangerek így tudnak arról, ki van épp terepen és esetleg kit kell kimenteni. Fő a biztonság!
A nap ezzel véget ért számunkra. Alamogordo-ban volt szállásunk - sikerült az utunk során a legelőkelőbb helyre, üzletemberek közé a legkoszosabban megérkezni: fél nap utazás és fél nap homokdűnék (bocsánat: gipszdűnék) közötti mászkálás után besétáltunk a következő recepcióra (kivételesen nem az én képem, hanem sok bloghoz hasonlóan "kölcsönveszem" a webről):
Másnap 600 mérföld várt ránk Austinig. A közeli Walmart-ból feltöltöttük a hidegélelem- és vízkészletünket, és ránéztem Bedekó folyadékszintjeire is.
Azt hiszem ez a látvány megér egy képet. Így nézett ki a motortér a túra végére - jópár nemzeti park nyomát magán hordozva. Nem sokkal azután, hogy visszaértünk Austinba elvittem az autót olajcserére. A szervízben távozás előtt megkérdezték: "Hol járt ezzel az autóval?! Ugyanis ilyet eddig még nem láttak..."
A hazautat El Paso érintésével a 10-es úton terveztük. A tervezésbe viszont hiba csúszott - csak utolsó este jöttünk rá, hogy a 10-es úton a mexikói határ közelsége miatt több helyen is ellenőrzőpont van telepítve (az illegális bevándorlók és embercsempészek kiszűrése céljából) ahol igazolni kell magunkat. S bár az elmúlt 2 évben csak Texas ID-val utaztunk az Államokban, az most nem lesz elég (sőt, nekünk, mivel nem vagyunk állampolgárok, mindig magunknál kéne hordanunk az útlevelünket és az I 94 kártyánkat) és az útlevelünk hiánya büntethető is.
Mivel 2-3 ellenőrzőpontról volt szó, ezért "kerülőutat" választottunk. Mérföldek, bólogató olajkutak százai, az út közepén kígyózó sárga vonal, sok-sok Johnny Cash-dal, elsuhanó benzinkút után HAZAértünk a vörösföldes-magányos csillagos-virágillatos Texasunkba.
