Road Trip - második rész

2014. július 17. - solkim001

Túléltük az éjszakát, nem volt vérfürdő, drogháború, mészárlás. Reggel megvolt mindenünk és friss Colorado-i levegőt szagoltunk az ibolya gyökerei helyett.

Reggeli után - ami 2 húskonzervet és valami kenyérként árult borzalmat takart - elindultunk a Mesa Verde Nemzeti Parkba. Az egész napot itt terveztük tölteni. 

A park a Pueblo indiánok hátrahagyott értékeit hivatott megőrizni. Az indiánok 700 éven át éltek itt, majd egyik napról a másikra továbbálltak. Miért? Az igazat senki sem tudja. Hátrahagytak mindent: eszközeiket, használati tárgyaikat, lakásukat. Ezek a függőleges sziklafalba vájt vagy homokkő téglából megépített barlanglakások most a park fő látnivalói. 

A park bejáratától kb. 25 perc autóval az első. Nekünk ezt a 25 percet kb. 1,5 óra alatt sikerült megtenni - mindig közbejött valami, ami miatt érdemes volt megállni bámészkodni, fényképezni...

DSC_1094

 Első megállónk. Háttérben a Sziklás-hegység. Nem tudtunk betelni a látvánnyal! 

DSC_1162

 Álomautóim egyike. Egyszer volt csak szerencsém hasonló (kőműves edition) VW kisbuszt vezetni. Lassú, zajos, de nagyon hangulatos - leginkább ezért is vágyom rá, főleg egy 4X4-es kivitelre.

DSC_1183

A lakások egy része csak a park rangerek vezetésével látogatható, ezekre az túrákra külön kell jegyet váltani, ami meghatározza az indulás időpontját is. Az első  túrát dél köré terveztük, így még volt időnk felfedezni a egyik szabadon látogatható sziklaházat, majd egy rövidke 4 kilométeres szakaszt végiggyalogolni a Spruce kanyonban 90 F-ben, időre. 

DSC_1296

Bár ne tettük volna - elég hamar rájöttünk, hogy ez elmúlt 2 év Texas-ban megtette a hatását és igen elpuhultunk. Hiába, a napi 10 óra monitorbámulás és az ajtótól ajtóig autóval közlekedés nem igazán támogatja az izmok épülését.

DSC_1376

Itt ért véget a túránk a kanyonban. 

A gyaloglás egy útépítésben ért véget, ami miatt szerencsésen el is tévedtünk és lihegve vágtunk neki az első vezetett túrának, ami egy meglepetéssel indult. A park ranger, aki kísért minket, évekig élt  Kolozsváron, így nem csak annyit ismert Magyarországból, hogy Budapest és Balaton, hanem olyan fontos szavakat is, hogy köszönöm, pálinka, Debrecen... Talán még nem írtuk le egyszer sem, de már nagyon régen megdőlt az az európai tévhit, miszerint az amerikaiak semmit nem tudnak a térségről. A mi tapasztalatunk az, hogy 10 amerikaiból 8 biztosan hallott, olvasott rólunk vagy járt felénk.

DSC_1507

A vezetett túrákat legalább annyira nem szeretem, mint a beállított fotókat. Itt azonban igen hamar megértettem, hogy szükség van rá. Az egyik ok pl., hogy a turista az mindenhol turista - hiába a víz a legjobb szomjoltó a 30 fokos melegben, minden második embernél volt egy flakon édes-ragacsos folyadék, ami a fogak mellett a több  ezer éves köveket is hatékonyan le tudja rombolni. Ezeket, valamint rágógumit, ételt, alkoholt tilos bevinni a sziklaházak területére.

DSC_1430

Cliff Palace - Sziklapalota a kiindulópontról fényképezve.

DSC_1428

A másik ok a saját biztonságunk. Kb. 2000-2500 méter magasan voltunk. Itt a levegő kb. 20%-kal ritkább, mint amihez szokva voltunk, a szervezetünk ugyan küzdött és próbált átállni, de 1-2 nap, amit az átlag turista itt tölt, kevés. A parkőrők minden indulás előtt elmondják a veszélyeket, kérik az embereket, hogy aki nem érzi jól magát, inkább ne induljon el. Ennek ellenére havonta 1 szívroham a statisztikájuk.

DSC_1478

 

DSC_1634

Sok elmélet van arra, miért éltek itt az indiánok. Nekem a legjobban az egyik floridai látogató ötlete tetszett - a kilátás miatt. Kétségtelen, hogy nagyon megnyerő volt, de kétlem, hogy 1000 évvel ezelőtt ez szerepet játszott volna egy törzs letelepedésében.

