Figyelem! Közérdekű Közlemény!

A blogunkat új felületre helyeztük és új nevet adtunk neki. 2021. októberétől az alábbi linken olvashatóak a bejegyzéseink: www.aborondomesen.com

A travelbug.blog.hu oldalon nem jelennek meg az új írásaink, viszont a régi posztok természetesen továbbra is elérhetőek lesznek itt.

Gabi és Miklós

A Camp Mabry szinte a megérkezésem napjaitól izgatta a fantáziámat, hiszen a MoPac autópálya mentén helyezkedik el – ami észak-dél irányban az austiniak egyik leggyakrabban használt útvonala – alig pár mérföldre a belvárostól. 

Sokszor elhajtottunk mellette, s az első benyomások nyomán (rendben sorakozó Hummerek, kiállított repülőgépek és harci helikopterek, masírozó katonák, a futópályát használó civilek és a karácsonyi kivilágítás) hamar rákerestem, vajon látogatható-e. Kiderült, hogy fogadnak látogatókat, sőt programokat is szerveznek, hiszen nemcsak aktív katonai támaszpontként működik, hanem múzeuma és gazdag gyűjteménye is érdekes lehet egy európai számára. 

Aztán az első évben a Veterán-napi rendezvényekről lemaradtunk, de 2013-ban sikerült jókor időzítenünk a látogatást. Egy hosszú vasárnap délelőttöt töltöttünk el nem mindennapi élményekkel gazdagodva, s mindemellett úgy kószálva a táborban, hogy senki egyetlenegyszer sem állított meg minket, bárhol fényképezhettünk, sőt csak mosolyt és üdvözlést kaptunk.

Az első órában egy rekonstruált csatajelenetet láttunk, az önkéntesek a második világháborút idézték meg. Előzetesen bemutatták a használt fegyvereket, harci járműveket és egyenruhákat; majd élesben vívtak közelharcot egy álláspontért német és amerikai katonák. 

Tankot, kézigránátokat és gépfegyvert is bevetettek, s a fülsiketítő zaj, a füst és az alattunk megremegő föld nyomán nemsokára filmjelentben érezhettük magunkat. 

Az amerikaiak győzelmével végződött harc után pedig szabadon lehetett sétálni a helyszínen, beszélgetni, fényképezkedni a bátor katonákkal, megnézni közelebbről a tankot és a fegyvereket, valamint összegyűjteni a töltényhüvelyeket – a jelenlévő sok-sok kisgyerek nagy örömére.

 Számomra ez nagy meglepetés volt, hogy milyen sok kisfiút és kislányt elhoztak a szülei, hogy mennyire őszinte csodálattal fogtak kezet a katonákkal és mekkora lelkesedéssel keresték a hüvelyeket; valamint sokan azonnal tovább játszottak a csatamezőn saját játékfegyvereikkel.

Az, hogy a világnak ezen a felén milyen óriási büszkeség viselni a hadsereg egyenruháját; mekkora dicsőség aktív és kiszolgált katonának lenni valamint az, hogy mekkora tisztelet övezi őket és az emberek milyen közvetlenül fejezik ki keresetlen szavakkal a hálájukat mindazért, amit az egyenruhások tesznek értük – már eddig is vegyes érzelmekkel töltött el engem. Szinte minden családnál, ahol volt szerencsénk vendégeskedni van egy kis sarok a lakásban: fényképek, emléktárgyak, váll-lapok, érdemrendek idézik meg a szolgáló vagy hősi halált halt családtagokat – s mindenütt az elmaradhatatlan nemzeti lobogó... A templomban, ahol vasárnap istentisztelet részesei vagyunk, fényképkiállítás örökíti meg a közösség tagjainak sikeres vadászatát a kiterített vadakkal és lőfegyverekkel együtt. Senkivel nem találkoztam még, aki ne hinne abban, hogy ezé a nemzeté a világ legerősebb hadserege, legfejlettebb haditechnikája avagy megkérdőjelezné a tengerentúli kiküldetéseket, a feddhetetlen morált. Tudom pedig léteznek ilyen állampolgárok, de még nem akadtam össze eggyel sem.

Miután megszemléltük a néhány kitelepült stand kínálatát – katonai relikviák, könyvek, játékfegyverek, plakátok és Kínában készült texas-i lobogók (!) szerepeltek a készletben - bevettük magunkat a múzeumba, amelynek szabadtéri részén számtalan tank, teherautó, szanitéckocsi és légijármű sorakozott. Belül pedig fényképek, szállítójárművek, hangfelvételek és rengeteg relikvia segítségével idézik meg a háborús és békeidőket egyaránt, egészen közel hozva a látogatóhoz a Texas-i Nemzeti Gárda történetét. Az egyik teremben tanúi lehettünk annak, hogy az I. és II. világháborúban elesett katonák államonként elrendezett regiszteréből egy édesapa éppen kikereste a kisfiával a nagypapa nevét, s pár szóban elmesélte a 6-7 évesnek mindazt, amit tudni lehet – azt a tekintetet úgy vélem sosem fogom elfelejteni, amivel e kisfiú itta apja szavait.

Megrázó perceket éltünk át miközben az “elveszett zászlóalj” történetét hallgattuk-néztük a nekik emléket állító teremben. A Híd a Kwai folyón című film csak részben festi le a második világháború idején japán fogságba esett amerikai katonák pokollá lett életét.

A sok emlékezetes és felemelő, illetve gyalázatos és nyomasztó élmény után jólesett a tábor területén bóklásznunk még, s megszemlélni a félelmetes harci repülőgépeket, a ma ottlakók által használt épületeket, a “szabadtéri edzőtermet” és végül a vasárnap délután gyakorló katonazenekart.

Talán kicsit közelebb kerültem annak a megértéséhez, miért végződik A szarvasvadász című film a God Bless America akkordjaival.