Figyelem! Közérdekű Közlemény!
A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com
A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.
Gabi és Miklós
A két óra időeltolódás nagy ajándék volt. Túl voltunk az út egyik legfárasztóbb napján. A reggeli ébredéskor azt éreztük kilenc óra van, holott még csak hetet mutatott a vekker az éjjeliszekrényen.
Ennek ellenére is nehezebben indult a napunk, mint a régi Skodám egy kiadós eső után, amikor a nedvesség hatására a gyújtáskábelek egymásnak közvetítették a feszültséget a gyertyák helyett.
A következő két napra még volt biztos tervünk (Grand Canyon) a továbbiakra viszont csak az útirány volt tiszta. A felét megtettük a tervezett mérföldeknek, tervben volt, hogy meghosszabbítjuk egy nappal az itt töltött időt, szóba került hogy teszünk egy kitérőt Las Vegas felé, vagy továbbállunk a második nap végén és megnézzük a White Sands nemzeti parkot.
A szállodából kihajtva szó szerint szembe jött velünk az aznapi első látnivaló. A 66-os út, amit a „The Mother Road”, azaz "Az országutak anyja", illetve „Az Egyesült Államok főútja” néven szoktak emlegetni alig több mint 20 mérföldre volt tőlünk. Egy amerikai, aki kisebb dolgokból is hatalmas üzletet tud csinálni, nem hagyhat ki ekkora ziccert - egy elég méretes bolt volt a szálloda szomszédságában mérhetetlen mennyiségű Elvis-relikviával, útjelző táblákkal és egyéb, az autózáshoz, Amerikához és az úthoz köthető eladható vackokkal. S persze jópár autóval a bejárat előtt.
Talán túl sok időt is töltöttünk itt, mielőtt tovább indultunk a Grand Canyon bejáratához. Az utazás előtt folyamatosan néztük a park honlapját, nincs-e lezárás rossz idő, tűz vagy bármi miatt - ez egyébként minden nemzeti parknál elérhető és érdemes is figyelni, mert néhány kellemetlen pillanat elkerülhető vele. Ez volt a másik indok, amiért csak eddig foglaltuk végig az utat - rossz idő esetén lett volna egy tartalék napunk.
Belépőért 25 dollárt fizettünk. Ez az összeg autónként értendő, amiért egy hétig korlátlan számú belépést kapunk mind a déli, mind az északi oldalon, autóval ingyen parkolást és korlátlan használatot a park területén közlekedő buszokra. Ezért (is) nagyon szeretem a nemzeti parkokat az Államokban - tiszták, olcsók, szépek...
Megállni persze nem a bejárat mellett tudtunk, az igazi látnivalók sokkal beljebb vannak, de így sem kellett órákat autózni ahhoz, hogy parkolóállásba tehessem a váltót és nekivágjunk gyalog és busszal megismerni a nagy kanyont.
Egyike a legelső képeknek, amit a buszra várva készítettem.
Győri Pilóta, magyar vándorok
És... előbukkant a Colorado folyó. Minden olyan közelinek tűnt, mégis hatalmas mélység volt melletünk.
Most éppen gyalog. A kiindulóponton a buszra várva reggel még hideg volt (sapka, sál, vastag pulóver), itt már a leégéstől tartottunk (nekem össze is jött - vörösre sült a nyakam, orrom...)
Szép
Esküszöm, nem értem azokat, akik iPaddal, tabletekkel fotóznak. Lehet hogy tudnak valamit, de én inkább egy rendes fényképezőgépet cipelek...
Menetrend szerint közlekedő, ingyenesen használható. Kívül-belül tiszta (gázüzemű, tehát tényleg tiszta), a sofőrök rendesek, nyugodtak. Mindig jó volt 2-3 km gyaloglás után felszállni rá.
Figyelmeztető tábla - ne etesd, ne simogasd a mókusokat, mert megharapnak és tele vannak bolhával. A bolha pedig a pestis hordozója. Komolyan mondom, egy órányi séta kész életveszély a kanyonban!
És mint mindíg, a turista nevű élőlény a legveszélyesebb faj. Itt is, a Grand Canyonban. Mindenféle bántó szándék és szarkazmus nélkül mondom: ész nélkül másznak ki nemtől, életkortól és nemzetiségtől függetlenül a sziklákra egy-két fotó miatt, gondolkodás nélkül fordulnak, löknek és lépnek hátra. Történt ez velem is, amikor 3 perc után meguntam és megpróbáltam a hölgy háta mögött visszajönni.
Vigyázat - ők is a veszélyes fajhoz tartoznak (néha)!
Esteledik, vagyis egyre hűvösebb van. Fél órája még izzadtunk, most újra felkerült a melegebb ruha.
Mélység, magasság, színek...
Készülődik lemenni a nap. Egyre szebb, vöröses, barnás színekben világította meg a sziklákat.
Medvebiztos kuka. Miért is kell ez pontosan?