A Cliff Palace talán a legismertebb része a parknak, a Balcony House viszont sokkal érdekesebb. Ez talán köszönhető volt a vezetőnknek is - elég különc figurának tűnt és nagyon jó előadó volt.

DSC_1750

Joshua Texas-ból költözött Coloradóba (hogy irigylem!)

Tőle tanultuk meg a CBS hármast (Corn-Bean-Squash, jelentése kukorica-bab-tök), ami annó az indiánok fő táplálékát képezte a nyúl és a mókusok mellett. Igen, a mókus, nem vicc, ehető, elkészítéséről megnézhető jópár youtube videó is.

DSC_1765

Nézd, ott a víz! Az itt lakó indiánok ehhez hasonló helyekről gyűjtötték össze az életükhöz szükséges vizet. Nem is tudjuk felfogni, mennyire jó életünk van, amikor elég csak benyúlni a hűtőszekrénybe és kivenni egy üveg ásványvizet... és ha kell, akkor még egyet...

A legjobban viszont az utolsó állomás fogott meg. Egy szűk, négykézláb járható alagúton hagytuk el a sziklalakást. Azon az úton, amin az itt lakó indiánok is elindultak, miután - feltehetőleg - annyira megromlottak az életkörülményeik, hogy nem tudtak már tovább itt boldogulni. Elindultak az ismeretlenbe, bízva abban, hogy könnyebb lesz az élet, kevesebb a betegség, viszály. Elindultak, abban a reményben, hogy új otthont találnak Új-Mexikóban, Texas-ban, Mexikóban... Mindezt a rangerünk, Joshua mesélte. Ő mondta azt, hogy nézzünk vissza a járatból, és próbáljuk meg elképzelni, mit érezhetett az az ember, aki utolsóként hagyta itt az otthont mielőtt nekivágott az ismeretlennek.

Nem, itt nem készült kép. Nekem a két évvel ezelőtt jutott eszembe, mikor anyósoméktól már elbúcsúztunk, anyáék a kis Darabos utcán várták, hogy kattanjon a zár az ajtóban és kivihessenek minket a Nagyállomásra, hogy másnap egy új földrészen kezdhessük újra az életünk felépítését. Mi leginkább kalandvágyból költöztünk, én mégis bele tudtam képzelni magam az otthonukat elhagyó indiánok helyzetébe. 

Én itt örültem, hogy rajtam van a napszemüveg és nem látják, ahogy nedvesedik a szemem.

DSC_1776

A kanyon tetején régen termőföldek voltak. 

DSC_1785

A rangerek szerint eredeti állapotban maradt meg, nem újították fel, csak állagmegóvást végeznek rajta. A homokkőből készült építményeken az ajtó kisebb volt, mint egy XXI. században megszokott ablak...

DSC_1823

A kilátás a táj zordsága ellenére is lenyűgöző.

DSC_1909

"Ne gondolkozz, csak mássz! Ezt tanítják a katonaságban is. Ha megállsz gondolkozni, véged, csak menj tovább előre!" - bejött a tanács!

Innen már csak meg kellett küzdeni a tériszonyommal, visszamászni a peremre és folytathattuk a túrát - autóval, fényképezőgéppel és az ingyenesen használható látcsövekkel. Itt jöttünk rá újra, hogy az alkohol több szárnyat ad, mint bármelyik energiaital, és az autóban melegen tartott whiskey sokkal finomabb, mint jéggel!

DSC_2085

A látogatás után visszatértünk a szállásra. Az előző éjjel érkezett, bérgyilkosnak képzelt társaság még mindig ott tanyázott. Egyikőjük épp az ajtó mellett sütögetett és beszédbe elegyedtünk. A téma az autónk volt - 2 éve sikerült talán Texas legolcsóbb "certified preowned" Mazda 6-osát megvennem - Killeenben, így a rendszámon is az ottani kereskedés címe van. A szomszédunk sokáig Killeenben élt, Austinban volt katona, amikor meglátta a feliratot, megörült az ismeretlen földinek. Számomra ez azért fontos momentum, mert végre nem merült fel az örök kérdés: Honnan jöttél? Nem csak a rendszám miatt gondolt texas-inak a pasas.