Békésen legelésző jávorszarvasok a turisták között. Hatalmasak - egymagukban és csapatban is veszélyesnek tűnnek.
Egyre jobban sötétedett és egyre komorabb felleg húzódott felénk Flagstaff irányából, amikor visszaértünk a szállásunkra. Este még kihasználtuk, hogy étterem is tartozik a fogadóhoz, ahol megszálltunk. A TripAdvisor-on elég jó értékelést kapott a hely, így arra számítottunk, felüdülés lesz a májkrémkonzervek után. Nos, a felüdülés az lett volna, ha kibontok egy halkonzervet, a felszolgált étel jónak erős túlzásokkal volt nevezhető.
A vacsora alatt azt is eldöntöttük, hogy másnap továbbállunk - innen hazafelé vesszük az irányt és megnézzük a White Sands nemzeti parkot Új-Mexikóban. Las Vegas közelsége csábító volt, de ez a közelség amerikai mértékkel értelmezhető 4 óra autózást jelentett volna. Ennyi ugyan még simán vállalható egynapos túrázás után, de a város és kaszinónézés már nem. Pedig elképzeltem, milyen jól mutattunk volna a koszos farmerünkben, túracipőnkben ahogy az egyre leharcoltabbnak tűnő autónkból kimászunk a Bellagio előtt.
Térképet eddig még nem osztottam meg, de talán hasznos lehet. Ez a túránk googlemaps-en kirajzolt változata. Innen már úgy gondoltuk, végleges a terv, bár a végében még volt egy kis csavar...
Így a vacsora után 3 órát még a következő napok szállásainak lefoglalásával töltöttem. Mi tartott ennyi ideig? Az átlagosnál is nehezebben ment döntést hoznom. Annyi élmény ért minket az elmúlt 7 napban, hogy teljesen leblokkoltam, egyszerűen nem ment az elhatározás. Nehéz ezt megmagyarázni, egy hete voltunk úton, fáradtan, élményekkel telve, olyan helyeken jártunk amit eddig csak képeken láthattunk. Része vagyis inkább főszereplői voltunk egy filmnek, ami valójában az életünk volt. Úgy éreztük rohan az idő, de ha visszagondoltunk, hónapokon át tudnánk mesélni az eddig megéltekről.
Reggel szedtük a sátorfánkat, visszapakoltuk a holminkat a Mazdába, kijelentkeztünk és visszamentünk a parkba. Késő délutánig akartunk maradni, mivel aznap még kb. 200 mérföld autózás várt ránk.
Előző nap sikerült meggyőznöm Gabit, hogy nem teljes az élmény, ha valameddig nem megyünk le a kanyonba.
Miért kellett győzködni? Egyrészt fáradtak voltunk, másrészt nem veszélytelen. Minden ösvény előtt van legalább egy figyelmeztető tábla, a tájékoztatókban leírják a veszélyeket, balesetekre, eltűnésekre példákat. Pont mint a "The Truman Show" című fimben, amiben Truman-nak az utazástól akarták elvenni a kedvét.
Első olvasatra nem igazán értettem - mi is pontosan a cél, miért is ne menjünk le? Aztán jobban belegondoltam, és megértettem.
Körülbelül 1600-1800 méter mélység tátongott alattunk. Ezt sem szemmel, sem a fényképezőgép objektívével nem lehet befogni. Olyan, mintha minden egy karnyújtásnyira lenne - elég csak 3 centivel arrébb menni és meg tudom fogni a helikoptert, vagy a hegy csúcsát. Legalábbis ez volt az érzésünk. Csábított, húzott a mélység.
Túrázóként azt is tudom, hogy ugyan lejtmenetben jobban fájnak a lábak, ízületek, de hegynek fel sokkal könnyebb elfáradni. Eddig bárhol jártunk az volt a helyzet, hogy hegynek fel indultunk és a végén a gravitáció segített lejönni. Itt viszont fordított volt a helyzet - először kell a mélységnek nekiindulni és aztán hegynek fel visszajönni.
A táblák tanúsága szerint a völgybe le és vissza utat nem tanácsos 1 nap alatt megtenni, mert a nagy szintkülönbség túlságosan megterhelő az emberi szervezet számára. Nos, az út elején igen megviselt, amikor a texas-i síkságból 2000-2500 méter magasan találtam magam (pedig oda autóval másztunk fel) ; így ezt teljes mértékben el tudtam fogadni.
Az ooh-aah pont tűnt a legkönnyebbnek és a nevéből ítélve elég csábítónak, így miután leparkoltuk a kocsit és elbuszoztunk a kiindulási ponthoz, nekivágtunk.
Akkor indulás. Ezen a képen talán látszik a mélység. Pedig itt alig 2-300 méter csak a leküzdendő. Talán ez a legkönnyebb ösvény.
Célba értünk - ooh-aah pont. Ez egyébként az egész útnak is lehetne a neve - még a 10. napon is teljes őszinteséggel tudtam mondani.
Azért nélkülünk szebb a látvány... Tényleg ooh... aah...
Ezen a képen jól megfigyelhető a turista nevű faj három jól kifejlett példánya. Szerencsére volt a helyszínen egy park ranger, aki megfékezte őket kártékony tevékenységükben, ami abból állt, hogy köveket dobáltak a mélységbe. A mélységbe, ahova a turistaút még továbbmegy... és vannak alfajok, akik nem annyira puhányak, hogy itt feladják...
Újabb figyelmeztető tábla. Oda-vissza ne járd meg a mélységet 24 óra alatt!
Csakúgy, mint az első felfedezők tették, ma is le lehet menni öszvérháton a folyóhoz.
Ha találkozol egy öszvérrel, állj meg az ösvény belső oldalán. Akárcsak a turista, az öszvér is le tud rúgni a mélységbe. Érdemes figyelni ezen a képen, mennyi elhullajtott ürülék van - mind az öszvérek terméke. Kicsit lejjebb haladva ezek elfogynak. Miért? Csakúgy mint mi, az állat is fél (a hátán a teherrel). Lejjebb jutva már megnyugszik és abbahagyja a potyogtatást.
Két nappal ezelőtt este, egyre romló fényviszonyok mellett autóztunk végig a kanyonban a 64-es úton. A túra után ezen indultunk tovább, szintén egyre romló látási viszonyok mellett. Azonban most nem a nap volt lemenőben. A tegnapi felleg, amiről korábban írtam valójában egy füstfelhő volt, ami egyre jobban beborította a kanyont.
Tényleg tovább kellett állnunk - ekkor már a látnivaló lecsökkent egy füstfelhőre.
Mielőtt a 40-es útra felhajtottunk (ez a főút párhuzamos a történelmi 66-os úttal, illetve sok helyen egybeesnek), Flagstaff közelében még készítettünk pár képet az erdőtűz okozta füstfelhőről.
Pont olyan, mint amit tegnap láttunk, de...
... most már tudtuk, hogy ebből eső nem fog hullani!
Szintén ezen út mentén, Winslow közelében található egy meteor kráter. A látogatócentrum honlapja szerint a bolygónk leginkább eredeti állapotban megmaradt meteorbecsapódási helye.
Szerettem volna látni a majdnem 4 kilométer kerületű 170 méteres mélységet a földben, de pontosan zárórára érkeztünk. Így be kellett érnem az út mellett mélázó legelészőkkel.
Innen már hazafelé tartottunk, egye csökkent a távolság köztünk és Austin között. Újra a 40-es főúton, szélvédőn keresztül nézve egy road movie-t, ami tulajdonképpen az életünk.
A 40-es út mellett még ott van a régi, 66-os út. Sajnos az utóbbi szinte minden településen átmegy, ami azt is jelenti, hogy a 75 mérföld / órás (120 km/h) sebességkorlát 35 mérföld / órára (55 km/h) csökken. Ugyan néha lementünk róla egy érdekesebb település vagy szellemváros miatt, de a nagy távolságok miatt leginkább a gyorsabb utakat használtuk.
Winslow az egyik ilyen város volt, ahol megálltunk. Miről is nevezetes ez a település? Elhangzik az egyik Eagles-számban (Take it easy), hogy "I'm standin' on a corner in Winslow, Arizona", ami annyit jelent, hogy "állok az utcasarkon Winslow-ban, Arizona-ban"... és ezért létrehoztak egy emlékparkot a városban. Ahol természetesen megállnak a turisták, és ha már ott vannak, meg is vacsoráznak (erre gondolok, amikor azt mondom, itt mindenből tudnak üzletet csinálni). A vacsora egyébként felettébb jó volt - ismét bejött az örökérvényű igazság: ott kell enni, ahol a legtöbb helyi lakos is eszik, ott nem érhet csalódás. A kettőnk vacsorája nevetséges összegből kijött (tényleg nem hittem el a végösszeget, ami elég nagy borravalóval együtt volt kb. $12) és a végére úgy tele voltam, hogy alig bírtam felállni az asztaltól.
"I'm standin' on a corner in Winslow, Arizona"
Innen már csak laza 35 perc volt Holbrook, ahol a következő két éjszakát szerettük volna tölteni.
Miután bejelentkeztünk a hotelbe, alig telt el 10 perc és furán remegni kezdtett az ablak. A helyzet nagyon hasonlított a Mancos-ban történtekhez, de mire kimentem a szoba elé már csak a kipufogókat láttam, pedig szívesen elbeszélgettem volna velük. Persze ami késik nem múlik, de erről majd a következő részben.
Aki eddig elolvasta, annak egy jótanács: bármelyik képre kattintva megnyílik a webalbum, amiben sokkal több kép van, és sokkal jobban néznek ki, mint a posztba becsatolva.