Másnap továbbindultunk - elég húzós nap állt előttünk. Estére szállást foglaltunk a Grand Canyon mellett. Valahol azt olvastam, hogy érdemes a 162/163-as utat útba ejteni - így a google maps 315 mérföldet és 5 és fél óra menetidőt ígért. Csakhogy mi meg akartunk állni a Monument Valley-ben és végigmenni a "Scenic Drive"-on. Ez egy körülbelül 17 mérföldes földút, elég sok kővel tarkítva, ami alacsony autóknak nem ajánlott. A mi Mazdánk viszont lapos és alacsony, ami nagy előny közúton (alacsony a fogyasztása) de itt...

A Utah táblát elhagyva jelentősen megváltozott a táj. Egyre ridegebb lett, egyre kopárabb volt a növényzet, bár a sárga/vörös homokkövek között rejtőzve megjelent egy-két lakóépület-csoport.

DSC_2178

Az első kép Utah-ban. A táj egyre embertelenebb lett. Félelmetes. Félelmetesen szép.

Egyre jobban növekedett az olajkutak száma - végre volt olyan, amihez közel tudtunk menni, mert nem elzárt/magánterületen volt.

DSC_2189

 Szinte hallottam a Dallas főcímdalát

DSC_2227

 Rejtőzködve - elég sok, út mentén elhagyott autót láttunk.

DSC_2234

 Bedekó szelfije - lassan már két éve társunk. Kezdem megkedvelni a japán autókat.

DSC_2290

 Haladni vagy nézelődni? Sajnos elég sokszor az elsőt kellett választanunk... 

DSC_2306

A Monument Valley-hez közeledve megszaporodott az autók, lakóautók és motorosok száma. 

A látogatóközpontban ki van téve egy plakát arról, milyen autókkal lehet és nem lehet bejárni a völgyet. Mivel a "sedan" nem volt a tiltólistán, így nekivágtunk. Saját autó helyett mehettünk volna még külön erre a célra átalakított teherautók platóján. 

Annak ellenére, hogy 4 órán át araszoltam a völgyben, több okból sem bántam meg, hogy saját autóval vágtam neki (Pedig utólag bevallom, hogy ettől a szakasztól féltem a legjobban. Itt még a napokat tekintve az utazás elején jártunk, távolságban kb. az 1/3 része volt mögöttünk. A Grand Canyonig le volt foglalva a szállásunk. Ha itt eltörik, fennakad bármi és a kocsi mozgásképtelen lesz, felborul az egész tervünk... ).

DSC_2514

Az első állomásig jutottunk, amikor újra eszembe jutott a keréknyomás. Ha rossz az út, érdemes csökkenteni, a magas nyomás és a rossz út nem tesz jót a futóműnek, főleg akkor, ha a magas az magasabb, mint a gyárilag előírt. Épp a kerekeknél matattam, amikor a lágyan fújdogáló szél porviharrá erősödött.

Ez egyébként végigkísért az egész úton, olyannyira, hogy volt ahol várnunk kellett, hogy ki tudjunk szállni. Még így is annyi por gyűlt össze rajtunk, hogy egy kisebb falu felépítéséhez elegendő agyagtéglára elég lett volna. Elképzeltem ezután, milyen lett volna a nyitott teherautóplatón zötykölődni.

DSC_2451

Másrészt saját autóval általában akkor állok meg, amikor akarok. Így sokkal inkább része voltunk a parknak -  ott és annyit álltunk meg, nézelődtünk, bámészkodtunk amennyit éppen mi akartunk, nem kellett turistacsoporthoz alkalmazkodnunk.

DSC_2471

 Volt aki az indulás előtt azt tanácsolta, felesleges bemenni a Monument Valley-be, bőven elég az, amit az út mellett látunk. Talán a legnagyobb hibát követtük volna el azzal, ha ezt kihagyjuk - az egyik legnagyobb élményt nyújtó park volt.

DSC_2718

A Monument Valley sok film forgatási helyszínéül szolgált. Egy árus mesélte, hogy Johnny Depp itt forgatta a Lone Rangert.  

DSC_2739

4 órát araszoltunk a porban. Eddig volt tisztának nevezhető az autónk.

DSC_2764

Árusok, turisták...

DSC_2685

...és benszülöttek. A Monument Valley nem csak turistalátványosság, van akinek az otthona.

DSC_2856

  Lehet, hogy a legszelesebb napot fogtuk ki?

DSC_2877

  Itt ki sem szálltunk, csak az autóból fényképeztünk. A szél, a por, a forróság ellenére ez a 4 óra az egyik legjobb emlék az útról.

DSC_2909

 Volt aki gyalogolt a szélben.

DSC_2982

A szokásos, Marlboro Man fotó

Bevallom, a végére nagyon elfáradtam, és igazán boldog voltam, hogy újra aszfaltot fognak a kerekek! 

Ezután már csak tankolni kellett és eljutni a Grand Canyonig.

DSC_3043

 Amerikai Road Movie. Legtöbb (amerikai) kollégám szerint unalmas. Sőt, számukra az is elképzelhetetlen, hogy bírunk a feleségemmel, egy autóban, egymás mellett minimum 6, de akár 15 órát is eltölteni.

Ha már tankolás. Ismerősök, akik jártak már erre, előre figyelmeztettek, ezen a környéken nem gyakoriak a benzinkutak, ha a mutató fél alá megy és jön egy kút, álljunk meg, mert nem lehetünk biztosak benne, hogy a következő elérhető távolságban van.

Nekünk hozta a túrázós formáját a kocsi - a legrosszabb fogyasztás a Monument Valley után volt, ahol 27 mpg jött ki (8,7 l/100 km) a legjobb pedig 34 mpg (6,9 l/100 km). Az átlag valahol a kettő között volt, persze ez mind hosszú szakaszokat jelent viszonylag egyenletes tempóval. Jó érték? Viszonyítás kérdése. Velünk és csomagokkal együtt szerintem 1800-1900 kg lehetett az autó súlya. 2.5 literes, 170 lóerős motor, automata váltóval, a klíma elég sokat használva - ennek tükrében igen jónak tartom.

A legnagyobb gond a kevés benzinkúttal így nem az autónak, hanem nekünk volt, mivel ezek a helyek jelentették az illemhelyeket is, és nem egyszer előfordult, hogy 2 óra autózás után már nagy szükségünk volt rá...

DSC_3081

 A nap lement-e? Itt már elég közel járunk a Grand Canyonhoz, s ahogy azt az elmúlt 4 napban megszokhattuk, a táj ismét nagyon más és leírhatatlanul szép volt.

Szállást a Grand Canyon Valley-ben foglaltunk, amihez a legrövidebb út a GPS szerint a Grand Canyonon át vezetett. Szerencsére zárás után érkeztünk, így nem kellett belépőjegyet fizetnünk, csak áthajthattunk a parkon.

DSC_3082

 A lemenő nap utolsó sugarai megcsillannak.

Sokat nem spróroltunk, mert másnap meg kellett vennünk a jegyet, ami 7 napig, korlátlan belépésre jogosított. Viszont a sötét, kanyargós utak, truckok és az amerikai autósok vezetési tudásának hiánya garancia volt a lassú haladáshoz.

Ezt összesen két ember nem bírta - én és a mögöttem jövő ranger. Miután megelőztem pár autót, ő is jött és beállt mögém a sorba, majd felkapcsolta  a lámpáit a fényhídon. Itt lepörögtek előttem a korábban Romániában és Ukrajnában, a korrupt rendőrökkel folytatott beszélgetések, bár éreztem, hogy ez itt nem fog bejönni. Korábban hallottam már róla, hogy a rangerek rosszabbak, mint a rendőrök - szigorúbbak és szívesebben büntetnek. Több mint 12 órája úton voltam, nem akartam megállni, csak haladni az ágy felé.

Újra szerencsém volt, a ranger csak magyar rendőr módjára haladni akart - a megkülönböztető jelzést csak azért kapcsolta be, hogy legálisan tudjon továbbelőzni a záróvonal tiltása ellenére. Gondolom senkit nem lep meg, hogy nem követtem, inkább úsztam tovább a tömeggel a maradék mérföldeken.

DSC_3089

"Már a nap is lemenőben..."

A szállásra érve elég furcsa élményem volt. Az autóban az óra még mindíg a texas-i időt mutatta - eszerint 11 óra volt (az Egyesült Államokban 4 időzóna van, Texas-ban mi keletről a másodikban lakunk, ez -7 óra eltérés Magyaroszághoz képest). A telefon már korábban átállt a Utah/Új-Mexikó/Colorado időzónára (ez a harmadik időzóna, -8 óra eltéréssel), ami szerint 10 óra volt (és mivel repülő üzemmódban volt, nem követte tovább az eseményeket). A recepcióra beérve a falon 9 órát mutatott az óra. Kicsit félve kérdeztem meg a recepcióst - tényleg annyi az idő? Igen, annyi volt, Arizona az Egyesült Államok legnyugatibb időzónájához tartozik (-9 óra eltérés Magyarországhoz képest).

Kész voltam. A zuhany alatt 5 percig vörös lé jött rólam, majd miután lemostam magamról egy nemzeti parkot, zúgó fejjel zuhantam be az ágyba.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://travelbug.blog.hu/api/trackback/id/tr226446707

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.